Fűtött otthonaink kultúrtörténete

A szerzetesek hajdan sokat vacoghattak. Kubinyi András történész kutatásaiból tudjuk, hogy a középkori kolostorok puritán „típustervek” alapján épültek. A dor­mitóriumot, azaz a hálótermet nem fűtötték, miként a refektóriumot, az ebédlőt sem. A barátok csak a konyhában melegedtek, vagy ott, ahol borotválták őket és a hajukat levágták.

Ausztriában például a ciszterciek kérvényezték, hogy komfortosabb lehessen az ebédlő, mivel a tányérjukra fagyott az étel, poharukba az ital.

A megoldás gyakorta az ókorból átmentett légfűtés volt. Ezzel a történész szerint a domonkos szer­zetesek budai kolostorában és iskolájában is éltek.

Átvették e megoldást a középkori várakban is, ahol korábban a kandalló és a füstös szabadtűzhely állt használatban. A vár­urak és hölgyeik mégsem érezhették magukat kellemesen a nagy, huzatos terekben, könnyű volt beszerezni valami kórságot.

A nagy áttörést a szobák kialakítása és a kívülről megrakható kályhák megjelenése hozta. A XV–XVI. században a téli napokon már fűtött helyiségben időzött, aki tehette, s csak éjszakára tért a fagyos hálókamrába. A míves csempékből épített kályha díszéül is szolgált a váraknak és lakóházaknak.

Igaz, a kéménytüzek olykor egész városrészeket égettek hamuvá – például Egerben is. A parasztházakban a kemence lett az otthon lelke. Egyes tájakon például a hajadon leány nem is gyújthatta meg a tüzet, e teendő az idősek kiváltságának számított.

A következő nagy fejezet a távfűtés kiépítése. Hazánkban 1899-ben alkalmaztak ilyet az Országházban, majd két évtizedre rá Budán, a Gellért Szállóban.

„A gáz a háztartás mindenese” – hazánkban e szlogennel állították ki az újdonságnak számító háztartási készülékeket 1939-ben.

De ne feledkezzünk meg arról, hogy a XIX. század első felében e terület modernizálásából is részt vállalt Széchenyi István, aki angliai utazásai alkalmával leste el az újdonságokat. Meglátogatott odakinn például egy gázművet, sőt kalandos körülmények között hazacsempészett egy gázmasinát.

Bohémélet a valóságban

A fűtetlen padlásszobában gémberedett kézzel ragadtak tollat vagy ecsetet a fiatal művészek – ebből opera is született. Puccini négyfelvonásos műve, a Bohémélet jeleneteit sok költő, képzőművész, zenész maga is átélte.

Párizsban a festő Rippl-Rónai Józsefet például kilakoltatni készültek a szobájából, ahol szavai szerint nem volt más, mint „egy rozoga, zsibvásáron szerzett ágy, melyben összevissza kötözött madzagok tartották a szalmazsákot; egy egyik lábára sánta szék”.

Még jó, hogy volt festőállványa és egy frakkja, melyben estélyekre járhatott Munkácsy meghívására.

A tót atyafiak és A jó palócok sikere előtt a kisbirtokos, nemesi ősöket felmutató Mikszáth Kálmánnak is része volt nélkülözésben. Úgy döntött, hogy nem szolgabíró lesz, hanem újságírónak áll, csakhogy megszűnt a lapja, így hideg hónapos szobákban ismerte meg a tollforgatók sorsát.

Az éhezés mellett a fagyoskodásban is része volt Petőfinek, mikor vándorszínésznek állt. „Égő pipám / szorítgatám, / Míg a fagy végre engedett” – írja az Egy telem Debrecenben című versében. Városszéli szobájában egy maroknyi szalma sem maradt, hogy a tűzre vesse. Végső kétségbeesésében gyalogszerrel indult Pestre, ahol Vörösmarty Mihály vette pártfogásába, és pénzes támogatói is akadtak.

A fiatal József Attila a csenevész szomszéd gyerekekkel a ferencvárosi fatelep körül leskelődött, s ha egy megrakott kocsi elindult, utána­eredtek. Ami tüzelő lehullott, zsákban összegyűjtötték és hazacipelték.

Máskor meg szenet loptak, gallyakat gyűjtöttek, hogy megrakják az otthoni vaskályhát. Ez az élménye a Kirakják a fát című versében köszönt vissza: „Most mint lopott fát, viszlek titeket / ez otthontalan, csupa-csősz világban.”

A filmhíradó 1962-ben aztán ismerős szerkezetről számolt be, amit gázkandallónak hívtak. Most konvektor a neve, és kitartóan, bár olykor kattogva szolgálja a házak lakóit.