Megélni a vándorlás szépségeit

– Gyimesi Szandra vagyok, a világ legmakacsabb embere: amit a fejembe veszek, azt tűzön-vízen keresztülviszem. Ez néha jó, néha rossz. De soha semmit nem szoktam feladni önszántamból – így kezdte a bemutatkozását a salgótarjáni lány egy Slow Travel kerekasztal-beszélgetés internetes beharangozójában. Egy harmincas éveiben járó, törékeny nő ül velem szemben az asztalnál, ám kétségkívül „fekete öves” túrázó, aki idén januárban (valószínűleg első magyar nőként) egyedül és egyben járta végig télen az Országos Kéktúrát.

Szandra néhány évvel ezelőtt még egyszerű, átlagos turista volt (pár napos tengerparti nyaralások, kirándulások a családdal, a párjával), aztán tavaly áprilisban egy szerelmi csalódás vitte a Caminóra. Akkor még nem sejtette, hogy ez lesz a kezdete a magányos, egyedüli utazgatásainak.

– Portugáliában még nem jártam korábban, ezért ott kezdtem zarándokolni. Harmincnégy nap alatt 1310 kilométert tettem meg. Teljesen tapasztalatlanul vágtam bele, a saját bőrömön tanultam meg mindent. Például kezdetben 8-9 órakor akartam indulni, de rendkívül rossz alvó lévén még füldugóval sem tudtam pihenni a turistaszállásokon a már hajnalok hajnalán útnak induló zarándoktársaktól; úgyhogy hamar beláttam, jobb, ha én sem forgolódom álmatlanul az ágyban, hanem megyek.

Megfelelő cipő híján a negyedik napra a lenyúzott bőrű lábam tiszta gennyes lett, mindvégig minden egyes lépés fájt, gyógyszert nem vettem be. A célba már mezítláb értem el, kétszeresére dagadt lábbal, mert a papucsba sem fért be. A nagy fájdalom ellenére a látnivalók kárpótoltak, még ha érzelmileg hullámoztam is. Néha csapódott hozzám valaki, de hamar elváltak útjaink, egyszerűen nekem egyedül esett jól menni, menni, menni… Ez a bő egy hónap, végig a saját gondolataimmal, ráébresztett arra, hogy nekem ez ad igazán lelki boldogságot, erőt, szabadságot, ez­zel teljesedett ki az életem.

Mozgalmas évre sikeredett 2019: Szandra 12 országban járt, ebből tízben egyedül, hátizsákkal. Megfordult (Spanyolország és Portugália mellett) többek között Franciaországban, Grúziában, Marokkóban, Bulgáriában, Izlandon, Szicíliában és Jordániában. Aztán decemberben azt olvasta, hogy a National Geo­g­raphic a magyarországi Kéktúrát a 25 legnépszerűbb úti cél között ajánlja 2020-ra. Rögtön megszületett az elhatározása: neki ezt teljesítenie kell, pihenőnap nélkül.

– Tizenegy évet éltem külföldön, végig tele honvággyal. Főiskola után nem bírtam egyhelyben ülni pályázatíróként egy önkormányzatnál. Eredetileg nyelvet tanulni mentem ki fél évre, de Nagy-Britanniában ragadtam egy fiú miatt. Dolgoztam bébiszitterként, pincérként, idősotthonban éjszakásként, étel- és papírgyári munkásként, hotelben takarítóként… Bármilyen sokat jártam haza, 2017 májusában nem bírtam tovább kint, visszajöttem. Tavaly decemberben pedig úgy éreztem, a Kéktúrával egyszerűen tartozom magamnak, hogy jobban megismerjem a hazámat. Gyalogolni pedig azért kell, hogy igazán lássunk, észrevegyük az apró finomságokat magunk körül.

És január 2-án, reggel 6 órakor Szandra elindult a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hollóházáról a Vas megyei Írott-kő felé, a hivatalosan 1168 kilométeres Országos Kéktúra útvonalán. Most már okosabban fogott bele, például december 31-én háromezer forintért vett egy kényelmes használt túracipőt a Jófogáson, továbbá jobban védte a bőrét – de hamar kiderült, még mindig nem elég rutinos, merthogy a „mezei” kulacsába az első napon belefagyott a víz.

– Bevallom, a Camino sík terepe és a meleg éghajlat után meglepett a szintkülönbség és a farkasordító hideg. Viszont már rendkívül praktikusan tudok pakolni, tényleg csak a szükséges cuccokat cipeltem, mindössze 4-5 kilót. A vacsorához, az instant tésztához és a zabkásához csak forró víz kellett, reggelente meg vettem zsemlét, kefirt. Kezdetben most is próbálkoztam társakkal, de megint csak kiderült, a másokhoz alkalmazkodás nekem nemigen megy, szeretek a saját tempóm és mércém szerint haladni, szemlélődni. Egy-egy látványosság kedvéért gyakran több kilométeres kitérőt tehettem, énekelhettem és verselhettem hangosan, senki sem nézett hülyének. Minden napot csodaként éltem meg.

Napi 10 órákat gyalogolt fagyban, sárban, hóban, átszelve keletről nyugatra Magyarországot. Előfordult, hogy a kora reggeli órákban, a sötétben Szandra ébresztette az állatokat (vaddisznót, szarvast, őzet), amikor a közelükbe ért – eleinte mindenki megijedt, de aztán a lány már várta, legközelebb milyen állat keresztezi az útját. Sorjáznak a kalandok: egyszer egy vírus lelassította, másszor lemerült mobillal eltévedt a sötét erdőben.

Szomorú tapasztalatok

A keleti és a nyugati országrész között jól érezhető a különbség, például Borsodban Szandra kézzelfoghatóbb szegénységet, rosszabb életkörülményeket, rengeteg eladó vagy le­dózerolt házat látott. Érthető, ha az emberek is többet panaszkodtak arrafelé. A bezárt boltok miatt a lánynak itt nehezebb volt ételhez jutnia. Ugyancsak elszomorító, hogy amerre csak járt, az erdő mindenhol tele volt szeméttel. Ebben sajnos nincs különbség Nyugat- és Kelet-Magyarország között...

Nap mint nap leginkább a következő fekhely bizonytalansága borzolta az idegeit: vajon hol hajtja majd le a fejét, télen lesz-e nyitva szállás, lesz-e fűtés?! Ha kalandosan is, de valahogy mindig megoldódott. A legdrágább szállásokért a Balaton környékén fizetett, ahol 9-10 ezer forintba került egy éjszaka, de aludt 3-4 ezerért és néhányszor ingyen is. Azt meséli, hogy Szarvaskőn él az ország talán leginkább turistabarát polgármester asszonya, aki a rendezvényházukat ajánlotta fel: ágy híján egy matracot az asztalra téve rögtönzött fekhelyet a fáradt utazónak.

Körülbelül 35 napra tervezte az utat – 32 nap alatt sikerült. Bevett szokás, hogy a túrázók nem egyben, hanem baráti társaságokba verődve, esetleg több évig elhúzva, hétvégenként egy-egy szakaszt teljesítve járják be a jellegzetes fehér alapon kék csíkos turistajelzéssel ellátott utat. Akár úgy is, hogy egy szakasz letudva a Mátrában, majd pár hét múlva irány, mondjuk, a Bakony. Gyimesi Szandra teljesítménye meglehetősen ritka, nem találtuk nyomát annak, hogy előtte egy nő egyedül és egyben és télen ilyen rövid idő alatt végigjárta volna az Országos Kéktúrát.

Eddigi élete legnagyobb belső utazásainak tartja a Caminót és a Kéktúrát. A vándorlások során más és más érzések kavarodtak benne, a természet más és más oldalát mutatta, mégis, az üzenet ugyanaz lett: azóta egyre jobban hisz saját magában, a képességeiben, abban, hogy ha valamit meg akar csinálni, akkor azt meg is fogja.

Naná, hogy most is forgat valamit a fejében! Jövőre szeretne az Atlanti-óceán partjáról, több mint 3000 kilométer távolságból hazagyalogolni. És nekivág az Appalache-túrának: ez több mint 5000 kilométert jelent, részben az észak-amerikai hegységben, ahol a szintkülönbség ötszöröse a Kéktúráénak, ezenkívül az út során sok a sivatag, a medve, a kígyó... Igen, erre már komolyan készülni kell majd, és speciális felszerelést igényel.

– Nem vagyok vakmerő. Mindig mérlegelek, nem kockáztatom az életemet. Csakhogy a makacsságomon kívül van még egy fontos tulajdonságom: nem szeretem az átlagos dolgokat. Az egyedüllét mellett szólt az is, hogy magamba mélyedve elgondolkodhattam, jó irányba tart-e az életem, és ha nem, akkor hogyan és min kellene változtatni. Biztosan a helyükre kerültek bennem bizonyos mozaikdarabkák, mert a magánéletem időközben rendeződött, végre boldog vagyok.