„Az Úr azt akarja, hogy pap legyek”- II. János Pál élete

Önéletrajz címen jelent meg születésének 100. évfordulójára egy kötet a lengyel pápáról. Bár ő sosem vetette papírra a memoárját, ám írásaiból, melyeket kötetbe rendeztek és immár magyarul is olvashatunk, mégis kikerekedik a hiteles arckép.

Rácsodálkozhatunk az emberre, aki már gyerekkorától hatalmas veszteségeket volt kénytelen elszenvedni, mégis maradt elég hite és ereje ahhoz, hogy végigjárja a Vatikánig, s egészen Szent Péter trónusáig vezető utat.

Mit tudhatunk meg a visszaemlékezésekből Szent II. János Pál pápa gyermekkoráról és ifjúságáról? Korai éveire nagy hatást gyakorolt, hogy sorra vesztette el a szeretteit: csupán kilencesztendős volt, amikor meghalt az édesanyja, aki Karol fia első szentáldozását sem élhette meg.

A szülei két fiút szerettek volna, egy papot és egy orvost, s ez megvalósulni látszott. Csakhogy a későbbi egyházfő bátyját 1932-ben, amikor elkezdhette volna a gyógyítást, elvitte egy skarlátfertőzés. „Így viszonylag korán váltam anyátlan árvává és egykévé” – állapította meg.

Apja tiszteletre méltó példájából akkor, tizenkét esztendősen is erőt merített. Így tanulta meg az önfegyelmet, a kötelesség-tudatot, s megismerte az ima vigaszát is. Végképp akkor árvult el, amikor az édesapját is elveszítette a második világháború idején: ekkor is még csak huszonegy esztendős volt Karol Wojtyła.

Szülővárosa, Wadowice máig büszke rá, hogy pápát és szentet adott a világnak. A lengyel városka múzeumot rendezett be a tiszteletére abban a házban, ahol egykor a családjuk élt.

„Az ablakon át a templom falán levő napórára láttam, melyen ez a felirat volt olvasható: Az idő elszáll, az öröklét vár” – emlékezett vissza gyermekkora fontos benyomására. Itt alapozódott meg tisztelete a Szűzanya iránt is, ami mindvégig elkísérte, később is előszeretettel látogatta a Mária-kegyhelyeket szerte a világban.

Gimnazistaként az irodalom és a színház érdekelte, kevésbé a teológia, így a krakkói egyetemen a lengyel szakra iratkozott be. Megismerte ott a szó erejét, és ez is segítette abban, hogy megérjen benne a papi hivatás gondolata.

A történelem közbeszólt: kitört a II. világháború, professzorait elhurcolták, tanulmányai félbeszakadtak. A későbbi szent egy kőfejtőben találta magát, évekig nehéz fizikai munkát végzett, akár a többi bányász. A robbantómester ezt mondta neki: „Karol, neked papnak kell menned. Jól fogsz énekelni, mert szép a hangod. Jó sorod lesz.”

A mester szavai megérintették, de nem ez terelte a pályája felé. Pappá válni számára szavakkal körülírhatatlan, titokzatos folyamat volt, miként megfogalmazta: „A hivatás az isteni kiválasztás titka.”

A krakkói szeminárium akkor, 1942 háborús évében illegálisan működött, de a világégés idején mindenképp a jó szolgálatába akart szegődni. „Az Úr azt akarja, hogy pap legyek” – s ez úgy világított előtte, mint a fénysugár az úton.

Csodás gyógyulások

Karol Wojtyła 1920. május 18-án született, s csaknem ötvennyolc esztendősen választották pápává, miután az elődje 33 nap hivatalban töltött idő után meghalt. Akkor, 1978 októberében a konklávé döntése őt magát is meglepte, de vállalta a feladatot. Szolgálta ezzel Lengyelországot is, erőt adott egész Kelet-Európának. Két alkalommal járt hazánkban, a Hősök terén a miséjét százezrek hallgatták. Szentté avatását már a temetésén, 2005 áprilisában kezdeményezték a hívek. Két nő csodás gyógyulását tulajdonították neki, viszonylag gyorsan, 2014-ben kerülhetett a szentek sorába. (Egy időben avatták XXIII. Jánossal, akinek az esetében ötvenegy év kellett a kanonizáláshoz.)

Szokatlan napon, mindenszentek ünnepén szentelték pappá, hogy mihamarabb elindulhasson Olaszországba. Várták a tanulmányai, hogy doktorátust szerezzen, de még fontosabbnak érezte megismerni az Örök Várost.

Huszonhat esztendősen nagy hatást gyakorolt rá, hogy egy boldoggá avatási szertartáson megpillanthatta a hordszékben vitt XII. Piusz pápát a Szent Péter-bazilikában. „Rómát úgy hordoztam a szívemben, mint egy álmot vagy eszményt – idézte fel az élményt. – 1946-ban még gondolni sem mertem volna, hogy egyszer Péterként térek vissza, s itt maradok életem végéig, mint Róma püspöke.”

Fiatal reménységek

Született hegyi embernek tartotta magát. Lelkipásztorként is – bár ez akkoriban újdonság volt – hatalmas túrákat tett a Tátrában, s közben imádkozott. Feltöltődött a hittel és a természettel, s a többieket, ifjú kirándulótársait is erre buzdította. Úgy gondolta, a fiatalok az egyház és a világ reménységei.

Olyan leszel, mint amivel az idődet töltöd! – szól a lengyel mondás, amihez tartotta magát. Ő így őrizte a fiatalságát. „Azt mondják, az a szent, aki szomorú, szomorú szent. Pedig a papnak örömet kell sugároznia” – vetette papírra, és belőle mindig sugárzott a derű.

Végül az öregséget is az élet megkoronázásának, egy szimfónia utolsó szép tételének tartotta. Akkor is azt kereste, ami abban a korszakban emberi érték lehet: a bölcsességet, a türelmet és a humort.