Olajozott piros tojás

Merthogy néhány éve, amikor már elég felnőtt volt ahhoz, hogy ne csak locsolkodni, hanem udvarolni is járjon, ám még mindig hitt a kölnivíz varázserejében, kora reggel elindult, hogy megöntözze a falu legszebb virágait – a végére hagyva szíve választottját. Hadd dobogjon addig is a lány szíve, teljen meg a várakozás örömével.

Öltönybe bújt, jobb lábszárán a nadrágot csipesszel fogta feszesre, ám még így is annyira félt attól, hogy a lánc a szövetet bedarálja, hogy a bringán széles terpeszben tekert. Ettől viszont mozgása bizonytalanná vált, és már józanon is részeg módjára kacsázott.

Ám Miska nem ettől nézett ki úgy, mint egy félnótás. Arcának vonásai már születése pillanatában egyedi formába rendeződtek. Egyik szeme az orrnyergétől távolabb állt, mint a másik; orrcimpájának csak egyik nyílása fejlődött ki rendesen, de a másikat nem hagyta megoperálni; szája szegletében pedig örök zsiványság bujkált.

Ha beszélt, csálén mozgó ajka miatt úgy tűnt, hogy a következő gondolat ki sem jön a száján. És mégis, minden orcabéli szabálytalansága ellenére kedves, szerethető kölyök vált belőle. Mert ha a sors valamit elvesz valahonnan, azt máshol pótolja. Miskával is így tett.

Olyan képességet adott a fiúnak, amit ő csak átoknak nevezett. Miska ugyanis a lehető legváratlanabb helyzetekben tudta elnevetni magát. Ettől sokan úgy érezték, gúnyolódik rajtuk, és Miska hiába bizonygatta, hogy maga sem tudja, miért kuncog temetésen, drámai helyzetekben, véresen komoly kijelentéseken.

A nevetés egyszerűen csak kipattan belőle, ahogyan héjából a gesztenye. De amitől ő a legszívesebben szabadult volna, arra mások nagyon vágytak. Pontosabban a lányok. Mert felvidította őket. Mert Miskával muszáj volt együtt nevetni. És ha valahol ő kacagott, ott rekeszizom nem maradt nyugalomban.

Húsvét hétfőjén esett, így az is elázott, aki egyetlen korty alkoholt sem ivott, ám esernyőt sem vitt magával. Miska öltönye hamar rátapadt testére, mégis becsülettel végigjárt minden lányos házat. Amikor végzett a tiszteletkörökkel, biciklijét Margója háza kerítésének támasztotta.

Kopogott, belépett a hosszú ház konyhájába, és már szavalta volna a zöld erdőbent a piros tojással, amikor Margó megakasztotta. Kérte, hogy őt másként locsolja meg, mint a többi lányt. De ne kútvízzel, se nem szódával, és legfőképpen a kölnit hanyagolja.

Miska időt kért, éppen csak annyit, hogy kiment a kapuhoz támasztott biciklijéhez. Begurította a tornácra, majd amikor elhadarta a verset, a cajgát Margó feje fölé tartotta, kerekestül, láncostul, és amennyi esővizet az magában tartott, ki tudja miféle réseiben, a csengőharang alatt, mindet a lányra borította.

Így a láncszemek közül kivált olajat is, ami elvegyülve a vízzel, fekete patakként végigfolyt Margó haján, arcán, ünnepi ruháján. Miska életében talán ez volt az egyetlen olyan drámai pillanat, amikor nem nevetett.

Még akkor sem, amikor mindezt elmesélte nekünk, mi pedig teli szájjal kacagtunk, és egy életre megtanultuk, hogy biciklivel locsolkodni veszélyes.