Utazások – testben és lélekben

– Engedjen meg az elején egy személyes megjegyzést: a kilencvenes években, huszonévesen az ön egyik buszos csoportjával jártam először Erdélyben, az ön idegenvezetésével, és ez életre szóló iránymutatást adott többek között a határainkon túl élő magyarságról.

– Nagyon örülök! Talán a legnagyobb elismerést akkoriban a néprajztudós Barsi Ernőtől kaptam. Ez a hitében, magyarságában, világnézetében, tudásában rendíthetetlen ember a feleségével, Ida nénivel eljött velem Erdélybe, ekkor volt az 50. házassági évfordulójuk.

Egy szép köszönőlevelet őrzök tőle: valójában népfőiskolát csinálok, még ha nem is mondom az embereknek; a busz a tanterem, és szigorú tananyag mentén – földrajztól az irodalmon és a történelmen át a népzenéig – haladunk Erdélyen át; a búcsúesteken még vizsgáztatom is az embereket, mit értettek meg mindebből.

– Hogyan halmozódott fel ez a rengeteg ismeretanyag?

– A nyolcvanas évek elején, magamtól, középiskolás diákként indultam el felfedezőútra Erdélybe. Legelőször 16 évesen Kolozsvárig jutottam, a következő évben már a Székelyföldig. Lassan-lassan, hátizsákkal, másokkal együtt, autóstoppal jártam be és ismertem meg a saját személyes szűrőmön keresztül Erdélyt.

Ezenkívül meghatározó személy volt az életemben a nógrádi szülőfalummal, Erdőkürttel szomszédos Kálló plébánosa, a fantasztikus műveltségű és kivételes pedagógiai érzékű Kozár Gyula atya, tőle hallottam a népfőiskolákról, általa ismertem meg az egykori alapítókat, Ugrin Józsefet, Farkas Györgyöt.

Kézírásos emlékiratokat kaptam olvasásra tőlük, ezeket később felhasználtam az Erdély-járások során. Mindezek folytatásaként a kilencvenes évek elejétől előbb Somlószőlősön, utána Szigetszentmiklóson mint művelődésszervező elkezdtem kirándulásokat szervezni, települések közti cserekapcsolatokat kiépíteni.

Kezdetben a Savaria Tourist nyújtott hátteret az utaknál, amikor pedig megszűnt, Takács Tamással, a Savaria volt kereskedelmi igazgatójával megalakítottuk a Misszió Tourst. Évről évre gyorsan nőtt az érdeklődők száma, egyre többen akartak velünk eljutni Erdélybe, falusi turizmus keretében, helyi családoknál megszállva. Egészen a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazásig, ami eredménytelenül zárult.

Ez mindent átírt: egyszerre kezdtek elmaradni az utasok.

– Nem értem. Az lett volna logikus, hogy a kint élő magyarok bántódnak meg az anyaországiak érdektelensége miatt – sem az igen, sem a nem szavazatok aránya nem érte el az érvényességhez szükséges 25 százalékot –, annyira, hogy ők lépnek vissza mint vendégfogadók...

– Igaz, de mégsem ez történt. A kintiek már berendezkedtek a falusi turizmusra, komoly megélhetési forrást jelentettek a vendégek, úgyhogy ők talán lassan túlléptek volna a csalódásukon. Ellenben Magyarországról nem mentek annyian, mint korábban. Valószínűleg szégyen, szorongás, bezárkózás, és ki tudja, még miféle érzelmek keveredtek össze.

– Látom, mennyire felkavarja még mindig.

– Mert megmagyarázhatatlan a szavazás és a hatása is! Hogy mehetett végbe egy ilyen egyéni és kollektív felejtés egyszerre?! Már 2005. január végét írtuk, amikor egy piarista szülői összejövetel végén arra kértek, mondjak egy székely viccet.

Korábban én reggeltől estig tudtam mondani, ám akkor és ott jöttem rá, hogy december 5-e óta nem meséltem, és nem is jutott eszembe egy sem. Mint amikor elmegy a vonóból a nóta. Mai napig igyekszem feldolgozni, a magam módján.

– Hogyan?

– Akkortájban az egyik erdélyi barátomtól levelet kaptam, az állt benne: ne búsulj, ez nem azt jelenti, hogy nem tettél meg mindent, csak azt, hogy még nem eleget, vagyis folytatnod kell! És én folytattam, pedig 2008-ban a recesszió idején megint sok minden összeomlott, a korábbi évi 40-60 csoport a töredékére esett vissza.

Én hiszek az isteni gondviselésben, ez nem véletlenül történt így... 2010-ben Székely János szombathelyi megyés püspök azt kérdezte tőlem: mi lenne, ha jövőre zarándokvonattal elmennénk Lengyelországba?! Népművelőként már szerveztem több ezer embert megmozgató rendezvényeket, de ilyet még nem!

Summa summarum: belevágtunk, és 2011-ben elindult az első zarándokvonat Czestochowába. Azóta több mint 20 ezer ember tartott velünk a különböző vonatokkal.

Az évenkénti három nagy nemzetközi, többnapos zarándokvonat mellett – a Boldogasszony elnevezésű a csíksomlyói búcsúba, a Fekete Madonna Lengyelországba, míg a Medjugorjei a Béke Királynőjéhez Bosznia-Hercegovinába visz – szervezünk egynapos utakat, például Máriavölgybe, Körmendre, Sasvárra, Mariazellbe, érsekbeiktatásra, továbbá repülővel eljutunk évente többször a Szentföldtől a portugáliai Fatimán és a spanyolországi Santiago de Compostelán át a franciaországi Lourdes-ig, zarándokolunk az északi Baltikumban és a déli Örök Városban egyaránt.

– Mitől több a zarándoklat egy hagyományos turistaútnál?

– Mi a test mellett a lelket is elvisszük kirándulni. A vonatot közösségi színtérnek tekintem, aminek élnie kell. Azért utazunk termes kocsikban, hogy az emberek ne különüljenek el kabinokban, tudjanak beszélgetni, hazafelé az élményeiket megosztani egymással.

Minden vonatot lelki vezető is kíséri – püspökök, szerzetesek, atyák –, aki naponta szentmisét tart, gyóntat, a vonatrádión elmélkedések, közös éneklések, imádságok, idegenvezetések hallhatók. A helyes arányok megtalálása roppant fontos: egyszerre figyelni a hívők lelki igényeire, ugyanakkor időt adni a pillanatok megéléséhez.

Egyébként a lelki vezető személye ugyanúgy meghatározza a zarándoklat jellegét, mint maguk a helyszínek a rájuk jellemző tulajdonságokkal.

– Mondana példát?

– Csíksomlyón a Mária-tiszteletünkön túl megéljük a testvériséget, Lengyelországban az igazi, feltétel nélküli barátságot. Medjugorjét a világ gyóntatószékének nevezik. San­tiago de Compostela egyszerűen megrázó: a megérkező zarándokok százai, ezrei a cipőjüket lerúgva leomlanak és hasalnak a templom mellett a kövön.

Nekem talán az egyik legkedvesebb Fatima, ahol egyébként tavaly októberben Palánki Ferenc püspök a Jelenések kápolnájában szentmise keretében felajánlotta a fatimai Szűzanyának a szeptemberben Budapesten tartandó 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust.

– Kik tartanak önökkel?

– A hívő emberek jelentkezése érthető, ugyanakkor nem előírás a vallásosság, nem kell igazolást hozni, hogy valaki jár-e rendszeresen misére vasárnaponként. Harcos ateisták nem szoktak jönni velünk, de nyitott, útkereső emberek annál inkább.

Nagy örömömre, a vonatokon mintegy 4 ezer fiatal utazott eddig az Emberi Erőforrások Minisztériuma nekik nyújtott támogatásának köszönhe­tően, köztük folyamatosan helyet kapnak gyermekvédelemben élők is.

Bizony, meglepődnek a hagyománykövető vallásos idősek mondjuk egy punkfrizurás fiatal láttán, de a többnapos zötyögés során valahogy gyorsan összecsiszolódnak a különböző emberek. Nemegyszer hallottam már, hogy a zarándokvonat átrajzolta valaki életét, az illető rájött, létezik másfajta világlátás is, mint amiben addig élt.

– Honnan ered ez az összetartó képesség?!

– A vallásosak ezt a hit erejének tulajdonítják, én megtoldanám a közösséghez tartozás érzésével, ami egyszerűen beszippantja az embereket.

Azokon a településeken, ahol csak átrobogunk, a sínek mentén ünneplőbe öltözött emberek várják a Magyarországról érkező zarándokvonatot, és integetnek nekünk; például így tettek a nagyenyedi diákok, az iskolazászlót lengetve.

A legnagyobb tömeg Marosvásárhelyen vár bennünket, itt a legmagasabb a magyarok lélekszáma: csak 20-25 percet állunk ott, mégis több ezren üdvözölnek minket, meleg pogácsával, friss vízzel, egy mosollyal, szeretettel. Szívszorító látvány! Ebben benne van Csíksomlyó és az összetartozás üzenete egyaránt…

Erről eszembe jutott egy másik személyes emlék Erdélyből, engedje meg, hogy elmeséljem a közelgő nemzeti ünnepünk alkalmából. Segesváron jártam; köztudottan 1949. július 31-én a Bem tábornok vezette magyar csapatok itt szenvedtek vereséget az orosz–osztrák seregtől.

A közelben, a fehéregyházi múzeum mellett az utcán, a háza előtti padon egy idős bácsi ült. Köszöntem neki, fogadta. Mit csinál itt, kérdeztem. Csak annyit mondott rá: emlékezem. Történt ez a nyolcvanas években, a Ceauşescu-időkben, március 15-én.