Zemplén kapuja és a történelem

Sátor vagy koporsó? Nem mindegy. A zempléni Sátor-hegy lábánál fekvő település, Sátoraljaújhely ugyan a tábori szálláshelyről kapta nevét, ám a bükkel, tölggyel sűrűn borított, helyi viszonylatban monumentálisnak ható vulkáni kúpot – mintegy belső használatra – mi, kései utódok sokszor hívtuk Koporsó-hegynek.

Mióta? Ki tudja?! Térképre nem került e komor névváltozat, csak mi, helyiek tudtuk, miről van szó. Vagy legalábbis tudni véltük.

Nincs ez másképp a Koporsóval átellenben emelkedő Kálvária-heggyel sem. Az idegen emlegette csak Szár-hegynek, pedig a nyolcvanas években gazzal gazdagon benőtt, romos stációkat rejtő ösvényeken, a Kárpátokra is kilátást engedő csúcsán az összedőlt kápolna keveseknek bírt jelentéssel – felvállalt jelentéssel – a szocializmus évtizedei alatt.

Még a városka neve is kettőződött a XX. században: az innenső, magyar oldalon Sátoraljaújhely, a város közepén, egy mára kiszáradásra ítélt patak túlpartján elterülő gyalogos-határátkelőnél ugyanez szlovákul, Slovenské Nové Mesto, amit csak úgy hívtunk, Kisújhely.

Arról, mi is történt 1920. június 4-én, egy időben nem szívesen beszéltek. A jól ismert Ronyva-legenda is egy, számomra megkésett történelemórán került szóba. Ha fáj, ha nem, ennyivel intéztük el a nemzeti tragédiát akkoriban – egy távoli kisvárosban ajánlott volt tudni, hol a határ a hetvenes-nyolcvanas években. A következő évtizedek pedig már máshol értek.

– Pedig a hajózhatóvá tett folyókról szóló legenda nem is igaz. Az Újhelyt kettészelő Ronyva mellett az Ipolyról keringett még ilyen történet, mely a húszas évek végén bukkant fel először Urmánczy Nándor cikkében, később mindez a Magyar Revíziós Liga politikai akcióinak volt a része a húszas évek végén és a harmincas évek elején.

Amikor a konkrét határrendezési tárgyalások elindultak, mindkét helyen, ahol ezek a legendák felbukkantak, a határ tényleg sokáig vitatott volt, de nem a folyók, hanem a vasutak miatt – tisztázza a történet eredetét dr. Ringer István régész, történész, muzeológus, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója, a városi Trianon Bizottság tagja.

A Budapest–Kassa és a Kassa–Ungvár vasúti fővonalak találkozási pontjánál fekvő település stratégiai fontosságúvá vált a trianoni határok megállapításakor. Az újonnan létrejövő Csehszlovákia számára ugyanis ez a csomópont biztosította a közvetlen összeköttetést a kárpátaljai területekkel, ezért mindenképpen igényt tartottak rá.

A békeszerződés létrehozói aztán a város döntő részét Magyarországnak, a vasúti csomópontot az állomással és az ipari területekkel együtt pedig Csehszlovákiának ítélték. A Szlovákiához került Karlatanya külterületén jött létre Slovenské Nové Mesto, az ott élő 113 magyar lakosával. A Ronyva patak bal partján található Kassa–Csap vasútvonalon lévő állomás a sátoraljaújhelyiek 2800 hold földjével, egy téglagyárával és a városi vízművek kútjaival a szomszédos államhoz került.

A város hanyatlásnak indult, 21 ezer fős lélekszáma 18 ezerre csökkent. A kettészelt Sátoraljaújhelyt körülbelül 2000 munkás hagyta el – aminek kései következménye, hogy pótlásukra a Bodrogközből jelentős számú cigány népességet telepítettek a városba a XX. század második felében, a cigányváros bélyegét aggatva a szocializmus évtizedeire már amúgy is megkopott fényű településre, tovább erodálva vonz- és megtartóerejét.

A város szétszakítása szimbolikus jelentőségű, az 1920-as határmódosításkor az etnikai alapú döntésnek a látszatára sem adtak a nagyhatalmak: a csekély, 500 fő körüli német, szlovák és ruszin nemzetiségű és a 4000 fős zsidó közösség kivételével magyarok lakták a várost. A Lengyelországgal való közvetlen határ megszűnte tönkretette az egykor virágzó borkivitelt és a magashegységekbe irányuló idegenforgalmat is.

Az itt élő polgárok jó része joggal érezhette, hogy Trianon leginkább a dinamikusan fejlődő, kiváló infrastruktúrával rendelkező Sátoraljaújhelyt nyomorította meg. Mindennek fejében ez lett az a vármegyeközpont, mely végül a legmesszebb került az ország középpontjától: az egykori székhely, mely a megye déli részén helyezkedett el, mintegy 100 km-re a határtól, határ menti várossá vált.

– A város 1920-ig pezsgő, felfelé ívelő fejlődési pályán mozgott, fejlett infrastruktúrával rendelkezett, lakosságszáma dinamikusan nőtt, amiben meghatározó szerepet játszottak a zsidó iparosok. A lélekszámhoz viszonyítva Budapest után itt élt a legnagyobb zsidó közösség az országban, amely Trianon után – mintegy annak folyományaként – a XX. század másik nagy traumája, a holokauszt kapcsán került ki az újhelyi társadalomból.

Ez a réteg a város jelentős gazdasági és kulturális erejét adta, elhurcolásukkal máig pótolhatatlan űr tátong. A szatócsboltok helyén ma kínai üzletek sorakoznak a főutcán.

*

A Ronyva-mítoszon túl az országos retorikában is közismert toposz 1920. június 4. kőbe vésett dátuma, miszerint azon a napon történt minden. Ringer István – és a történészszakma nagy része – szerint azonban a jelentős dolgok 1919 elejére eldőltek, akkortól csupán formális a magyar delegáció jelentősége, addig viszont meg sem hívták őket.

Hogy mennyire így lehetett, arra utal az 1918. december 19-én a Felsőmagyarországi Hírlapban megjelent cikk, amely a városba látogatott francia újságírók tiszteletére íródott, francia és magyar nyelven. A két francia újságíró azért érkezett Sátoraljaújhelyre, hogy a vármegye nemzetiségek lakta vidékére elutazva személyesen győződjön meg a szóban forgó lakosság nemzetiségi hovatartozásáról. A tiszteletükre díszvacsorát adott a város.

A Nagy Háború után elszegényedett lakosság közadakozás útján a legkiválóbb tokaji borokat vadászta össze, a vendégek menükártyájára pedig a következő szöveget írták fel, ékes francia nyelven: „Legyenek védelmezőink Versailles utolsó ítéletmondásánál… Vessenek egy szeretetteljes pillantást Magyarországra, aki sír…” Az egyik francia vendég szavaiból az derült ki, erősen tudta, mi következik: „Ne higgyék, hogy a történelem végleges ítéleteket hoz. Minden ítélet fellebbezhető. Ha egyebüvé nem, hát az igazsághoz.”

Nem az újságírókon és nem is újhelyi vendéglátóikon múlt, hogy úgy alakult, ahogy.

*

A „Nem, nem, soha” eszméjét az Oremus-dűlő és a nyelv­újító Kazinczy bűvölete homályosította el Kossuth Lajos városában, Zemplén vármegye egykor dicső székhelyén a rendszerváltozásig. Nem volt sem Trianon tér, sem turul, a Kálvária romokban hevert.

Gyerekként, fiatalként jártuk Kazinczy nyomdokain az anyanyelvi versenyeket, a nevével fémjelzett levéltárat és a Zemplén természeti kincseit őrző múzeumot – a szocializmus sivár évtizedei­ben a helyiek a túramozgalmakból is kikoptak, ha felbukkant egy-egy hátizsákos, bakancsos csapat, biztosra vehettük, hogy távoli országrészből érkeztek –, s hallgattuk az évszázadokkal korábbi dicsőségfalra felkerült eredményeket egy-egy városi, iskolai ünnepség alkalmával.

Arról viszont nem szívesen meséltek az átkosban élő városiak, mi történt abban a fehér, még inkább fekete foltként tátongó XX. században, melynek végére, a kilencvenes évekre a város lakóinak jelentős része munkáját vesztve elszegényedett a gyárak bezárásával, a közintézmények örökös átszervezésével és csonkításával. Azokat az évtizedeket, melyek következtében a leszakadás nem csak a főutca szecessziós házainak díszes stukkóit érintette, súlyos hallgatás övezte.

A hetvenes-nyolcvanas évek úgy múltak el, mintha az újhelyi templomtorony órája megállt volna a századfordulón.

A XX. századi történelmi emlékezet leporolásáért sokat tesz a városban a Patrónus Alapítvány, melynek kuratóriumi elnöke Szajkó Gábor, s aki a Magyar Kálvária emlékműegyüttesének felújítását viszi a vállán. Ma már a város is sokat tesz a Trianon-emlékév szervezé­séért, megalakult a Trianon 100 szobor-előkészítő bizottság, a Centenáriumi Turul-szobor felállítását az önkormányzat is támogatta a civil szervezetek és magánszemélyek adományai mellett.

Június 6-án új alkotással bővül a szoborcsoport: a Matl Péter munkácsi szobrászművész tervezte Turul-szobrot avatják fel a Szár-hegy oldalában 10.30-kor. Ottjártunkkor, május 20-án déli 12 órakor került fel az utolsó darab a kőmadárra, mely alkotója szerint nem a harcias támadókedvet, sokkal inkább a békét, megbékélést hivatott hirdetni: angyalszárnyai nem lecsapnak, felemelnek.

– A Kis-Szár-hegyen 1934-ben Sátoraljaújhely századikként emelt országzászlót Trianon emlékére. Két évvel később, 1936-ban megépült a Kálvária, ami Krisztus kálváriájának mintáját követve örökítette meg a Magyar Kálváriát: az elszakított városok nevei szerepelnek a stációkon. István király halálának 900. évfordulójára emelték 1938-ban a Szent István-kápolnát, melynek avatóünnepségére négyezer hazafias érzelmű ember érkezett – meséli a mementók történetét Szajkó Gábor.

– Ez az annak idején közadakozásból épült emlékműegyüttes lényegében szabadtéri templom, ahol maga a kápolna az oltár, a fennsík a templomhajó, az országzászló pedig a templomtorony. Sajnos nem sokáig töltötte be szerepét a történelmi emlékhely, 1944–1945-ben az orosz–német front Borsitól idáig húzódott, nagy részét szétlőtték. Aztán jött a szocializmus, és tovább romlott az a kevés is, ami megmaradt belőle.

*

A város a két háború között – ahogy ma is – a turizmusban próbálta megtalálni a saját kitörési pontját. A Tátra és a Kárpátok bérceit elcsatolták, így az Újhely környéki hegyek felértékelődtek. Ringer István személyes véleménye Újhellyel kapcsolatban, hogy száz év múltán túl kellene lépni a trauma felemlegetésén, és el kellene végre fogadni. Ez a béke-szerződés az etnikai elveket súlyosan felrúgta, mégis a közbeszédben fel kéne hagyni a revizio­nista törekvésekkel, és egy átfogó nemzetiségi politika mentén újraépíthető és jövőbe mutató lenne a múlt.

– Újhely a XX. században több szempontból is nagy traumát átélt, megannyi problémával küszködő kisváros, de ugyanerről a városról az is igaz, hogy kiváló adottságokkal rendelkező település, ahol számos izgalmas kihívást és feladatot talál az itt élő fiatal értelmiségi. Számomra sokkal jobban hangzik ez a fajta optimizmus a Trianon-kérdés kapcsán, nyilván nem feledve azt, hogy igazságtalan béke volt, mely sok szenvedést okozott.

Kaland és kihívás – a város fő bevételi forrása a turizmusra építő Zemplén Kalandpark. A pénz – a történelem fintora – azonban főképp a fizetőképes szlovákiai látogatók pénztárcájából érkezik a városi kincstárba. Fájdalom, de a legtöbb újhelyinek drága a belépő. S nem csak a bobpályán vannak könnyebb helyzetben a szomszédok.

A módosabb szlovákok vásárolják fel az elnéptelenedő hegyközi falvak felújításra váró házait vagy az üresen álló újhelyi ingatlanokat. Ennél is fájóbb, hogy a mára hivatalosan 14 ezer újhelyiből sokan külföldön vagy Pesten próbálnak boldogulni – így megy ez évtizedek óta.

Száz év hosszú idő, magyarországi vezetők, politikusok, üzletemberek jóvoltából akár még az is megtörténhetett volna ezalatt, hogy ködszurkálás helyett feltámasztanak egy kiváló turisztikai és gasztronómiai adottságú várost a keleti végeken.

Nehéz úgy a hazai idegenforgalomra építeni, hogy a közlekedés csapnivaló. Ha az ócska, lassú, toldott-foldott vasút mellé végre a határig érő autó­pályát építenének, megszűnne a százéves fóbia, mely utazóban és újhelyiben egyaránt mélyen él: Zemplén kapuja mindentől messze van. Hogy az ott lakóknak és hazatérőknek újból sátor legyen e város, és ne koporsó.

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.