Csodás visszakerülés az anyaországhoz

Milyen egy százéves határ? Hol lombos erdők mélyén vagy mezőn, folyótöltésen vezet, másutt vár alatti ösvények határkövei jelzik kacskaringós voltát. És egy csaknem százéves határ? Ugyanolyan. Elválaszt. De Somoskő és Somoskőújfalu határában csak 96 éves a határ – ugyanis négy év Csehszlovákiához tartozást követően visszakerült Magyarországhoz a két falu.

A somoskői Vároldal úton, amely szinte a várig és a bazaltorgonákig fut, most egy építőbrigád dolgozik. Kibontották a százéves bazaltkockákat, macskaköveket, s megfordítva, más oldalára helyezve azokat, újrarakják a sorokat. Egyikük kezében ficánkol a sóderalapon a benzines döngölő prés, porfelhőben úszik a házak frontja.

Gyakorta járőröznek erre autóikkal a magyar rendőrök, és egyenes háttal ülik lovukat azok a készenlétisek is, akiket az ország távoli részéről vezényeltek ide, hogy a koronavírus terjedése miatti határzárra ügyeljenek. Elhalkul a patazaj, turisták is érkeznek a váraljához, a Petőfi-házhoz, a negyvennyolcas hősök emlékművéhez, vagy egyszerűen a fönséges tájért, palóc ízekért.

Mire a hegyek fölé kerül a Nap, a Vároldal úton már egy szakaszon szépen lerakták az itt bányászott magyar macskakövet. Az évtizedekkel ezelőtt itt letett csatornafedelek franciák. Azokat – mint az öntött felirat jelzi – a Nancy és Metz közötti Pont-á-Moussonban készítették.

Néhány kilométerrel arrébb, a szomszéd Somoskőújfaluban, az Őrhely utca utolsó háza mellett húzódik a 96 éves trianoni határ. Ha az itt élő „Anyicska öcsi”, azaz Somoskői Ferenc kiköp egy cseresznyemagot kertje kerítésén át az erdőbe, s az megsarjad, már a szomszédos országot, Szlovákiát gazdagítja.

Az idős férfi, akinek postaládájába kilenc cinege fészkelt, és aki a kefiresdobozokban gesztenyepalántákat dédelget, és amúgy a hamis kutyája miatt szögesdrótot húzott, megmutatja udvarán az oda cipelt trianoni határkövet, és egy konzervesdobozzal összefogott, házilag készített nyírfaseprűvel tisztogatni kezdi annak oldalát. Láthatóvá válik az M betű.

– Édesanyám 110 éve született a Felvidéken. Az apja, a nagyapám a Szent István hajóval süllyedt el, s fulladt a tengerbe. Aztán lett az az átkozott Trianon, s értelmetlenné vált minden véráldozat – mondja az egykori sofőr, aki megyei tanácselnökök, végrehajtó-bizottsági titkárok gépkocsivezetője volt, s akinek vegyvédelmi munkaruháján „B–3 Enyedi G.” olvasható, bár az nyilván nem ő, mint megtudom, azt a Nyírbátorban dolgozó vejétől „kapta”.

– Véletlenségből itt hagyta, én pedig levágattam az ujjából, hogy jó legyen rám is. Legközelebb, mikor meglátogattak minket, fogta a fejét, hogy hogyan számol el vele, s miként hordja majd ezt a húsüzemben? Bánhatta a pálinkája, de valahogy megoldotta!

Somoskő Salgótarjánhoz tartozik, míg a közúti határ­átkelővel rendelkező Somoskőújfalu 2006-ban, egy népszavazást követően levált a városról. A falu 1977-ig önálló volt, sőt 1920-tól 1924-ig Somoskőhöz hasonlóan Csehszlovákiához tartozott. Mellettünk a Karancs-hegység és a Medves-hegy, amelynek nyolc négyzetkilométeren elterülő vulkanikus bazalttakarója Európa legnagyobb bazaltfennsíkja.

Ez a gazdasági lehetőséget jelentő tény száz évvel ezelőtt sok mindennek mozgatórugója volt. A vulkanikus kőzetének köszönhetően a környéken meghatározó volt a bazaltbányászat. Már a XIX. századtól sok befektetni vágyó budapesti vásárolt birtokot a Mikszáth által „Palóc Olümposz” névre keresztelt hegyen, köztük volt Krepuska Géza egyetemi tanár is.

A Szent Rókus Kórház fül-orr-gégész professzora 1905-ben vett magának egy 2107 holdas birtokot Somoskő és Somoskőújfalu határában, ahol kőzet- és ásványgyűjtő hobbijának is élhetett. A pesti kutatóorvos birtoka virágzott a rajta lévő bazaltbányával együtt. A Macskalyuk-somoskői kőfejtőben ugyanis a klasszikus kocka alakú útburkoló bazaltköveket bányászták, és az Osztrák–Magyar Monarchia sok városának, így Bécsnek utcáit is somoskői bazaltkővel kövezték.

Elképzelhetetlen trauma lehetett, amikor a professzor 1920 júniusának egyik reggelén arra ébredt, hogy birtoka már egy másik ország területéhez tartozik. És ekkor szólt bele a megváltoztathatatlannak tartott történetbe a véletlen. A határrendező bizottság egyik angol tisztje éppen Budapesten tartózkodott, amikor súlyosan megbetegedett, és Krepuska Gézához ajánlották be.

Miután Krepuska sikeresen megoperálta és kikezelte, rábeszélte, hogy az antantbizottság tagjai szálljanak ki a helyszínre, és nézzék meg a „szlovák” falut. A Somoskőújfaluban sétáló antanttiszteknek javasolta, hogy próbáljanak meg szóba elegyedni bárkivel az utcán – szlovákul. Mivel az 1910-es népszámlálás a majd’ kétezer fős faluban mindössze 15 szlovák anyanyelvűt talált, ez nem sikerült.

A bizottság tagjai előtt ekkor vált világossá, hogy Somoskőújfalu színmagyar falu.

A Budapestre visszatérő bizottság tárgyalásokat kezdeményezett a helyzet tisztázására, ami egy majdnem négy évig tartó, igen bonyolult procedúra kezdetét jelentette. A magyar vélelem szerint Magyarország városai és különösen Budapest kövezésére csupán a somoskői bányában kitermelt kő alkalmas.

Így Magyarország 1924. február 15-én, tizennégy négyzetkilométernyi területtel, néhány bazaltbánya használati jogával és 2500 lélekkel gyarapodott, azoknak a 97 százaléka magyar anyanyelvű volt.

Somoskőújfalu ideiglenes polgármesteri hivatala az egykori határátkelő épületében működik. Előtte a közúton keresztben parkoló rendőrautók – a határforgalmat ellenőrzik. Ez az épület határátkelőnek épült, elrendezése is erről árulkodik. Az útlevélkezelés helyén található az önkormányzati ügyfélfogadó. Tóth László polgármester, aki református teológiát, jogi egyetemet végzett, és a bölcsészkaron finn szakra járt, a következőket mondja:

– A csehszlovákiai mintegy négy év nyomára a dédszülők, nagyszülők elmondásából emlékszünk. A születési, házasságkötési, halálozási okiratokat szlovák nyelven vezették, az iskolai oktatás is szlovákul történt. A visszakerülés óriási öröm volt! Csodavárókból csodalátókká lehettek az emberek. De sajnos tudjuk, hogy ezernyi elcsatolt város és falu, sokmilliónyi ember hiába remélt, nem élhette meg a hazatérés semmivel össze nem hasonlítható élményét, helyette üldöztetés, elnyomatás, másodrangú állampolgárként való lét lett az osztályrészük.

– A trianoni határt az egyik utcájuk közepén húzták meg. Viszont két évvel ezelőtt a két ország közötti területcsere folytán visszakapták a fél utcát. Ez beindította az itt élők fantáziáját?

– Somoskőújfaluban huszonvalahány éve a magyar szakemberek, tudatlanul vagy sem, a Bethlen Gábor utcai közműberuházás során az úttest alá vitték a szennyvízcsatorna gerincvezetékét, de úgy, hogy a csövek a föld alatt átnyúltak Szlovákia területére. Ebből óriási perpatvar lett!

Különféle önkormányzati, nemzeti és nemzetközi vizsgálóbizottságok alakultak, és a végső megállapodásig csaknem húsz év telt el. Két éve, nyáron, a Magyar Közlönyben jelent meg a határkiigazítás ténye, így a Bethlen Gábor utca egyik oldaláról a másikra került a határkő, s újrafestették az erdőben találhatókat is.

Hát igen – nevet a polgármester –, a történtek megmozgatták a helyiek fantáziáját. Ha lehetségesek ilyen határváltoztatások, nem lehetne-e számunkra még előnyösebb üzletet kötni? Aggteleknél cseppkőbarlangot cserélni sziklákért, Párkányt áthozni Magyarországra ártéri nádasért, esetleg tölgyerdőért…

Somoskőújfaluban nem lett volna mit ünnepelni a trianoni döntés százéves évfordulóján. Viszont lesz mit ünnepelni négy év múlva, hiszen akkor lesz száz éve, hogy visszakerült Magyarországhoz a falu – szögezi le a polgármester.

Miközben kikísér, a volt határőrállomás hátsó bejáratánál egy fa fürdődézsát látok. Néhány éve egy pályázaton hatvanmillió forintot nyertek szociális szövetkezet létrehozására. Hat varrónőjük német piacra női ruhát gyárt, asztalosüzemükben a négy szakmunkás pedig fürdődézsákat, buszmegállókat, szeméttartókat, ajtókat, ablakokat és szlovák piacra kutyaólakat készít.

A Sport büfében oly nagy az élet – állítólag a fal melletti gulyáságyút is beüzemelték a napokban –, hogy már-már koronavírusos világ előtti időszakot idéz. Az asztal egyik végén egy ember, az asztal másik végén egy másik ember fogyaszt. Maszkomat letéve kávét iszom retro üvegpohárból, amikor egy hatalmas vállú ember lép be, hangos „sziasztok!” kiáltással, majd – ahogy már oly kevés helyen illik, és a visszautasítás durva sértés – kezét nyújtva mondja: Miklós. Az asztalnál ülő egyik idős ember régmúltat idéz.

– Amikor megtaláltam az 1857-ben született dédnagyapám iratait, kiderült, hogy apai ágról minden felmenőm kővágó volt, s azért szegődtek erre a vidékre. Mint ahogy a slágerben hallható: Járom az utam, a macskaköves utam... A macskalyuki az egyik legjobban hasítható, kopásálló bazaltkő volt.

Ahol lerakták, ott tízévente forgatni kellene, hallottam egyszer egy mestertől. Már azok is kihaltak, akik értettek a kőhöz, a Princz Jani bácsi, az utolsó mester tavaly hunyt el – sóhajtja itt a kocsmában Lichner András, aki mellesleg 2006-tól 2011-ig Somoskőújfalu polgármestere volt.

Az Őrhely utca végében, ahol a zsákutca a trianoni határnak fut, és ahol Államhatár tábla ad irányt a nézelődőnek, Anyicska öcsitől azt is megtudtam, hogy a faluban gyakori az Angyal, Balázs, Molnár, Szikora, Somoskői név, ezért a Ratkó-korszak gyermekeit ragadványnevekkel látták el, mint Éles öcsi, Csirke öcsi, Pintér öcsi, Vámos öcsi, Lajcsi öcsi és Íves öcsi.

– Jó, hogy ez az utcaprobléma megoldódott! – utalok a két évvel ezelőtti határmódosításra.

– Még Barna bácsi mesélte gyerekkoromban, hogy amikor a trianoni döntés után négy évvel mégis visszakerültünk Magyarországhoz, végigment az utcán egy ember, akinek a hátán volt egy összecsukható asztal. Időnként megállt, leszedte a cókmókját, kiterítette az asztalra a hatalmas térképét, elsimította a tenyerével, majd minden egyes magaslati ponthoz rajzolt valamit.

Így született meg az új határ. Ebben az utcában pedig egy szakaszon az úttest közepére rajzolta a határt… Hát precíz fafej lehetett!

Aztán távolba meredő szemmel mondja, miközben tenyerével a saját trianoni határkövét simogatja.

– Úgy éltünk, hogy magyar és szlovák határőrök masíroztak a házunk előtt, s mindig azt figyelték, nem hajítunk-e be gondosan becsomagolt kilónyi disznózsírt az erdőbe, s nem repül-e onnét válaszul árcímkés gumicsizma felénk, a mi kertünkbe. Ha az asszony leküldött tejért a faluba, úgy mentem végig az utcán, hogy a bal lábammal Szlovákia földjére léptem, a jobbal pedig hazánkéra. De ez már végre teljes egészében Magyarország!

Leveszi a sapkáját, végigsimítja a haját. Gondolkodik, hogy mondja vagy ne mondja.

– Amikor selejtezték a régi trianoni határköveket, akkor hozattam ide egyet. Fél liter pálinkáért emelték ki a földből azt az óriási féregrágta fagyökeret is ott, az Államhatár táblánál. Tervezem is, hogy átlöketem a szlovákokhoz.

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el