Sorsszerű vagy különleges – esküvő, mindenáron

Hogy a szerelem nem ismer határokat, azt tudjuk, de hajdan a távházasság is működött. A királyok sokszor csupán arcképről ismerték meg a jövendőbelijüket, és olykor a kézfogót, sőt az esküvőt sem személyesen intézték.

Az arisztokrata sarjakat gyakran kisgyermekként jegyezték el egymással. Stuart Mária királynőt pedig megbízottja révén vezette oltárhoz Henry Darnley – a rossz nyelvek szerint azért, mert tartva a skót urak haragjától, félt elmenni a saját menyegzőjére.

Hollandiában ismerték az úgynevezett „kesztyűesküvő” fogalmát is. Erről 1926-ban egy hazai lap azt írta: akkor éltek vele, ha a vőlegény a messzi gyarmatokon élt, és nem vállalhatta a költséges és hosszadalmas hazautat. Egy kesztyűt küldött haza, és a menyasszony annak rendje és módja szerint azzal esküdött össze. (Persze a nászéjszaka ilyenkor váratott magára…)

Más ország, más kultúra – nem volt rest útra kelni az ara és a násznép 1938-ban, amikor Zseri grófnő, azaz Apponyi Geraldine esküdött örök hűséget az albán királynak. A magyar arisztokrácia színe-java, hercegek és grófok pattantak ­autóba és utaztak Tiranába, hogy részt vegyenek a szertartáson.

Az eseményt királyi tündöklés kísérte, az urak díszmagyarban pompáztak, a hölgyek pedig vagyont érő ékszereket vittek magukkal. Később a friss házasok két hónapos tengerparti nászútra utaztak. Igazán nem a férjen múlott, hogy az elszegényedett grófi családból származó Geraldine nem élvezhette sokáig a királynőnek járó kényelmet.

Ugyanis közbejött Albánia olasz megszállása, majd a II. világháború, és a koronás fők emigrációba kényszerültek.

A világégések és a járványok sem vetettek véget a nősülési kedvnek, sőt… Rengetegen keltek egybe diszpenzációval, azaz különleges hatósági engedéllyel.

Az ismert írónő, Kaffka Margit például 1914-ben akkor ment hozzá a nála évtizeddel fiatalabb orvoshoz, Bauer Ervinhez, hogy a vőlegény elindult volna a harctérre. A korábban elvált nő megijedt a hirtelen döntéstől, de végül rábízta magát az érzelmeire, s így írt a naplójában: „És annyira az övé voltam, már előbb is – mit árthat nekünk egy házasság!”

Levélben, táviratban tartották a kapcsolatot, s nem ők tehetnek róla, hogy nem élhettek le együtt évtizedeket: az írónő 1918-ban áldozatul esett a spanyolnáthának. A kutatók szerint a járványok után mindig csúcsra fut a házasulók száma – igazolta ezt Bauer is, aki 1919-ben újra megnősült.

Elvett egy matematikus hölgyet, akivel később emigrált, Leningrádban élt. Ismét csak nem ő tehetett róla, hogy a második nejével sem kerülte el a tragédiát: híven szolgálták a szovjet természettudományt, de 1937-ben a belbiztonságiak letartóztatták őket, és nyomuk veszett.

Háborús időkben a besorozások híre az addig papír nélkül együtt élőket gyakorta arra ösztökélte, hogy gyorsan esküdjenek meg. Sok nő a sarkára állt, hogy addig nem engedi háborúba az emberét, amíg az el nem veszi őt, s ezzel nem törvényesíti a gyermekeiket.

Egy tartalékos baka asszonya például kijelentette: ha már elviszik a férfit, legalább nevet hagyjon a fiaira, lányaira, ha egyebet nem is. Ha sürgető volt a frigy, bevett megoldásnak számított, hogy a fronton szolgáló vagy hadifogságba esett katona helyett annak megbízottja – például a rokona, a barátja, a beosztottja – vonult az oltárhoz a türelmetlen arával.

A helyettesítő szerepe ilyenkor csak az igen kimondásáig tartott – egyéb férji jogai, teendői nem keletkeztek, bármilyen szép is volt a menyasszony…