Minden idők nagy játékosai

6-3 helyett Wembley

A számszerű eredményről a ma született csecsemő is tudja, hogy az Aranycsapat londoni diadalát jelenti a hazai veretlenségét elveszítő szigetországi válogatott ellen. A meccs idején egyéves voltam, de mert az összes felnőtt egész gyermekkoromban erről beszélt, lassan úgy éreztem, hogy én is ott szurkoltam a Wembleyben. Amikor apánk néha megengedte, hogy a kihajtható ebédlőasztalon pingpongozzunk, a játszmában vezető partner 6-3 helyett mindig azt mondta: Wembley.

Aki az általános iskolában az összeállítást nem tudta kapásból elhadarni, nem számított semminek. Évtizedekig ritkán lehetett moziban, tévében látni a mérkőzés góljait, de mindenki kívülről fújta, hogy az 1. percben Bozsik indítja Hidegkutit, a középcsatár kitör, s egy lövőcsel után hatalmas gólt zúdít a kapuba! Aztán lőtt még kettőt, Puskás is kettőt, Bozsik „Cucu” meg egyet – kit érdekelt az angolok hárma?

De most álljunk meg egy-két szóra: Puskás első gólja. A kaputól jobbra megkapja Czibor átadását, aztán a kispesti grundon tanult (tanított) visszahúzós csellel a rárontó Wrightot elküldi a Citybe gyufáért, majd ballal a kapus szeme között a rövid felsőbe bombáz. Az én szememben az örök gólszépségverseny mindenkori legalább dobogós, de inkább győztes találata. A 7-1-es vissza- (avagy az újabb oda-) vágón a Népstadionban – ma már Puskás Aréna – is kettőt vágott.

Esztendő múltán a svájci világbajnokságon (is) mindenki láthatta, hogy a miénk a földkerekség legjobb csapata. De a döntőbe a négy évvel korábbi finálé két résztvevőjén, Uruguayon és Brazílián vezetett az út. A legvégére elfogyott az erő. Két góllal vezettünk, mégis kikaptunk eggyel.

Aztán az Aranycsapat szétszéledt a világba. Puskás nagyot alakított Spanyolhonban is, ahol Öcsiből Pancho lett. Edzőként 1970–1974 között Athénban, a Panathinaikosszal kétszer volt bajnok, majd drukkolhattunk neki a tévében, amikor ’71-ben döntőt játszottak a BL elődjében, a BEK-ben. Bár a Johan Cruyff vezette Ajax nyert, azt a napot máig emleget­hetjük.

Aztán 1981-ben végre hazalátogat(hat)ott, majd 1991-ben végleg Magyarországra költözött. Jókedvét, tréfáit mindenki szerette, az öregfiúmeccseken technikájával, cseleivel, lövéseivel, góljaival valahányszor a fénykorát idézte.

A „Wembley” tiszteletére a minap a tévében a BBC immár 67 éves, digitalizált kópiáján – a gólokat színesre varázsolva – megnézhettük a csodameccset. Mintha ott ülnék a híres sta­dionban. Valahogy olyan természetesnek tűnik minden. Másképpen nem is történhetett volna. A futballtörténelem (egyik) utolérhetetlen összecsapását játszották. Öcsi bácsival az élen.

Három név

Pelé: minden focirajongó ismeri; Fekete Gyöngyszem: őt is; Edson Arantes do Nascimento: a vájtfülűek tudják, hogy e három név egy és ugyanaz. A 80 éves, háromszoros világbajnok brazil mítoszé.

Először 1958-ban nyert vébét. A 17 éves kissrác elsírta magát a döntő után. 1962-ben már a címvédő csapat sztárja. Nagyon figyeltünk rá, a magyar tévé először közvetítette a legnagyobb fociversenyt (akkoriban a mieink is rendszeresen felléptek a legjobb 16 között), Chilében másodszor akasztották a nyakába az aranyérmet. 1966-ban hamar lerúgták a portugálok, ellenünk – azon a felejthetetlen liverpooli meccsen (Bene Ferenc, Farkas János és Mészöly Kálmán góljával, a következő évi aranylabdás Albert Flórián vezérletével a csapat a Wembleyt idézte) – már nem játszott.

1970-ben aztán következett a harmadik elsősége. (Honfitársaink a kijutást Marseille-ben, a csehszlovákok ellen bukták el.)

A mexikói torna mérkőzéseit magyar idő szerint a késői órákban rendezték. A brazilok fellépéseit, az elképesztő olasz–németet nem lehetett kihagyni. A futballban abszolúte járatlan osztályfőnöknőnk nem értette, a fiúk hogyan alhatnak el az órákon, ezért aztán inkább be se mentünk a gimibe. Az a brazil csapat a végletek válogatottja volt.

A védelem Carlos Albertón kívül nem ért húsz fillért, de a fantasztikus középpályássor (Clodoaldo, Gerson, Tostao) közreműködésével a hihetetlen csatárhármas (Jairzinho, Pelé, Rivelino) annyi gólt rúgott, amennyit csak akart vagy kellett: a csoportban Csehszlovákia ellen 4-1, Angliával szemben 1-0, Romániát 3-2-re győzték le; a negyeddöntőben Peru ellen 4-2, az elődöntőben Uruguayjal szemben 3-1, a döntőben Olaszországot 4-1-re verték.

Ezeken a meccseken semmi izgulnivalónk nem akadt, a győztes kiléte nem lehetett kétséges, teljes ernyedtséggel adhattuk át magunkat a foci élvezetének.

Két momentumot mindmáig emlegetünk a barátaimmal. Hozzáteszem, mindkétszer először csak annyit láttunk, amennyit a közvetítő kamera megengedett. Pelé a kezdőkörben vette át a labdát, egy helyből jó nagyot rúgott bele úgy, hogy fel sem nézett. A labda szállt-szállt, a kapus kétségbeesetten futott vissza, de szerencséjére a laszti úgy 10 centivel mellément. Pelé a döntőben az olaszok 16-osa előtt jobbra passzolta a labdát, mire felcsattantunk: egek, hova, nincs arra senki!

Aztán egyszer csak beviharzott a képbe Carlos Alberto, és zsinóron húzott bombájával kilőtte a hosszú sarkot. Ez az 1970-es csapat volt Brazília – vagy (az Aranycsapatot leszámítva) a világon – minden idők legerősebb válogatottja. S ebből is Pelé (Fekete Gyöngyszem, Edson Arantes do Nascimento) messze kiemelkedett.

El Pibe de Oro – az aranyfiú

Diego Armando Maradona Franco az argentin főváros szegénynegyedéből a Csomolungmánál is magasabbra küzdötte fel magát. Botrányokkal, kudarcokkal tarkított és sikerekben, elismerésekben gazdag profi pályafutása tizenöt esztendős korában kezdődött, másfél évvel később ellenünk mutatkozott be hazája válogatottjában. 1978-ban Menotti szövetségi kapitány nem nevezte az otthoni világbajnokságra, ezzel megfosztotta az aranyéremtől. (Pedig abba a csapatba bőven befért volna Kempes, Ardiles, Passarella, Bertoni mellé.)

Négy évvel később a címvédő együttesnek nem volt esélye az ismétlésre (az olaszok büntetlenül agyonrúgták, a brazilok elleni rangadón szintén nem kímélték, kiborulva beleszállt az ellenfelébe, amiért kiállították). 1986-ban Diego már világsztárként a hátán cipelte csapatát a döntőbe.

De még a finálé előtt jött a Falkland-szigeteki „visszavágó” az 1982-es katonai vereségért az angoloknak. Az „isten keze” gól azóta is állandó beszédtéma, de még inkább az a szóló, amit a vb-k (a futball?) történetének legragyogóbb találatának tartanak. Csakis lábbal varázsolva, négy mezőnyjátékost, majd a kapust is kicselezve gurította a labdát a hálóba. (Hasonlót a belgák is kaptak tőle.)

A döntőben a németek kétgólos hátrányból álltak fel, de a vége felé egyszer csak megvillant a fenomén: két ellenféltől szo­rongatva zseniális labdával ugratta ki Burruchagát, aki megszerezte a harmadik, egyben győztes találatot.

Az addig kézlegyintéssel elintézett Napolival felért a csúcsra és ott is maradt. Jó társakkal focizva kétszer is megnyerte az olasz bajnokságot, egyszer az olasz és az UEFA-kupát. Az 1990-es itáliai világbajnokságon a házigazdák elleni mérkőzésre Nápolyban került sor: a csata tizenegyesekkel dőlt el a dél-amerikaiak javára, az „áruló” délolaszok Maradonának szurkoltak… A döntőben már annyira magára maradt, hogy „csak” az ezüstig jutott.

A körülötte és saját maga gerjesztette rengeteg feszültséget kokainnal próbálta feloldani. Két kórházi kezelés között showmanként szerepelt a világon. Perceken át dekázott teniszlabdával, összegöngyölt zoknival, bármivel. Bohóckodott, szórta a poénokat, énekelt. Bármerre ment, ünnepelték.

S mindeközben bolygónk minden zugában (Angliát kivéve) imádták, hazájában a nevével egyházat alapítottak. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) szavazásán 2000-ben az elmúlt évszázad legjobb labdarúgójának választották.

A 6-3 idei évfordulóján örökre elment. Hatvan felejthetetlen esztendő adatott neki. Hat felejthetetlen évtizedet adott magának – és szerencsére nekünk.