Történelem és politika – szembenézés a múlttal

– 1989 decemberében melyik volt a legnehezebb napja?

– A szilágyszegi milíciaőrsön eltöltött szerdai napon, december 20-án éreztem magam a legkilátástalanabb helyzetben. A fe­leségemmel 17-én deportáltak Temesvárról Szilágymenyőbe, és elkezdődtek a kihallgatások. A zsákfalunak számító Menyőből minden hajnalban behoztak a községközpontba, ahol késő estig folyt a vallatás. A feleségemet a községházán tartották fogva, engem a rendőrőrsön.

Végig verbális terrorban éltünk, de fizikailag nem bántottak. Valószínűleg azért, mert rá akartak venni, hogy jelenjek meg a nyilvánosság előtt és valljam be, hogy külföldi titkosszolgálatok ágense vagyok. A vallató tisztek szájából csak úgy röpködött a KGB, a CIA és a magyar titkosszolgálat neve. Mivel erre nem sikerült rávenniük, a legkeményebb nap végén, 20-án jöttek a fenyegetések: ha nem vallom be külföldi titkosszolgálati kötődésemet, más eszközökkel bírnak szóra. Meglebegtették a testi kínzás lehetőségét is.

Nicolae Ceaușescu szerda este mondta el hírhedt beszédét a külföldi ágensek által okozott temesvári provokációról, amit a rádiókészülék mellett vigyázzállásban kellett végighallgatnunk. Ezt követően durvultak be a vallatók. Minden rosszra fel voltam készülve.

– Harmincegy év távlatából ma már sok mindent tudunk a romániai forradalomról, de azokban a napokban mindez rejtély volt. Temesváron mire számítottak?

– Egy hatalmas megtorlásra. Fel voltunk rá készülve, hogy elhurcolnak, és a rendőrség a parókia előtt gyülekező tömegbe lő. Nem láttuk a kiutat, halálra voltunk rémülve. Kilakoltatásunk hírére ugyanis az emberek december 15-én a parókia előtt gyülekeztek, estére már nagy tömegben, és másnap, 16-án még többen jöttek. Annyira forró helyzet alakult ki, hogy kivonult hozzánk a temesvári pártvezetőség és a polgármester, akit dühében a tömeg szinte megvert.

– Ön többször azt nyilatkozta, hogy megpróbálta hazaküldeni az embereket, de nem sikerült.

– Első pillanattól haza akartam őket küldeni, mert lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy nagy bajba keverhetem a híveimet. Imádkoztam az emberekért. Többször szóltam hozzájuk az ablakból, köszönetet mondtam, nyugtattam, bátorítottam őket, és reményemet fejeztem ki, hogy a helyzet megoldódik. A tömegben persze voltak besúgók, provokátorok, és utólag derült ki, hogy szekus tisztek is.

Sokan nem hitték el, hogy nem állnak mögöttem fegyverrel szekus tisztek, ezért az emberek mindenáron be akartak jönni a parókiára. Az összegyűlt tömeg végül egy delegációt választott, aminek tagjai a parókián adták elő követeléseiket a polgármesternek: állítsák helyre a betört ablakokat, engedélyezzék, hogy várandós feleségemhez orvos jöjjön, hozzanak élelmet, tűzifát stb. Petre Mo polgármester még a kilakoltatásom megakadályozására is tett egy halvány ígéretet.

– A rendszerváltás után ön hozzájutott a több ezer oldalt tartalmazó titkosszolgálati megfigyelési dossziéjához. Ebből kiderült-e, hogy a kommunista államhatalomnak milyen tervei voltak a Tőkés-házaspárral?

– Annyi bizonyos, hogy Ceaușescu nem akart sem börtönbe záratni, sem likvidálni. Most utólag furcsán hangzik, de a diktátor mentett meg. A rendelkezésemre álló információk szerint a román állambiztonság Temes megyei vezetői már korábban kemény fellépésre kértek engedélyt Bukaresttől, amire Ceaușescu csak annyit üzent, hogy Tőkés Lászlót ne fogják le, ne zárják be, de kövessék és az általa terjesztett propagandát ellensúlyozzák.

A román diktátor csak akkor lépett, amikor Temesváron forró lett a helyzet. Ő rendelte el, hogy azonnal telepítsenek ki a parókiáról, ami december 17-én, hajnalban meg is történt. A környezetemben éjszakázó presbitereket akkor tartóztatták le.

– Hogyan vészelte át az 1975-ös, első brassói kihallgatása utáni másfél évtizedet, amikor minden mozgását figyelte a román állambiztonság?

– A megfigyelésem korábban kezdődött el, már a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben, amiről csupán sejtéseim voltak. A diákéveim alatt készült dosszié anyagával szembesítettek segédlelkészként a brassói kihallgatáson. Egy reggel, amikor munkába készültem, a ház előtt vártak a szekuritátés tisztek, és bevittek. Két napig vallattak: a fejemre olvasták, hogy nacionalista-irredenta tevékenységet folytatok.

A végén kötelezvényt akartak velem aláíratni, de mivel nem volt tapasztalatom arról, hogyan működnek a titkosszolgálati kihallgatások, gyanút fogtam, és megtagadtam a diktált szöveg aláírását. Ez később visszaütött, mert 1989 után mi sem volt egyszerűbb, mint ráhamisítani az aláírásom a papírlapra, és úgy beállítani, hogy együttműködtem a Szekuritátéval. Az első kihallgatást később sok más követte, mert a konfrontáció elkerülhetetlenné vált a kommunista hatalommal.

– A hatóságok nem ítélték börtönbüntetésre?

– Az az igazság, hogy soha nem követtem el illegális tettet, mindig legitim célt követtünk. Úgy éreztem, a román alkotmány, valamint a névleges vallás- és szólásszabadság alapján mindaz legális, amit teszek. Akcióinkra törvényes „alibink” volt. Ezekről beszélgettem református püspökeinkkel, a kultuszinspektorral, és amikor odakerültünk, a szekuritátés tisztekkel is.

Nem államellenes tevékenységet követtünk el, amikor a telefonkönyvekből kibányászott mintegy tízezer erdélyi magyar család címére levelet küldtünk, hogy gyerekeiket írassák magyar osztályba. Vagy a dési egyházmegye gyülekezeteiben felmértem, hogy hány református énekeskönyvre és falinaptárra lenne szükség.

Keményebb fellépésnek számított, amikor Szőcs Gézával részt vettünk az Ellenpontok nevű szamizdat kiadvány megírásában és terjesztésében, vagy később a temesvári egyházmegyében lelkésztársakkal a falurombolás ellen tiltakoztunk. De akármilyen körültekintéssel is szervezkedtünk, a Szekuritáté mindig lecsapott ránk, és erdélyi szintű kihallgatási kampány keretében göngyölítették fel a szálakat.

– Családja hogyan viselte a megbélyegzést?

– Édesanyám sírt a konyhában, amikor egyszerre öt fiát vitte be a Szekuritáté Erdély különböző városaiban kihallgatásra a magyar szülőknek írt levelünk miatt. Nehéz idők voltak. A vallató tisztek nem vertek meg, de annál brutálisabb módon zajlott a szellemi terror, ami a kihallgatásokat övezte. Szembesítések, kiabálások, megalázó helyzetek…

Apám személye és kapcsolatrendszere jelenthetett némi védelmet, no meg Nagy Gyula püspök fia, aki velünk együtt bukott le a közös akciókban. Ő teljesen más meggyőződésű ember volt, mint a hatalommal kollaboráló apja. Szerencsénkre a nyolcvanas években a Szekuritáté tartózkodott a nyílt erőszaktól. Inkább manipulálni és megnyerni akart.

– Egyes vélemények szerint a Ceaușescu-rendszert végül úgy sikerült megbuktatni, hogy a kommunista elnyomógépezet ellene fordult. Ön mikor tapasztalta meg ennek előjeleit?

– December 21-én, amikor a diktátor még teljhatalmú vezető volt, meglepő dolog történt. Az előző nap még kínzással fenyegető szekus vallató tisztek hirtelen megváltoztak, és békés hangnemben beszélgettek velünk. A békülékeny felvezetés után nyilatkozatot írattak alá, hogy jól bántak velünk. Sőt, este a helyi rendőrfőnök pazar vacsorára hívott meg a lakásába.

Nagy fenntartással kezeltük ezt a pálfordulást, de tény, hogy másnap, december 22-én nem vittek kihallgatásra, és délben derült ki, a diktátor elmenekült.

– Az utóbbi 31 évben számos tisztséget viselt, de papként, püspökként, politikusként is mindig síkra szállt a kommunista rendszer elszámoltatásáért, ami a mai napig nem történt meg. Keserű szájízzel gondol erre?

– Nehéz elképzelni, mi lehet a mélyben az átvilágítás és a számonkérés elmaradása miatt. Szigorúan ellenőrzött evangélium címmel kiadtuk Molnár Jánosnak a maga nemében egyedülálló könyvsorozatát, ami feltárja a Szekuritáté ténykedését a magyar egyházi körökben. Annak ellenére, hogy bizonyos részeredményeket elértünk, semmilyen jogi következménye nincs az átvilágításnak.

Románia szinte következmények nélküli ország. A lusztrációs törvény színjáték, mert „húzd meg, ereszd meg” alapon csak bizonyos titkosszolgálati iratokhoz lehetett hozzájutni. Valójában diverziós célra használják. Ugyanakkor a kelet-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy az átvilágítást, a múlttal való szembenézést nem lehet megspórolni. E nélkül lehetetlen a hiteles demokráciába való átmenet.