Döntetlen

Húsz évvel ezelőtt különös fogadás szemtanúja voltam. Ezt csak azért most mesélem el, mert a történet szereplői már egy magasabb dimenzióból néznek le ránk, és talán ők sem bánnák, ha mások is megismernék, mire is gyűltek a tétek azon a hajnalon.

A nevüket mindenesetre megváltoztattam, mert megtapasztalva már a földi dolgokat, ki tudja, lehet, hogy az égben is jobb a békesség. Ám egyvalamiben biztos vagyok: ha most látnak engem, tekintetük párás, arcukon mosoly feszül, a szívük helyén pedig nap ragyog.

Bizonyára mással is előfordult már, hogy olykor túl sokat lapoz sorsának könyvében, összeragad pár oldal, összefog néhány lapot, így csak utólag próbálja szétszálazni az események fonalát. Dante a Vajdaságban született, ott is nőtt fel. Szép házban lakott, legalábbis annak mondta, a villanyszerelésből vígan élt, és úgy számolta, hogy bár hajában megjelentek már az ősz hajszálak, idővel lesz majd feleség is, gyerek meg csak kerül valahonnan. Csak aztán jött a háború.

Emil Varasdon járta ki az iskolát, de csak egyet, mert mint mondta, az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember naphosszat az iskolában üljön. Kereskedett, főként zöldségben utazott, ment mindenfelé, végig a Dráva vonalán, és azt tervezte, Eszék mellett vesz egy tanyát, kecskét nevel, a tejből meg sajtot készít. Csak aztán jött a háború. Dante és Emil Budapestre költözött. Mindent kezdhettek elölről.

Kint laktak Angyalföld peremén, két utcára egymástól. Dante egy vágóhídon dolgozott, Emil a húst fuvarozta, esténként pedig mindig ugyanabban a kocsmában várták a hajnalt. Literszám itták a vizezett sört, olykor rövidet is toltak hozzá, de azt csak óvatosan, mert a negyven alkoholfokban olyan, mint a láz Celsiusban, egy idő után kinyírja az embert.

A sörre viszont panaszkodtak, hogy ennyire talán mégse kellene vizezni, majd azon vitatkoztak, hogy a szerb vagy a horvát sörök jobbak-e. Mindketten arra esküdtek, amelyikből az anyatejen kívül a legtöbbet itták életükben, és a söntés népe egy idő után már csak úgy hívta őket, hogy Szerb Dante és Horvát Emil, akik amúgy magyarok, de időnként szerb és horvát nyelven vitatkoztak.

Az ezredforduló tavaszán, nem mintha azok a napok különlegesebbek lettek volna, amikor a déli nap már ingujjra vetkőztette az embereket, de az este még pulóvert húzott rájuk, Dante és Emil elhatározta, pontot tesz a vita végére.

Kitalálták, hogy versenyben döntik el, melyik sör a finomabb, legyen az szerb vagy horvát, és azon belül is bármelyik. Dante küzdött a szerb sörökért, Emil képviselte a horvátokat, bár mindketten érezték, hogy ez a tusa kicsit fura, hiszen két magyar minek vív csatát olyan nemzetekért, amelyek anno maguk helyett legelsőként őket, magyarokat küldték egymás ellen háborúba, de a sors gyakran teremt értelmetlen helyzeteket.

Talán éppen azért, hogy kiderüljön, az emberek mennyire bátrak, képesek-e változtatni életük menetén. Máskor meg azért, hogy képesek felülemelkedni sérelmeiken és fájdalmaikon, s hogy mernek-e, tudnak-e kínjukban is önmagukon nevetni. Emil és Dante alig két perc alatt a fegyvernemet is kitalálta: átússzák hosszában a Lánchidat, Pestről Budára, és a győzelem egyben el is dönti a szerb és horvát sörök vitáját. Az ötlet nem sokkal zárás előtt pattant ki a két derék, délvidéki magyar fejéből, de még így is kellő létszámú közönség kísérte őket a párbaj színhelyére.

A társaság halkan zajongva osont át a városon, kuncogásuk olykor röhögéssé duzzadt, máskor csak a csitítgatás hangja hallatszott, s mire a különös menet a Magyar Tudományos Akadémia épülete elé ért, mindenkin úrrá lett a versenyláz. A csapos bukmékerré változott, százasával gyűjtötte a téteket, Dante és Emil pedig, ahogy illik, beöltözött a küzdelemhez.

Esetükben ez annyit jelentett, hogy levetkőztek alsógatyára, és a hűvös szelekkel, valamint sötét felhőkkel érkező hajnal ölelésében, az útközben kialkudott szabályok szerint rávetették magukat az aszfaltra, és a gyorsúszáshoz hasonlatos mozdulatsorral megkezdték küzdelmüket.

Dante, persze, csalt. Emil pedig egyetlen szabályt sem tartott be.

De ez érthető is, hiszen a világ olyat még nem látott, hogy két alsógatyára vetkőzött alak ússzon az aszfalton. Emil és Dante kezdetben még hason csúszott, ám néhány méter múlva már guggolt, gurult, bukfencezett, majd mindkét férfi átment szökellésbe, és a végén futott. Mezítelen talpuk papucsként csattogott a Lánchídon.

A budai oldalon azonban nem várta őket senki. A nagy izgalomban ugyanis az angyalföldi kocsma népe a pesti hídfőnél maradt. Dante és Emil ruháját szorongatva várta a párbaj végét, és néhány perc múlva, nem sokkal azt követően, hogy Dante és Emil nekivágott a távnak, csak annyit lehetett látni, hogy két alsógatyás alak ballag visszafelé a híd közepén.

Dante és Emil egymás vállát átkarolva, vidáman csevegve ért vissza Pestre. Testüket horzsolástól, ütésektől származó sebek borították, és a társaságból valaki megjegyezte, hogy az aszfalt nem bánik jól a bőrrel. A bukmékerré lett csapos, markában a tétekkel, óvatosan érdeklődve kérdezte, hogy ki győzött. Emil és Dante szótlanul felöltözött, majd mintha csak megbeszélték volna, Dante így felelt: döntetlen.

A kijelentésének nyomában kitört lázongásnak Emil vetett véget. Azt mondta, hogy legnagyobb bánatára tényleg egyszerre értek át a túloldalra, majd javasolta, hogy ha a csapos már ilyen szép summát gyűjtött, a legbölcsebb tett most az lenne, ha mindenki visszatérne Angyalföldre, és a pénzből reggelig mulatnának.

A csapos bólintott, a társaság felkerekedett, és azon a hajnalon Angyalföldön úgy folyt a vizezett sör, mint a Duna észrevétlenül a Lánchíd alatt.