Rejtett és nyílt kommunikáció

A testbeszéd az ember érzelmi állapotának külső leképezése, amely nemcsak az illető pillanatnyi lelkiállapotára világít rá.

Amilyen könnyen értjük félre egymás szavát, ugyanígy a testbeszéd jeleit is képesek vagyunk rosszul értelmezni, akár munkahelyi, tárgyalási szituációban vagyunk, akár otthon, a családunk körében.

Van jó néhány olyan gesztus és mozdulat, amire érdemes odafigyelni, és tudatosítani magunkban, hogy igazából mit is üzennek.

Kisszótár

Webinárium: online kapcsolatfelvétel, amikor a résztvevők a kommunikáció során látják-hallják egymást. Frontalitás: a primitív és a görögök előtti – főként az ókori egyiptomi – művészet sajátossága, hogy a szobrok nyaka, feje és alteste az egyenes törzshöz viszonyítva semmilyen elfordulást, elhajlást nem mutat. A szoboralak a nézővel szembefordulva áll, az orron és a köldökön át húzott egyenes vonal a testet két egyenlő részre osztja, a síkábrázolások a legnagyobb kiterjedésben való megjelenítés elvéhez igazodnak. (Forrás: Wikipédia és Lapoda Multimédia)

Az emberek közti metakommunikáció „legleglegje” a szemünk. Ennek oka nem más, mint hogy a pupilla reakciói miatt a szemünk a legőszintébb testrészünk. A test evolúciója során kialakult természetes önvédelmi reflex, hogy erős fény hatására – vagy ha valami hirtelen közelít hozzá – akaratlanul is pislogunk, hunyorgunk, másrészt a pupilla összeszűkülve védekezik.

Ugyanez igaz akkor is, amikor számunkra nem tetsző helyzetben vagy társaságban vagyunk, a látottak és hallottak nem a kedvünkre valók. A pupilla mindent elárul rólunk, akármit is érezzünk, gondoljunk, s ugyanez igaz akkor is, ha valaki vagy valami a szimpátiánkat felkelti: kitágul.

Az együttműködés, nyitottság éppúgy kifejeződik a testtartásunkban, mint az elutasítás. Ha például egyenes törzzsel állunk, karjaink, lábaink egyenesek és párhuzamosak, e semleges testhelyzetben nyitott gesztusokat használunk: jelzés a másiknak, hogy bizalommal fordulunk felé, érdekel minket, amit mond.

Ám abban a pillanatban, ha egy beszélgetés során a végtagjainkat összekulcsoljuk vagy összezárjuk – aminek önmagában a természetes védőkorlát felállítása az üzenetértéke –, önkéntelenül is jelezzük: valami nem tetszik nekünk.

Ha a velünk szemben álló viselkedik így, akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy mi hangozhatott el, ami neki nem tetszik – tanácsolja Katona Júlia művészettörténész.

Testünk iránytűje

A legtöbb ember tudja magáról, milyen arcot vág, bizonyos arckifejezéseket be is lehet gyakorolni: „mosolyogjunk” vagy „jó képet vágunk valamihez”. Azzal már kevésbé vagyunk tisztában, hogy mit csinál a kar, a kéz, s még kevésbé, mit a mellkas és a has, a legkevésbé pedig annak vagyunk tudatában, mit csinál a láb. Lábunk két célt szolgál: hogy eljussunk oda, ahová akarunk, és hogy elfussunk a veszély elől, azaz eltávolodjunk attól, amit nem akarunk. Ezért a láb használatának módja beszélgetés közben is megmutatja, menne-e vagy maradna-e inkább az illető. A nem keresztező lábpozíciók nyitott vagy domináns attitűdre, míg a keresztező pozíciók zárkózottságra vagy bizonytalanságra utalnak.

A hatalom, a dominancia, és ezzel szemben az alárendelődés, behódolás is kifejezést nyer a testtartásunkban. A férfi és a női kommunikáció a testbeszéd területén is mutat különbségeket.

Míg a fér­fiaknál a tarkón összekulcsolt kezek nyitott tartása magabiztosságot, felsőbbrendűséget, dominanciát jelent, addig a nőknél ez kihívó pozíció, ahol a mellek és a karok védtelenné tétele és megmutatása a nyitottság és a felkínálkozás testnyelvi jele.

Hatalmi vagy erőpozíciót sugall a terpeszállás, a csípőtámasz, az asztalra támaszkodó kezek és ujjak, a zsebre dugott kéz, a kitárt karok és ökölbe szorított kezek gesztusai, melyek a frontalitással kombinálva a tekintély megkérdőjelezhetetlenségét üzenik.

Ülve aggódik

A négyest formázó testhelyzet – tehát az alsó lábszár vagy a boka felrakása a másik térdre – nem más, mint az ágyékmutogatás ülő változata, minthogy a nemi szervet helyezi reflektorfénybe. Általános üzenete a konfrontálódás, a rivalizálás. A bokáját összekulcsoló ember lelkileg tulajdonképpen az ajkát harapdálja. A gesztus tehát valamilyen negatív érzelem – bizonytalanság, félelem – visszafojtásáról árulkodik.

A behódoló gesztusok egyik legjellegzetesebbje a félrehajtott fej, mert szabadon hagyja a torkot és a nyakat, kisebbnek, kevésbé fenyegetőnek láttatja az embert.

A festők háromszor olyan gyakran ábrázolnak nőt félrehajtott fejjel, mint férfit, és a hirdetésekben is háromszor annyi a félrehajtott fejű nő, mint a férfi. Az emberek intuitív módon érzik, hogy a nyak felfedése a megadás jele.

A kéz mint hangszál

Az emberré válásban a kéz játssza a legfontosabb szerepet, a kezet minden más testrésznél erősebb kapcsolat fűzi az agyhoz. A történelem során a nyitott tenyér az igazmondással, az őszinteséggel, a lojalitással, az engedelmességgel társult. Ha valaki lassan megnyílik a másik előtt, ehhez többnyire megmutatja a tenyerét. A testnyelvben a kéz a hangszál, hiszen minden más testrésznél többet mond el. Ha eldugjuk, az olyan, mint ha becsuknánk a szánkat.

Ha el akarunk igazodni a kéznyelvben, érdemes megismerkedni a három fő tenyérgesztussal.

Fölfelé fordított tenyér: fenyegetésmentes, alázatos gesztus, hasonlít az utcai kéregető kéztartásához, történelmileg azt demonstrálja, hogy nincs nálunk fegyver. A kérés címzettje nem érezhet se kényszert, se fenyegetést.

Lefelé fordított tenyér: tekintélyt, hatalmi helyzetet sugall. A náci karlendítéshez – ami a Harmadik Birodalomban a hatalom és a zsarnokság szimbóluma lett – hozzátartozott a lefelé néző tenyér.

Zárt ököl–kinyújtott mutatóujj: a leglátványosabb gesztus. A ránk szegezett mutatóujjat nagyon udvariatlannak és tolakodónak érezzük. Az első és második világháború toborzási plakátján ezzel a kéztartással személyesen szólították meg a fiatalokat, a kiválasztottság üzenetét jelentette.