Gácsér a lépcsőn

Tegnap este átrepült házunk fölött egy vadkacsa. Nem nagy ügy, mondhatnánk, hiszen vadkacsa van sok, és repülni is tud mind. Igen ám, de a mi házunk közelében véletlenül sincsenek vadkacsákat nevelő vizek. A mi házunkat egyik oldalról irdatlan lakótelep, másik oldalról pedig sűrű erdő övezi – egyik sem récetartó hely.

Esteledett már, ez a vadkacsák szokásos húzóideje. De március elején a kacsa nem „húz”, s ahogy én tudom, máskor is csak ritkán. A vadliba igen, a kacsa azonban szinte csak nyárutón meg ősszel, amikor a fiatalok már felnőttek, s a nevelővizekről ki-kilátogatnak a közeli gabona- és kukoricatarlókra. Ilyenkor, tavaszelőn a párkereséssel vannak elfoglalva, valószínűleg a mi gácsérunk is udvarolni igyekezett.

Szót sem érdemelne talán, de sose láttam még a környékünkön récét. Illetve egyszer, de ma is alig hiszem.

Történt pedig, hogy egy késő nyári napon megbüntettek a rendőrök. Egy kicsit gyorsabban mentem a kelleténél, ráadásul valami záróvonalat is átléptem, s hiába bizonygattam, hogy az a záróvonal nem is látszott, hamarosan jött a csekk, harmincezer forint! Vagy pedig hat nap közérdekű munka.

Felbőszülten fogadtam a hírt, csapkodtam ki-be a lakásunk ajtóit. Nem fizetek! Inkább leülöm. Vagy ledolgozom – hajtogattam a szomszédok nagy derültségére, akik már előre készítették a fényképezőgépeket, hogy megörökítsék, ahogy magamra öltöm a közmunkára ítéltek sárga mellényét, s nekiállok majd az utcai kukák ürítéséhez. Egy hét múlva annak rendje-módja szerint fel is vettem a munkát.

– Maga itt? – kerekedett ki a szeme a brigádvezetőmnek, amikor reggel hétkor bekopogtam a kis bodegájába. Mint utóbb kiderült, nagy horgász lévén hűséges olvasója volt az akkoriban futó horgászrovatomnak, így tisztelete jeléül könnyű munkára osztott – járdát kellett sepernem.

A kollegák azonban másképp vélekedtek. Ahhoz nem kell sok ész, kajánkodtak, de aztán, amikor látták, hogy volt már az én kezemben seprű, hamarosan cigarettával kínáltak. Másnap pedig előreléptettek – kukát is üríthettem. Kaptam egy furikot meg néhány fekete zsákot, azokba kellett önteni az utcai szemetesek tartalmát.

Ez már igazi önálló munka volt, sokszor percekig nem is láttuk egymást. Egyik reggel a városi stadion melletti lakótelep utcáit róttuk, enyém volt a legszélső utca.

Itt már egészen a házak közé nyomult az erdő, a bokrok a teljes földszintet betakarták, és ellentétben a telep más részeivel, itt egyáltalán nem nyesték a fákat, mintha csak szándékosan hagyták volna, hogy a természet visszafoglalja azt, ami az övé volt egykor.

A lakótelepek reggel nyolc után elcsendesednek, most sem volt az utcákon senki. Már a sokadik kukán is túl voltam, amikor a legszélső lépcsőház előtti szemeteshez értem. Már fogtam a zsákot, hogy ráhúzzam az edényre, mikor a bejárat előtti lépcsőn megakadt a szemem egy furcsa, barnásszürke rongydarabon.

Miféle emberek vannak, hajoltam le bosszankodva érte, aztán a barnásszürke rongydarab rám nézett. Két kis fekete gombszem meredt rám meg egy sárga csőr, amit szárnya alatt dugdosott addig – a vadkacsa. Egy szép, kifejlett, zöld fejű gácsér!

– Hát te meg…!? – kiáltottam fel, de meg is bántam rögtön az emelt hangot, mert egyik madár sem szereti a hangoskodást. Ez a gácsér azonban meg sem rezdült, csak akkor tápászkodott fel a kőről, amikor megjöttek a társaim, s egyikük meg akarta fogni.

De akkor is csak felállt, a rémület legkisebb jele nélkül. Pedig akkor már azon folyt a vita, hogy melyikük vigye haza. Akadt, aki meg akarta sütni, s akadt, aki vitte volna dísznek, ám ekkor megérkezett a szemetesautónk, s a platóra parancsolt mindőnket a brigádvezetőnk.

A kacsa maradt persze, s hamarosan az én büntetésem is lejárt. De azért később sem hagyott nyugton a kaland, s egyik nap visszamentem a házhoz. A kacsa azonban nem volt sehol.

Becsöngettem hát a földszinti ajtón, s ki is jött egy ember, de a kacsáról még csak nem is hallott. A hangunkra lejött viszont az emeletről egy idősebb asszony, és azt mondta, már hetek óta nincs sehol a madár. Eltűnt. De az is lehet, hogy elment a barátja után.

Aztán az asszony, már kint a lépcsőn azt is elmesélte, hogy pont abban a lakásban, ahová becsengettem, lakott egy furcsa öreg. Madársípokat készített, azzal csalogatta magához őket. A kacsával is így barátkozott össze, aki minden reggel itt kezdte a napot.

Még azután is sokáig jött, hogy az öreg elköltözött, ám lassacskán elmaradozott. Nem tudják, hová lett. Talán elriasztotta valaki a házból, de az is lehet, hogy elment megkeresni a barátját.

Mert a vadmadár nem felejt – nem úgy, mint az ember.