Legyőzték a halált...- az aradi tizenhármak emlékezete

Amennyiben sorra vesszük a tizenhárom aradi vértanú életútját, úgy megdöbbentő tény tárul elénk: a tizenháromból tizenegynek igen erős kötődése volt a később elcsatolt területekhez, de még a golyó általi halálra ítélt miniszterelnöknek, Batthyány Lajosnak is.

A vértanúk közül az egyetlen „csonkaországi” a gödöllői születésű Török Ignác, aki Budán és Gyöngyösön végezte tanulmányait, majd ezt követően lépett katonai pályára. Rajta kívül csak Poeltenberg Ernőről mondható el, hogy nem bírt határon túli kötődéssel, hiszen módos bécsi család sarjaként látta meg a napvilágot. Igaz, Bécs többször került magyar uralom alá, például a kalandozó hadjáratok során vagy Mátyás idején.

Mindenesetre Poeltenberg Ernő számára nem volt kérdés, hogy osztrák születésűként szembeszálljon a Habsburgokkal, és a szabadság oldalára álljon. Az aradi bitófa alatt csak ennyit mondott: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!”

Nagysándor József viszont már a partiumi Nagyváradon, vagyis egy később elszakított városban született katolikus magyar családban, szülőházán ma is márványtábla emlékeztet rá. Mindössze 15 esztendősen lépett katonai pályára, de betegsége miatt nyugállományba vonult, és a bánsági Zsombolyán telepedett le. Itt érte a pesti forradalom híre, 1848 áprilisában már őrnagyként szolgált a nemzetőrségben.

Hatan a déli végekről

A vértanúk közül a legnépesebb a délvidékiek tábora. Lázár Vilmos Nagybecskereken született örmény származású magyar nemesi családban. Jóllehet nem volt tábornok, „csak” ezredes, önálló hadtestparancsnokként halálra ítélték Aradon.

A nagybecskereki megemlékezéseken Kiss Ernő előtt is fejet szoktak hajtani. A szintén örmény eredetű családból való altábornagy Temesváron született, később Nagybecskerektől néhány kilométerre, Eleméren helyezték örök nyugalomra. Habár a legtöbb vértanú ma is Aradon nyugszik, Kiss Ernőt tisztiszolgája kihantolta, majd álnéven eltemette az aradi temetőben. Ezután került holtteste Katalinfalvára, idővel pedig az eleméri katolikus templomba.

A napóleoni háborúkat is megjáró Schweidel József Zomborban jött a világra német polgári famíliában.

Leiningen-Westerburg Károly gróf igen messze született a Délvidéktől, a Gondviselés mégis oda vezette. Az ősi német nemesi családból származó vezérőrnagy felesége, Sissányi Erzsébet révén lett törökbecsei nagybirtokos és vált erősen magyar érzelművé.

Szintén a Délvidéken, a Szent Koronához tartozó Horvát Királyságban látta meg a napvilágot Knézich Károly és Damjanich János. Előbbi Nagygordonyán született horvát édesapától és magyar édesanyától, a szerb Damjanich pedig Stazában. „Tábornok úr! Én magyar ember vagyok, s nem tűrhetem, hogy jelenlétemben gyalázza a nemzetemet és annak legjobb fiait!” – mondta Damjanich még 1848 áprilisában felettesének, ­Haynau altábornagynak Temesváron, aki cinikusan visszakérdezett: „Nos, hát ön mióta lett magyar?” Mire Damjanich: „Azóta, tábornok úr, amióta föl tudom fogni, hogy aki Magyarországon született, az magyar állampolgár, s köteles Magyarországot hazájának tekinteni, s annak, bármily állásban legyen is, törvényes jogait védelmezni.”

Öten a Felvidékről

Ősi városunk, Pozsony két vértanút is adott a magyar szabadságnak. Egyik a németajkú famíliából származó Aulich Lajos, aki nemcsak tábornokként szolgálta a hazát, hanem a Szemere-kormány hadügyminisztereként is. „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik azt a szolgálatot” – ekképp hangoztak a kivégzése előtti utolsó mondatai.

Habár nem Aradon végezték ki, de ugyancsak 1849. október 6-án gyilkolták meg az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajost, aki szintén Pozsonyban született.

Egy német és egy magyar Pozsonyból. Érdemes összevetni ezt az 1910. évi népszámlálás adataival, amelyek szerint a város lakosságából 42 százalék volt a német, 41 a magyar és csak 15 a szlovák.

A Túróc vármegyei Necpálon jött világra német családban Lahner György. Noha csak törve beszélte nyelvünket, számára sem volt kérdés, hogy kinek az oldalára áll 1848 tavaszán.

Dessewffy Arisztid az Abaúj vármegyei Csákányban született, aradi kivégzése után nem mindennapi módon vitték haza holttestét a Felvidékre, a Sáros vármegyei Morgonyára. Lelövetését követően tetemét a várárokba vetették, és ott hantolták el a többi mártírral együtt. Unokatestvérei azonban kiásták onnan az özvegy kérésére, de mivel a koporsós szállítás feltűnő lett volna, ezért Dessewffy testét kettéfűrészelték, és két ládában szállították haza.

A Vécsey család a Dessewffyhez hasonlóan hosszú évszázadokra vissza tudta vezetni családfáját, Vécsey-birtokokat a Felvidéken és Kárpátalján is jegyeztek. Vécsey Károly ugyan Galíciában született, de gyermekkora jelentős részét nagybátyja birtokán, a gömöri Feleden töltötte.

Egységben az erő

Noha a Habsburg-udvar a horvátok, szerbek és románok egy részét a magyarok ellen tudta uszítani 1848–49-ben, önerőből képtelen volt legyőzni a magyarságot és a hozzájuk csatlakozó népek fiait.

Az ekkor megvalósuló egységet és összefogást jól szimbolizálja, hogy a kivégzett tizenhárom tábornok közül kilenc a később elcsatolt területeken született, és jó néhányan német, horvát, szerb vagy éppen örmény gyökerekkel rendelkeztek.

Ahogyan Illyés Gyula fogalmazott: „Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga.” Azt pedig a történelem bizonyítja, hogy igen sok esetben milyen szívesen vállalták a magyarságot a más nemzetekből származók.

Szoborsorsok

Vértanúinknak néhány évtizeddel később emléket állíthatott a nemzet, de a századfordulón emelt szobrok sok esetben az első világháború végén bevonuló cseh, szerb és román csapatok útjában álltak. Így kellett eltűnnie az aradi Szabadság-szobornak, Leiningen-Westerburg Károly törökbecsei, Schweidel József zombori és Kiss Ernő nagybecskereki szobrának is. Az elszakított magyar közösségek azonban azóta sem adták fel magukat, és kitartásuknak az elmúlt tíz-tizenöt évben meglett az eredménye. Ma már újra áll az aradi Szabadság-szobor, és ha teljes alakú szobrot nem kapott még ismét Leiningen-Westerburg Károly, Schweidel József és Kiss Ernő, előbbi mellszobra Törökbecsén, Schweidelé Zomborban, Kiss Ernő fejszobra Eleméren látható. Lahner György emlékoszlopa pedig kiállta az idők próbáját, 1899. október 6-a óta áll a felvidéki Necpálon. A felsorolt emlékhelyeken egységes nemzetként fog tisztelegni a vértanúk előtt a szétszakított magyarság.