Hőseink, halottaink, emlékeink

„Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd aztán követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak.” Külön cikket érdemelne, hogy Magyarország miért és hogyan sodródott a II. világháborúba, a lényeget azonban mégis jól érzékeltetik Teleki Pál idézett gondolatai.

Trianon után nem létezett olyan politikai erő, amelyik ne akarta volna visszaszerezni az igazságtalanul elcsatolt területeket. Hamar kiderült, hogy ebben csak Olaszország és az első világháborúban szintén vesztes Németország lehet segítségünkre. A har­mincas évekre pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler beleegyezése nélkül nem történhet határmódosítás Közép-Európában.

A Harmadik Birodalom több elszakított országrész visszaszerzéséhez is hozzásegítette Magyarországot. Noha Németország nem várta el kezdetben, hogy mi is csatlakozzunk a Szovjetunió elleni hadjáratához, végül mégis megtörtént a belépés. Ennek egyik fő mozgatórugója szintén a revíziós törekvés volt. Szlovákia és Románia ugyanis – amely országok szintén német szövetségesek voltak – elindultak a Szovjetunió ellen azonnal.

A korabeli politikai vezetés egy jelentős része úgy vélekedett, hogy ha Magyarország ebben a hadjáratban nem mutatja meg magát, akkor elveszítheti a nemrég visszakapott felvidéki és erdélyi területeket. Ezzel együtt pedig abban is bíztak, hogy sikerek esetén Hitler újabb visszacsatolásokkal hálálja meg honvédeink teljesítményét.

A 2. magyar hadsereget 1942 tavaszán szállították ki a keleti frontra. A kezdeti kisebb sikerek után 1943. január 12-én indította meg a Don folyónál ellentámadását a Vörös Hadsereg. A magyar alakulatoknak egy mintegy 200 km hosszú szakaszt kellett megvédeniük.

Honvédeink arcvonala azonban szétszakadt, a németek alig küldtek segítséget, a tőlünk délre védekező szövetséges 8. olasz és a 3. román hadsereg alakulatainak többsége a kedvezőtlen körülmények miatt fel sem vette a harcot. Ilyen helyzetben a magyar honvédek kitartó küzdelme csak növelte áldozataink számát.

A vereség után fájdalmas visszavonulás kezdődött –40 fokban. A 200 ezer fős 2. magyar hadseregből 42 ezer katona veszítette életét, 28 ezer megsebesült, és 26 ezer lett hadifogoly.

A tragédia okai

A magyar hadsereg noha vitézül küzdött, rendkívül rossz körülmények között harcolt. Elégtelen volt a felszerelés, akadozott az utánpótlás, és a német fegyvertársak mostohán bántak velük. A kommunizmus évtizedeiben egyenesen arról beszéltek, hogy elavult fegyverekkel meghalni küldték a katonákat a Don-kanyarhoz.

A kommunista propaganda ugyan széles körben elterjedt, ám ekkor sem felelt meg a valóságnak. A korabeli katonai vezetés ugyanis a lehető legjobb felszereléssel látta el a 2. magyar hadsereget. Miért volt ez kevés? A trianoni békediktátumban nemcsak országunk kétharmadát veszítettük el, hanem a nagyhatalmak leszereltették a hadsereg java részét, és 1938-ig megtiltották a honvédség fejlesztését, növelését. Az ekkor meginduló haderőfejlesztés pedig csak Kárpát-medencei harcokra készült, hiszen az akkori helyzetben úgy gondolkodott mindenki, hogy ha harcolni fogunk, akkor az elcsatolt területekért fogunk küzdeni.

A – 40 fokhoz például ezért nem volt elegendő a hadi öltözék. Mindemellett az sem elhanyagolható tény, hogy nemcsak mi szenvedtünk vereséget, hanem az erősebb német sereg is. Hiába voltak haditechnikai fölényben az oroszokkal szemben, a Szovjetunió, ha nem is azonnal, de végül kihasználta létszámbeli fölényét. Ha a katasztrófa okait vizsgáljuk, akkor ezt is figyelembe kell vennünk.

Hősök voltak?

A doni katasztrófa áldozatait gyakran hősi halottként emlegetik, de legalább ennyiszer elhangzik velük kapcsolatosan, hogy idegen célokért harcoltak. Érdemes kicsit megvizsgálni ezt a két állítást, és összevetni. Hiszen akár a Don-kanyart, akár a budapesti kitörést illetően el szokott hangozni a kérdés: nevezhetjük-e hősnek azt, aki náci célokért halt meg?

Kétségtelen, hogy a Szovjetunió megtámadása azért történt meg, mert Hitler a keleti területeket meg akarta szerezni a Harmadik Birodalom számára. A magyar honvédek tudták ezt, de tudatában voltak annak is (ami aztán be is következett), hogy ha veszítenek, akkor a Vörös Hadsereg megindul Magyarország felé, és azt végig fogja pusztítani. Emellett – ahogyan az jó néhány visszaemlékezésből kiderül – sokuknak okozott hatalmas örömet Erdély vagy a Felvidék bizonyos részeinek hazatérése, és ezekért a területekért is harcoltak a Donnál.

A mai törvények értelmében hősi halott minden olyan fegyveres személy, katona, aki fegyveres cselekmény, honvédelmi cselekmény, kötelességteljesítés közben veszti életét. Aki háborús helyzetben a fegyveres ellenséggel szemben fegyvert fogva hal meg. Továbbá, ha valaki egyenruhát vesz, parancsot teljesít, azzal katonává válik, és honvédelmi kötelezettségének tesz eleget, amiben tágabb értelemben benne van a haza védelme is.

Márpedig ezek a honvédek a kötelességüket teljesítették. Bizonyára nem akartak meghalni, ám esküjükhöz híven nem futamodtak meg, hanem még reménytelen körülmények között is küzdöttek a végsőkig. Az egyik honvéd emberfeletti küzdelme a másiknak a haláltól való megmenekülést, a harmadiknak pedig a hadifogság elkerülését jelentette.

Ezek a katonák hősök voltak, nemcsak törvényi, hanem erkölcsi értelemben is. Természetesen arról lehet vitatkozni, hogy miért kellett nekik ott lenniük, de az tény, hogy a háború sűrűjében, sokszor használhatatlan, befagyott fegyverrel a kezükben oroszlánként küzdöttek. Jóllehet a magyar hadtörténet egyik legsúlyosabb vesztesége érte itt hazánkat, a Vörös Hadsereg terve, miszerint teljesen megsemmisítették volna a 2. magyar hadsereget – nem sikerült.

Körömi Ferenc: Édesanyám titka

Megkezdte a vén Hold égi vonulását, Ezüstösre festvén kis falunk határát. Látni az árnyékát fának és bokornak, Melyek szegélyezik útját a vándornak.

Poros országúton kiskatona lépdel, Körötte csend honol ilyen késő éjjel. Csak távol hallani hangját a kutyáknak, Kik így tisztelegnek fönn a fényes Holdnak.

Régen történt mindez, sok-sok éve elmúlt, Mikor az a honvéd gyalog hazaindult. Nem vártam a hajnalt – mert hogy én voltam az, Bátor ifjú ember, öregedő kamasz!

Házunk előtt pedig, én, a bátor, félek, Nem tudják, hogy jövök, szívdobogást érzek. Két nővérem s anyám mindezt mit sem tudva, Az igazak békés, szép álmát alussza.

Állok néhány percig, s fölemelem kezem, A kis szülői háznak ablakát megverem. Bentről mozgást hallok e kései zajra, Ki van ott? – kérdezi édesanyám hangja.

Én meg nem azt mondtam, ahogyan becéznek, Ahogy hívni szoktak, Öcsémnek, Ferkének, Apám nevét mondtam, engem is így hívnak, Övét, kit nem láttam se élve, se holtan.

Vitte a háború nagy hideg országba, Nagy hömpölygő folyó kanyarulatába. Onnét aztán nem jött se hamva, se híre, Sok éve nem tudni, hol van, hal-e, él-e.

Bedörögtem nevem a vékony ablakon, Apámtól örökölt erős bikahangon. Anyám felsikoltott: hazajött apátok! Feltépi az ajtót, s csak a fia állt ott.

Ott állunk az éjben, anya-fia szembe, Azt hittem, apád jött – suttogja rebegve. Nem is szólunk többet, csendben ágyba fekszünk, Remélve megnyugszik zavarodott szívünk.

Szerető testvérim mindezt átalusszák, Egyedül én őrzöm ezen éjnek titkát. A jótevő álom pedig cserbenhagyott, Anyám körül forog minden gondolatom.

Ő, aki titkolta vágyát és szerelmét, Egyszerre kitárta nekem pőre lelkét. És én szégyenlősen néztem őt az éjben, Ki a férjét várja álmában és ébren.

Kiről éjjelente álmodozni szokott, Ki bekopog egyszer – Marikám, itt vagyok! És én durva hangon eltiportam titkát, Összetörve ezzel ezt a boldog álmát.

És észrevétlenül, mint a Hold az égről, Talán így múlott el a szerelem szívéből. Mikor rágondolok, könnycsepp gyűl szemembe, A hősök ünnepén ez jutott eszembe.

Ez a vers elhangzott a szerző előadásában 2017. január 12-én, a Hadtörténeti Mú­zeumban, a doni megemlékezésen. Körömi Ferenc költő doni árva. Alig másfél esztendős volt, amikor édesapja 1942 nya­rán Salgótarjánban bevonult egy gyors kiképzésre, onnan pedig egyenesen a frontra, a Don-kanyarba vitték. Soha többé nem tért vissza feleségéhez és öt gyermekéhez; mindössze 39 éves volt, amikor elhunyt.