Ami igazán számít

Sokan feltették már a marketing-menedzsment szakirányon végzett közgazdásznak a kérdést: mi volt a fordulópont, netán válság az életében, ami miatt úgy döntött, hogy jól megszokott budapesti életét, kilenc éven át tartó céges munkáját feladja, és szó szerint nekivágott a nagyvilágnak?

A Letkésről származó Rita erre mindig elmosolyodik, hisz a mai napig a legtöbben azt gondolják, hogy csakis azért adhatta el a lakását és utazott Ázsiába, mert boldogtalan vagy elégedetlen volt.

„Csupán őszinte voltam magamhoz: valóban ezt akarom, ez az életutam? Az állandó rohanás, a meetingek, a megfelelni akarás? Hogy szó szerint elmenjen mellettem az élet? Megértettem, hogy a multivállalat világa felemészt, bedarál, elcsendesíti a bennem élő gyermek kíváncsiságát.”

Elhatározta, úgy fog elutazni egyedül, hogy nincs semmi mása, csak ideje, hogy nem kell sietnie sehová, nem kell könyörögnie a munkahelyén évente két hét szabadságért. Szerette volna megtapasztalni, hogyan élnek mások, milyen a világ, szeretett volna elveszni a természetben, búvárkodni a tengerben, megismerni idegen kultúrákat, embereket.

Akkor még maga sem sejtette, hogy ebből az elhatározásból hivatásos világjárás, erre épülő új élet, két könyv, karrier, szerelem és családalapítás lesz.

Ahogy Rita magyarázza, konkrét tervei egyáltalán nem voltak, attól sem tartott, mi lesz, ha feléli a tartalékait, egy egész lakás árát, hisz mindig is keményen dolgozott. A huszonévesen Angliában töltött évek megtanították arra, hogy két lábbal álljon a földön, bízzon a képességeiben, munkát vállalni pedig bárhol tud.

„Egyáltalán nem riasztott, hogy mindenemet eladtam, az sem zavart volna, ha az utazásaim végén semmim sem marad. Inkább azt éreztem, évek múlva azt sajnálnám, hogy meg sem próbálok az álmaimnak élni. Visszatekintve már azt mondanám, a merészség, a kitartás mellett egy adag szerencse is kellett ahhoz, hogy ma ott tartsak, ahol szeretnék.

Jókor indultam útnak, akkor, amikor az Európai Unióhoz való csatlakozás utáni években már a levegőben volt egyfajta változás, erős vágy élt a fiatalokban, hogy külföldre menjenek, hogy kitörjenek, világot lássanak, ne a mókuskereket válasszák.

De nálunk, Magyarországon még nem nagyon volt arra példa, hogy valaki a közösségi médiában ossza meg ennek a fajta életvitelnek a tapasztalatait, pozitívumait vagy épp nehézségeit. Azt gondolom, azért lettem sikeres és lett hirtelen tízezres olvasótáborom, mert valami eltitkolt vágyat szólítottam meg az emberekben, emellett már csak hab volt a tortán, amikor 2015-ben a Petőfi rádió népszerű Talpra, magyar! című műsorától megkerestek azzal, hogy heti egyszer jelentkezzek be és meséljek.”

Amikor Rita négy hónap megállás nélküli utazás után Balira érkezett, nemcsak feltöltődést talált a sokszínű szigeten, de egy olyan kultúrát, életvitelt is, amilyenre mindig is vágyott. A helyiek kedvessége, vendégszeretete, a klíma, a természet, amely ott várt rá, magával ragadta, így itt telepedett le, megtanulta a nyelvet.

Úgy beleásta magát Indonézia világába, olyan helyismeretre tett szert, hogy 2016-ban megkereste egy utazási iroda azzal, kísérjen turistákat Balira. Ebből értette meg, hogy a tudása, tapasztalatai másnak is hasznosak lehetnek. Nem sokkal később – egy motorbaleset utáni lábadozás közben – írta meg első, Hogyan lettem világutazó (és hogyan lehetsz te is)? című könyvét.

Rita, a kötet népszerűségének köszönhetően, ügyesen vissza tudta forgatni a bevételt, és most már azt vette figyelembe egzotikus utazásai kiválasztásakor, hogy az adott célpont másokat is érdekelhet-e. Az eltelt időszakban Bali címmel újabb könyv született, amelynek díszbemutatóját a magyarországi Indonéziai Nagykövetségen tartották meg.

Az Indonézia négy arca című dokumentumfilm-sorozatot harmadmagával forgatta a szigetvilág törzseiről, ősi hagyományairól, ez is nagy népszerűségnek örvend. Végül sikerült kialakítania magának egy olyan szabad életvitelt, amelyhez társat is talált másfél évvel ezelőtt.

Rita férje magyar fotóművész, szintén Indonéziában él, a család egyelőre máshol el sem tudná képzelni a jövőjét. Kislányuk érkezése talán kicsit átformálja a mindennapjaikat, de alapvetően nem fog változni semmi.

„Az elkövetkezendő néhány év­ben a legtöbb időt a családommal szeretném tölteni. A könyvírás mellett ugyan online munkák is várnak rám, de egy olyan csodálatos szakaszát éljük az életünknek, aminek minden percét ki szeretnénk használni.

Az utazás természetesen ugyanúgy megmarad, hisz Indonézia a világ egyik legtöbb szigettel rendelkező országa, ahol keleten még naponta cipelik a friss ivóvizet, míg Balin több ezer litert használnak el csak egy ötcsillagos szálloda medencéjéhez. 700 nyelv, 260 millió ember, óriá­si és változatos ország mind természetileg, mind népcsoport szempontjából, van még mit bejárni nekünk is.

Nagyon szeretném, ha a kislányunk egy olyan világban nőhetne fel, ahol látja, mennyire sokszínűek az emberek, mennyire másfélék vagyunk, és annak ellenére, hogy érnek minket negatívumok, kudarcok, igenis képesek vagyunk együtt élni, jót tenni, segíteni. Én azt szeretném a kislányunknak megtanítani, hogy milyen a való élet, hogyan kell túlélni, boldognak lenni, és hogyan tudunk emberek maradni bármely körülményben.”

És hogy mit tanult Rita az elmúlt hat évben? Leginkább azt, hogy mennyire szép, de egyben rögös is saját magunknak kitaposni az utat, hogy nem érdemes kőbe vésve megtervezni az egész életünket, hisz pont az az izgalmas benne, hogy váratlan fordulatok, buktatók várnak ránk, amelyekből képesek vagyunk felállni, építkezni, előre menni.

„Közhelyesen hangzik, de tényleg meg kell élni az adott pillanatot, hisz nem tudhatjuk, vajon felébredünk-e holnap. Itthon korábban mindig úgy éreztem, az a társadalmi elvárás, akkor vagyunk valakik, ha van egy jó munkahelyünk, sok pénzünk, vadiúj ­autónk, telefonunk, lapos tévénk.

Pedig a halálos ágyunkon nem az fog számítani, hogy milyen anyagi javakat birtokoltunk, hanem az, milyen élményekkel gazdagodtunk, milyen emberi kapcsola­taink voltak, hogyan fejlődtünk, nőttünk, mit hagyunk hátra, mit tanítottunk a gyermekeinknek.”