Szívünkben őrizzük őket

Isa pur es homu vogymuk – Íme, por és hamu vagyunk – olvasható a Halotti beszéd és könyörgésben, e legkorábbi latin betűs, teljességgel magyar nyelvű, a XII. század végéről származó búcsúztató szövegemlékünkben. Por és hamu. Elporladunk a földben, hamuvá leszünk a tűzben. E két ősi temetkezési forma máig uralkodó a gyászszertartásokban. A végtisztesség megadásának másféle eljárásaival egyetemben alapvető céljuk, hogy a porhüvelyen túl a lé­lek is meglelje örök nyugalmát.

Múltidéző

A sír kezdettől lehetett sekély vagy mélyebb, egyszerű hant vagy a fáraóknak kijáró piramis. A földivel rokon túlvilági élet békéjéhez és jóllétéhez hozzátartoztak a halott vele temetett, megszokott tárgyai – a férfiak fegyvere és lószerszáma, a nők amulettje és kézimunkához kellő eszközei, a gyerekek csörgője és játék edénye –, a harcos nációk törzsfőinek, fejedelmeinek, hőseinek kísérőül hadifogoly, paripa is dukált.

A vikingek, e kiváló tengeri utazók a holtat gyakorta ékszereivel és harci eszközeivel együtt a hajójára fektették, amit égő nyílvesszővel felgyújtottak. Az Indiába költözött perzsák, a parszik kör alakú hallgatástornyában elhelyezett holttesteket pedig a köröttük felbukkanó ragadozó madarak ad­ták át az enyészetnek.

Vallás szerint

Buddhizmus: a halál az egyik életből átmenet egy másikba. Tibetben a liszttel és tejjel megmosdatott holttesteket a keselyűkre bízzák, így a halottak az egekbe kerülnek. Iszlám: nem használnak koporsót, a hamvasztást elvetik. A holttestet vízzel lemossák, megtisztítják, fehér vászonlepedőbe tekerik. Jobb oldalukra fektetve, arccal Mekka, az iszlám szent helye felé a földre helyezik, a férfiak a szertartás után elte­metik. Judaizmus: mindenkit ugyanolyan ruhában, zsidók körében, zsidó sírkertben temetnek el. Az elhunyt családtagjai a gyász jeleként a szívük felett megszaggatják a ruhájukat. A sírhelyekre virágok helyett köveket tesznek. Hindu: örök megváltást nyernek, akiknek a testét az egyik legszentebb helyen, a Gangesz partján fekvő Váránaszi (régebbi nevén Benáresz) városában, a Manikarnika Gháton hamvasztják el és azt a Gangesz vizébe szórják. Sok idős és haldokló zarándok tölti el itt az utolsó napjait.

A gyászolók szomorúsága magatartásukban, étkezésükben, hajviseletükben is megmutatkozik, míg legnyilvánvalóbb kifejezése, a ruházat színe népenként, tájegységenként eltérő. Régebben a fehér vászonanyagot csak a módosabbak festhették feketére. Az óegyiptomiaknál a sárga, a görögöknél és a rómaiaknál a sötét, a hinduknál a fehér, a kínaiak­nál a fehér és a kék szín uralkodott. A gyászruha viselése a halotti tor megtartásával együtt az elmúlt évszázadban háttérbe szorult.

Sokféleség

Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint évente mintegy 55-60 millió ember hal meg a Földön. A temetési szertartások nagyon változatosak, többfelé igen furcsák.

Az amerikai Louisiana állambeli New Orleansban jazz-zenekar játssza a gyászdalokat, majd a szertartás után mai zenére vált. Mexikóban a múltban az elhunytak koponyáját megőrizték, napjainkban halottak napján virágot és ennivalót visznek a sírhoz, miközben énekelnek és imádkoznak. Ghánában az elhunytak életét megidéző fantáziakoporsóba is temetkezhetnek, így készült már repülőgép, limuzin, sütőtök és cigarettásdoboz alakú is.

Indiában az idősebb nőket aranyszínű, a fiatalabbakat piros, a férfiakat fehér lepellel takarják le. A testet és a hordágyat virágokkal halmozzák el. A szegényeket krematóriumban, a gazdagokat sok fát használva máglyán hamvasztják el.

Indonézia

Az ország egyes szigetein (így Balin és Sulawesin, azaz Celebeszen) az elhunyt a temetésének megszervezése idején – ami hetekig is eltarthat – az otthonában, a családja körében, a házon belül a nappaliban vagy egy külön szobában marad. Mint élő emberre, alvó betegként tekintenek rá, az asztalhoz ültetik, ételt tesznek elé, beszélnek hozzá. Testét formalinnal tartósítják, így semleges szagot áraszt. A temetés látványos és költséges ceremónia: a résztvevők táncolnak és énekelnek, továbbá bivalyáldozatot mutatnak be, hogy azok vigyék a halott ember lelkét a mennybe. A sírba a személyes tárgyain kívül tesznek mellé pénzt és ékszert is.

A nyugati kultúrkörben új temetési szokás hódít. A testet biológiailag lebomló koporsóba teszik vagy ugyanilyen lepelbe csavarják, és az ökotemetőben helyezik végső nyugalomra. Sírkő helyett a család fát ültet az elhunyt emlékére. A természetbeli temetés során a halottakat lebomló anyagból készített urnában egy fa mellett hantolják el, táblácska adja tudtul a kilétét. Magyarországon a hamvakat a Tata melletti Agostyán kegyeleti emlékerdeje 2014 óta fogadja be.

A texasi Houstonban a Space Services cég Föld körüli pályára állítja a hamvakat. A családtagok jelen vannak a rakéta indulásánál, az erről forgatott videofelvételt emlékül kapják. Amerikai és svájci vállalkozások a hamvakból gyémántot készítenek, mint mondják: „így a szerettünk a legszebb formában maradhat velünk”. A New York állambeli Syra­cuse-ban az online temetkezés során a szertartást web­kamerákkal közvetítik a kényszerűségből távol maradt rokonoknak, ismerősöknek.

Újabb szokások

Az urnába tett hamvakat eltemetik, vagy a kolumbárium falába, fülkékbe helyezik. Az urnát hivatalosan csak akkor vihetjük haza, ha az otthonunkban az összes családtagnak megteremtjük a látogatás lehetőségét. Újabb szokás az elhunytak hamvainak szó­ró­par­cel­lá­ba, repülőgépről vagy hajóról a folyóba temetése.

Gyász

A halál elfogadása – a megnyugvás, a vigasztalódás – a gyász legfőbb tartalma. Polcz Alaine így ír erről: „Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és a gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát.”

Járjuk a temetőket, nehéz lélekkel emlékezünk, virágokkal, mécsesekkel díszítjük a sírokat. Halottaink addig élnek, míg szívünkben őrizzük őket.