Törökűző-télűző rémek forgataga

Még csak két perce van rajtam a maszk, a báránybőr alatt máris izzadni kezd a homlokom. A fa álarc dörzsöli az orrnyergemet, a szemeknek kivágott lyukak az enyémhez képest igencsak távol ülnek egymástól. Nem csoda, hogy mindenki a fizimiskájának valót visel a busó ünnepeken.

Mikor egy pillanatra magamra maradok, odasétálok a bejárat mellé akasztott tükörhöz, és belenézek. A szarvak kissé előre buknak, megigazítom, majd jó busó módjára vicsorítani kezdek a tükörképemnek.

Kalkán Mária maszkfaragó műhelyében állok. Olyan verőfényes nap ragyog be az ablakon, hogy még Borka, a család kutyája is behozza a labdáját, abban reménykedve, hátha a meleg örömére játszom egy kicsit vele.

– Várjon, mindjárt ott leszek, csak megkeresem a bundát is – hallom házigazdám hangját a szomszéd szobából, és mire megfordulok, már a kezében tartja az igencsak termetes gúnyát. – Vegye fel ezt is! Úgy az igazi! – biztat mosolyogva. – Hat juhból készült, ebben aztán nem fázik az ember még a mínuszokban sem. Csak ne essen az eső, mert az aztán teljesen tönkreteszi!

Magyarország egyik legérdekesebb fesztiválja, az UNESCO szellemi és kulturális világörökségének listáján is szereplő busójárás előtt kerestem fel vendéglátómat, akinek családja három generáció óta hagyományként őrzi a maszkfaragást. Az álarckészítés mesterségét elsőként édesapja, Kalkán Mátyás űzte, aki 1929-ben született Mohácson, sokác családban.

– Apám az első busómaszkját tízéves korában faragta – mondja Mária, és előkeresi a jó ötvenesztendős képeket, amelyeken egy réges-régi Mohács éled újra. – Bár a maszkkészítés alapjait mások útmutatásai alapján sajátította el, egyedi stílusa az évek múlásával hamar kialakult.

Az 1950-es években Mo­há­cson több filmet is forgattak, ezekhez már apám készítette a fa álarcokat, ráadásul a busójárás rend­szeres résztvevőjeként afféle főbusónak tartották, ő kezelte a vá­ros jelmezfelszerelésének tárát is. Több éven át tanította a fiatalokat a faragás fortélyaira, munkája elismeréséül 1967-ben megkapta a Népművészet Mestere címet. Álarcai több európai ország múzeumaiban is fellelhetők.

Ám mindezek ellenére két lánya közül sokáig egyik sem gondolt arra, hogy egy napon valamelyikőjük folytatja majd az apai mesterséget...

Világszerte űzik a telet Az egykori sokácok olyan katolikus horvátok voltak, akik Boszniából indultak el északra a török hódoltság elől, aztán végül Magyarországon telepedtek meg. Ők hozták magukkal a tavaszi napforduló előtti télűző, tavaszváró termékenységünnepet, amelyet a Föld más pontjain, Latin-Amerikától Ázsián át egészen Afrikáig megtalálhatunk. Az átváltozást, a télből tavaszba való átfordulást jelképezi a farsangvasárnap estéjén, Mohács főtéren elégetett szalmabábu is, illetve húshagyókedden a farsang temetése, amikor a telet szimbolizáló koporsót máglyára vetik. A busójárás sokáig csupán a sokácok ünnepe volt, a két világháború között vált népszerűvé, mára pedig országos turisztikai látványossággá nőtte ki magát, amire egyre több külföldi is kíváncsi.

Ahogy Mária mondja, az ünnep eredetét és az álarcok jelentését az apja és az itteniek legtöbbje a törökök kiűzésének legendájával magyarázza. A monda szerint a mohá­csi csata után a város lakói a Duna túlpartján lévő mocsaras, nádas, lápos vidékre menekültek a megszállók elől.

Hosszú éveket éltek bujkálva, száműzetésben, mígnem egy éjjel a csoport legöregebbje álmot látott.

Egy aranyszőrű paripán ülő délceg férfi szólt hozzá: „Szedd össze az embereidet, bújjatok birkabőrbe, készítsetek ijesztő maszkokat, melyek se állatot, se embert nem ábrázolnak. Vigyetek magatokkal mindent, amivel hatalmas zajt csaphattok, még napfelkelte előtt keljetek át a Dunán, és ijesztő öltözéketekkel, hatalmas zajjal, lármával űzzétek ki a törököt a városból.”

Ezért viselnek ma a busók szőrével kifordított rövid bundát, szalmával kitömött fehér vászongatyát, amelyre színes, gyapjúból kötött harisnyát húznak, lábukra pedig bocskor kerül. A bundát kötél fogja a derekukon össze, amire marhakolompot akasztanak, kezükben pedig kereplőt vagy buzogányt tartanak. A legtipikusabb kellék a fesztiválon mégis az ijesztőnek szánt álarc.

– Apám rengeteget dolgozott a maszkokon, csak az alap kifaragása nyolc órát vett igénybe – magyarázza Mária, és a kezébe vesz egy ­megkezdett fahasábot. – Általában hársot vagy fűzfát használunk, az előbbi keményebb, így az elkészült álarc is nehezebb, a fűznek viszont vörösesebb a színe, könnyebben is reped, mert hosszabb szálú.

A busó elvárása az, hogy a maszk kimondottan se állat, se ember ne legyen. Az arányok kialakításához én három szakaszra osztom a fámat, úgy faragom a homlokot, az orrot és a szemeket, illetve az ajkat és az állat.

Aztán valamennyit csiszolok rajta, az arc felőli részt kiszedem, kimélyítem, csak ezután jöhet a festés. Korábban vért használtunk a színezéshez, ám ennek beszerzése ma már igen nehézkes, így maradt a pác, de ezek is vannak olyan jó minőségűek,­ mint természetes megfelelőjük.

A színezés és száradás után jön a szarvazás, amit először csiszolással igazítanak a maszk fejéhez, aztán pedig felcsavarozzák. Sajnos a megfelelő szarvakat is egyre nehezebb beszerezni, ma már alig látni magyar juhnyájban kost; ha akad is, annak szarvát még kicsi korában levágják.

Az álarc elkészítésének végső lépéseként a kifordított szőrt teszik fel, attól függően, hogy hordható álarc vagy fali dísz lesz belőle. A legtöbb maszk hordhatónak van kialakítva úgy, hogy az arc mögé férjen. A szőrt apró szegekkel verik a fára, az eredmény pedig egy olyan álarc lesz, amibe viselőjének szó szerint bele kell bújnia.

Mária sokszor gumit vagy szivacsot is tesz bele, hogy ne törje viselője orrát. Maszkjainak legjellegzetesebb vonása azonban a mosolyra húzódó szájból kikandikáló hiányzó fogsor.

– Ezt még apámtól láttam. Azt a maszkot, amit életemben először készítettem, az unokámnak szántam, amikor be akart öltözni busónak. Akkor lettem munkanélküli, 50 évesen, itt voltak az eszközök, mivel apám halála után minden rám maradt, így nekiláttam a mesterségnek.

Igaz, a fiam előbb faragott, mint én, de végül magam is megtanultam azt, amibe beleszülettem. Azóta több kiállításon szerepeltek a munkáim, 2012-ben pedig népi iparművész lettem.

A busó maszkok ára 35 ezer forinttól kezdődik, de hogy mennyi is a vége, az mindig az adott munka nagyságától, a szarv méretétől, a precíz kidolgozástól függ.

A mai busójárás a régi népszokásnak megfelelően a tavaszi napfordulót követő első holdtöltekor kezdődik, és Mohács Kóló teréről indul. Itt találkoznak a Dunán Kismohácsról ladikkal átkelt maszkosok az ágyús, az ördögkerekes, a szekeres, a kürtös, a teknős és más busó csoportok tagjaival, akik a főutcán át vonulnak a város főterére, hogy elkezdődhessen a mulatság.

Útközben persze hozzájuk csapódnak a rongyokba öltözött jankelék is, a busójárás másik jellegzetes figurái, akiknek kezében hamuval, liszttel, fűrészporral teli zsák van, azzal páholják el a nézőket, főként a lányokat.

Ahogy a helyiek nevetve hangoztatják, az ellenség változott csupán, hisz ma már nem a török, hanem inkább a zord hideg ellen küzdenek. Ám a módszer maradt a régi: ijesztő álarcok, kifordított bundák, duhajkodó busók és persze pálinka minden mennyiségben. Egyszer mindenkinek látnia kell!