Elhúzódó gyógykezelés a Szovjetunióban

Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének volt első titkára, aki gyógykezelés céljából a Szovjetunióban tartózkodott, ez év február 5-én Gorkij város megyei kórházában súlyos és hosszadalmas betegség után, életének 79. évében elhunyt.” A Népszava 1971. február 6-i lapszámának csupán Szombati mozaikjába fért be a volt pártfőtitkár halálhíre, egyetlen bővített mondatban. „Népünk bölcs vezérének” ennyi jutott.

De hogyan került a csúcsról a mélybe Rákosi?

Sztálin halálát követően, 1953-ban Moszkva egyszer már lemondatta Rákosit, de aztán addig járt ki az elvtársakhoz sározni hatalomra került párttársát, Nagy Imrét, hogy némi önkritika gyakorlása után visszaverekedte magát az élre. A Nagy Imre által hozott kisebb enyhülést azonban sikertelenül váltotta fel a visszatérő sztálinista terror, 1956 nyarán megcsapta az országot a forradalom előszele. Rákosinak újból mennie kellett, rákényszerített lemondását ekképp közölte:

Tisztelt Központi Bizottság, ké­rem a Központi Bizottságot, hogy mentsen föl a KB első titkárának és a Politikai Bizottság tagjának tisztsége alól. Kérelmemnek egyik indítéka, hogy 65 éves vagyok, és betegségem már két éve kínoz, mind súlyosabbá válik, és akadályozza a KB első titkárának tisztségén végzett munkámat. Ezenkívül a személyi kultusz és a szocialista törvényesség terén elkövetett hibáim megnehezítik a pártvezetőség számára, hogy a Párt figyelmét teljes egészében az előttünk álló feladatokra összpontosítsam. Felmentésemet kérve továbbra is Pártunk, dolgozó népünk és a szocializmus ügyét kívánom szolgálni. Rákosi Mátyás”

Orosz földön töltött évek

Tizenöt éves száműzetése előtt kétszer is hosszabb időt töltött orosz földön Rákosi Mátyás. Az első világháborúban az orosz fronton harcolt, 1915-ben hadifogságba esett, majd három éven keresztül volt szibériai fogolytáborban. A háború végén előbb Szentpétervárra ment, majd hazatért, és a kommunisták első hatalomra kerülésekor, az 1919-es Tanácsköztársaságban is vezető szerepet vállalt. A bukást követően Ausztriába menekült Kun Bélával együtt, de később megint hazatért, és illegális szervezkedésbe kezdett, amiért összesen tizenöt év börtönt kapott Horthyéktól. Végül 1940-ben engedték ki a Szovjetunióba. Sztálinék visszaadták a cári seregek által 1849-ben elrabolt honvédlobogókat, cserébe megkapták Rákosit és egy másik kommunistát, Vas Zoltánt. És ez volt a szerencséje. A német megszállás idején ugyanis édesapját és két testvérét deportálták a nácik, majd kivégezték. Rákosi 1945-ben tért vissza Magyarországra a megszálló szovjet hadakkal, 1956-os kiutazása után azonban már sosem tért vissza.

Rákosi ekkor úgy számolt, hogy csak néhány hétre utazik feleségével a Szovjetunióba, holmijuk többségét Lóránt utcai villájukban hagyták. Egy Moszkvához közeli pártüdülőbe kerültek, és a lemondatott pártfőtitkár az 1956-os őszi események során igyekezett felhasználni befolyását a szovjetek magyarországi beavatkozásában. Ő is Kádár mellett tette le a voksát, ám a szabadságharc vérbe fojtását követően ezt nem hálálta meg neki Kádár, valamint Hruscsov sem kívánta visszaereszteni Rákosit a Magyar Népköztársaság élére.

Egyrészt a kádári propaganda a forradalom leverése után a kommunizmus minden bűnét rákente a Rákosi–Gerő-klikkre. Másrészt, noha Rákosi – a valóságtól egészen elrugaszkodva – azt bizonygatta Hruscsovnak, hogy őt több százezer híve várja haza, a Szovjetunió vezetője pontosan tudta 1956 végén, hogy Kádárnál csak Rákosit utálják jobban Magyarországon. Sértettségében Rákosi olyannyira elveszítette a fejét, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának ekkor írt levelében tájékozatlansággal vádolta meg Hruscsovot. Villámgyorsan elveszítette dolgozószobáját a Kremlben.

A Rákosi házaspár először a Fekete-tenger partján található Gelendzsikben kapott egy villát, majd hamarosan Krasznodarban találták magukat egy ötszobás lakásban. A körülményekre nem panaszkodhattak: személyzetük volt, teljes ellátásban részesülhettek, kocsit kaptak és havi 2000 rubelt.

Egy másik, tőle származó idézet rávilágít arra, hogy mennyire nehezen viselte viszont az elszigeteltséget, a keserűség még a maradék józan ítélőképességét is elvette: „Az én helyzetem sokkal rosszabb, mint az önöké, akik az 1950-es években börtönben ültek. Mert akkor az normális volt. Az összes országban ültek kommunisták, de ami velem történik ma, az nem normális.”

Eldugva, biztonságban

Az MSZMP hozzájárult, hogy hazahozzák Rákosi földi maradványait, de nyilvános búcsúztatást nem engedélyeztek a családnak. A Farkasréti temető egy eldugott részén helyezték el hamvait, a 60/1 urnafal 191. és 192. számú fülkéjében. Mivel az urna fedőlapját rendszeresen megrongálták, ezért ma már csak ennyi áll rajta: R. M. 1892–1971.

Nem nyugodott, folyton leveleket írt, az MSZMP Központi Bizottságánál követelőzött, hogy hazatérhessen. Kádár kiküldte hozzá Aczél Györgyöt és Nógrádi Sándort, ám Rákosi olyan nyilatkozatokat tett nekik, hogy a hazai hatalom végleg eldöntötte, nem akarják viszontlátni, még párttagságától is megfosztották.

Mindez a Szovjetunióban sem maradhatott következmények nélkül. 1962-ben Krasznodarból a vi­lág végére, Tokmokba vitték a feleségével együtt. A kirgiz kisváros Moszkvától 3800, Budapesttől 5300 kilométerre található. A körülmények igencsak megromlottak: személyzet helyett rendőri felügyelet, villa helyett egy kétszobás lakás, csatorna és folyóvíz nélkül. Rákosi Mátyásnak magának kellett kijárnia a kerti kúthoz vízért. Persze mi ez Recskhez vagy a Gulághoz képest?

Végképp elzárták a külvilágtól. Egyszer ugyan megpróbált elutazni Moszkvába, de a rendőrök lerángatták a vonatról. A hazatérésbe vetett minden reményét elveszítette, amikor 1970-ben felajánlottak neki egy XI. kerületi lakást szigorú házi őrizettel. Itthon tiltották volna, hogy nyilatkozzon a sajtónak, látogatókat fogadjon, és az utcára is csak kísérettel léphetett volna ki. Mivel a feltételek rosszabbak voltak, mint a Szovjetunióban, visszautasította az ajánlatot. Röviddel ezután kétszer is szívrohamot kapott, majd 1971. február 5-én meghalt.

Élete utolsó tizenöt évét ugyan keserű száműzetésben élte Rákosi Mátyás, valójában mégis könnyen megúszta. Nem jutott Lev Trockij vagy Rajk László sorsára, ahogyan azt a mérhetetlen szenvedést sem kellett átélnie, amit ő okozott sok százezer magyarnak.