Amikor megelevenednek a régi képek...

Szépen felújított házban laknak a békéscsabai belvárostól karnyújtásnyira. A hátsó udvaron mindenfelé régiségek, a szőlővel és futónövényekkel benőtt verandán is számos különlegesség megtalálható a százéves kanapétól kezdve a D-Csepel motorig.

Odabenn, a nappali falán családi képek, régi idők pillanatait őrző fotográfiák, a polcokon pedig több ezer könyv és értékes néprajzi tárgyak sorakoznak. Pontosan ilyennek képzeltem a múlt értékeit megbecsülő házaspár életterét: az alkotáshoz, a hagyományőrzéshez a lehető tökéletesebb ez az ihletett környezet.

– Mondogatják is a gyerekek, olyan a házunk, mint egy múzeum – árulja el a körösladányi származású családfő, a Kádár Ferkó Fotószínháza névadója.

– Mindig is szenvedélyesen gyűjtöttem a paraszti és a polgári időkből származó tárgyakat, és mivel fényképészi tevékenységemhez autentikus kellékekre és eredeti ruhákra van szükség, immáron „legálisan” folytathatom tovább. Az egyre szaporodó kincseket a régi épületszárny két helyiségében raktározom, és a padlás is kezd megtelni velük. Megvannak a biztos lelőhelyeim, leginkább az ócskapiacok, illetve néha hoznak valamilyen érdekességet a rokonok, szomszédok, barátok is.

– Hogy a gyűjtemény hány darabból áll, azt még sosem számoltuk össze, de csak a kalapok száma meghaladja a kétszázat. Előfordult, hogy a békéscsabai színház hozzánk fordult, ha valami nem volt a kelléktárukban – veszi át a szót a feleség, Kádár Marianna, akit sokan Manninak becéznek. Huszonhárom éve házasok.

Kádár Ferkó Fotószínháza 2007-ben alakult. Megálmodója, a békési megyeszékhelyen már ismert fényképész ofotértos munkája mellett sokat fotózott, néprajzi képeslapokat és falinaptárakat adott ki. Ezeknek köszönhetőn kapott meghívást a Budai Vár szokásos fesztiváljára, a Mesterségek Ünnepére.

S hogy ne csak a produktumaival legyen jelen, a Békés Megyei Népművészeti Egyesület elnöke, Pál Miklósné, Anci azt javasolta neki, találjon ki valami attrakciót is hozzá. Eszébe jutottak a hajdanán a vásárokat járó vándorfotósok, akik különböző hátterek előtt örökítették meg kuncsaftjaikat. Arra kevés volt az idő, hogy megtanulja használni a kezdetleges technikát, így lemondott a magnézium alkotta villanópor alkalmazásáról, és a háromlábú állványra rögzített, fekete lepellel letakart fadobozkába modern digitális kamerát rejtett. Háttérnek viszont páratlanul gazdag néprajzi fotógyűjteményéből választott látványos amatőr felvételeket, melyeket háromszor két méteres vászonra kasírozott.

– Az első fotószínházi fényképezkedések egy háromszáz kilós hízó előtt történtek – idézi fel a kezdeteket Ferkó. – A disznóvágásos képet a mezőberényi Kaizer Gizike nénitől kaptam. Az asztalra fektetett, megpörzsölt jószág csupasz bőrére ráírták a dátumot: 1933. december 12. Ha a mögötte álló család és rokonság mesélni tudna…

A kép hangulatához és eredetiségéhez igazodva korabeli ruhákba öltöztettük az embereket, a végeredmény pedig olyan, mintha ők is ott lennének a helyszínen. Nagy sikerünk volt, a „szerencsemalaccal” új fejezet kezdődött az életünkben. Azóta negyven(!) hátteret tudunk ajánlani, egyaránt vannak népi és polgári jelenetek, például aratásról, szüretről, pásztorkodásról, mulatozásról, fürdőzésről, mindenki kedvére választhat belőlük.

Mivel a háttérképeket elég körülményes szállítani, alkalmanként maximum hármat viszünk magunkkal a rendezvényekre. Eddig nyolcvanezer hölgy, úr és gyerek volt a modellünk, illetve két ló, két szamár, negyvenkilenc kutya, egy medve, két kígyó és két héja.

– Országjárásunk során olykor meglepetések is érnek – meséli a tiszadadai születésű Manni, aki a fotószínház öltöztetőjeként segíti a férjét.

– Egyszer odajött hozzánk egy asszony, akinek a nagyapja látható a háromszáz kilós disznót ábrázoló képen, s a lányával együtt direkt emiatt állt a férjem fényképezőgépe elé. A mi ruhatárunkban nem jelmezek, hanem viseletek vannak. A férfiak keménykalapban, pödört bajusszal, a nők kendőben pózolnak.

Egy hölgy könnybelábadt szemmel megjegyezte: úgy nézek ki, mint a nagyanyám, akinek állandóan be volt kötve a feje. Most a koronavírus-járvány miatt csak előre megbeszélt fotózást tartunk a házunk udvarán. Akár karácsonyi-téli hangulatú beállítást is készítünk.

Ahogy rövidülnek a nappalok, egyre inkább kellemes fűszerillat lengi be Kádárék otthonát. Manni tanítóként úgy érezte, valami még hiányzik az életéből. Keresgette, mivel is foglalhatná le magát, mígnem egyszer csak rádöbbent, hogy a mézeskalács-készítés lesz a jövője. Lázár Juli jóságos mézeskalács boszorkánytól leste el a titkokat a helyi népművészeti egyesület tanfolyamán.

Ferkó a fafaragás, a fazekasság után kedvet kapott a mézeskalácsozáshoz is, a következő évben ő is levizsgázott. Téli estéken együtt alkotják remekműveiket. Tizenöt évig árultak a budapesti Vörösmarty téri karácsonyi vásárban, az idén a vírus miatt nem rendezik meg a kézművesek seregszemléjét sem. Nagy érvágás ez számukra, azonban némi kárpótlást jelent, hogy voltak még céges megren­deléseik.

– Most legalább többet van együtt a családunk – mondják egyszerre. – Embertelen hajtás volt a vásározás, hónapokkal előtte elkezdtünk készülni rá. Alig láttak bennünket a gyerekek, voltak olyan évek, hogy szinte csak szentestén találkoztunk, és már menni is kellett vissza. Katica most másodéves a műszaki egyetemen, Kende érettségi előtt áll, második éve ő a békéscsabai diákpolgármester, Kolos még gimnazista.

Mindhárman bekapcsolódnak a munkánkba is, nem kizárt, hogy erre az útra keverednek. Három fotószínházat működtetünk, arra az esetre, ha egyszerre több helyre hívnának. Volt már feszített tempó, a férjem Lengyelországban, én a Felvidéken álltam a sarat, a gyerekek meg Békéscsabán.

Kádár Ferkó munkássága 2017-ben bekerült a Békés megyei értéktárba, korábban pedig népművészeti tevékenységéért átvehette a Király Zsiga-díjat. Pártoló tagja a Magyar Bajusz Társaságnak, két éve versenyzőként győztesen került ki a szakáll-bajusz kategóriában. Egyre inkább úgy érzi, ideje lenne néha-néha megpihenni. Elvágyódik a városból, keresi a nyugalmat.

Békéscsabától hét kilométerre, a Holt-Fehér-Körös partján meg is találta. Eljön az idő, mikor majd a házaspár ezen a romantikus tanyán lakik, a romos házból teremtett igazi otthonukban alkotnak és a veteményeskertjükben szorgoskodnak. Saját búzából őrölnek lisztet, abból készítik a mézeskalácsot. Manni úgy érzi, mintha visszakapta volna a gyerekkorát, sokszor eszébe jut a családi kertjük.

Ferkó vett egy Dutra UE–28-ast, rutinosan szántja a földet, traktoros família az övé. Ha elfáradnak a munkában, közel a pihentető holtág, kenuba ülnek, nyáron fürödnek. A kétszáz éves tölgyfák és a hatvanesztendős kőrisek árnyékában várják majd haza gyerekeiket. Szeretni fogják az ilyen boldog pillanatokat.