Népirtás anno – avagy a muhi csata emlékezete

„A nyolcadik napon Gyulafehérvár városába érkeztünk, ahol semmit sem találtunk, csak a megöltek csontjait és koponyáit, a bazilika és paloták szétrombolt és aláásott falait, amelyeket szerfölött sok keresztényvér kiontásával mocskoltak be” – írta a tatárok elől bujdosó Roge­rius váradi kanonok Erdély pusztulásáról.

A hódító tatár hordák közeledtéről először az 1230-as évek közepén értesült Magyarország és uralkodója, IV. Béla. Az őshazában maradt magyarok felkutatására vállalkozó Julianus barát ekkor számolt be arról, hogy másodízben már nem tudott eljutni Magna Hungariába (Régi Magyarország) a mongolok hadjáratai miatt. Ögödej tatár nagykán levelet is küldött ezután a királynak, hogy hódoljon be neki, amit IV. Béla visszautasított. Ezenkívül az uralkodóhoz menekültek a Kárpátok túloldalán élő kunok, akik rengeteg információval rendelkeztek a tatárokról, és szerettek volna menedékre lelni hazánkban. Béla be is fogadta őket – már csak erős, a tatárokéhoz hasonló könnyűlovas seregük miatt is.

Belső viszályok

A kun–magyar együttélés azonban egyre több viszállyal járt, a nomád kunok állatai például rendszeresen lelegelték a magyarok termését. A nép többsége úgy vélte, hogy Béla a vitás ügyekben rendre a kunoknak kedvez, a királlyal szemben álló urak pedig azt gyanították, hogy a kunokat ellenük akarja felhasználni Béla.

1241 tavaszán Magyarországra zúdult a tatár horda. Batu kán és a fősereg a Vereckei-hágón keresztül rontott hazánkra, más hadaik pedig Erdély és a Felvidék különböző hágóin át támadtak.

Batu március 12-én könnyedén tört át a határtorlaszokon, és lekaszabolta a hágót védő Tomaj Dénes nádor ötezer fős seregét. Gyors sikereik nyomán a lakosság egy része gyanút fogott, hogy ennek oka a kunokkal való összejátszás, ezért Pesten felkoncolták a kunok vezérét, Kötönyt és kíséretét. A kunok erre rabolva, fosztogatva kiviharzottak az országból, ráadásul a korábban segítséget ígérő IV. Frigyes osztrák herceg is kivonult ekkor Magyarországról.

Ilyen körülmények között indult meg a tatárok felé a magára maradt IV. Béla mintegy 20 ezres seregével. Április 10-én a Sajó hídjánál vertek tábort, melyet védekezésül szekerekkel vettek körbe, ami később végzetesnek bizonyult, mert a körön belül az egymást érő sátrak között még közlekedni is alig lehetett. Az éjszaka folyamán a Sajó egyetlen hídjánál visszavertek egy mongol támadást, amit a sereg nagy része tévesen döntő győzelemnek gondolt, és aludni tért.

Holttestek mindenhol

A nagyjából kétszeres túlerőben lévő tatárok azonban hajnalban újra támadtak, több helyen átkeltek a folyón, és bekerítették a magyarokat. A táborra nyílzáport zúdítottak, a sátrakra tüzet vetettek, a bennlévők pedig a zsúfoltság miatt képtelenek voltak a védekezésre. A magyarok végül egyetlen kiutat láttak, s megpróbáltak kitörni a csapdából. A mongolok folyosót nyitottak számukra, majd a halálra hajszolt menekülőket lenyilazták, mocsárba kergették. A csatában az ország két érseke, számos püspök, a főurak és a nemesség színe-java elesett, kétnapi járóföldre mindent holttestek borítottak. Az uralkodó öccse, Kálmán herceg is olyan súlyos sebesüléseket szerzett, hogy néhány nappal később azokba belehalt.

IV. Bélával azonban nem tudtak végezni a tatárok. Az őt védelmezők önfeláldozásának és hősiességének köszönhetően el tudott menekülni. A király először Ausztriába ment, ám Frigyes herceg segítség helyett elfogta és kifosztotta, az uralkodó így végül a dalmáciai Trau várában (ma Trogir) lelt menedékre. Itt ajánlotta fel születendő gyermekét IV. Béla és felesége Istennek, ha megszabadítja az országot a tatároktól. A néhány hónappal később megszülető kislányt ismerjük ma mindannyian mint Szent Margitot.

Nem emberi szóval éltek a kutyafejűek

A tatárok a későbbiekben is számos támadást intéztek hazánk ellen, az 1285-ös „második tatárjárástól” kezdve egészen a XVIII. századig, gyakorta a törökök oldalán. Nem véletlenül hívják a Kárpátok egyik átkelőjét a mai napig Tatár-hágónak. A népi emlékezet gyakorta kutyafejűeknek nevezte őket, lássunk erre előbb egy mezőkövesdi, majd egy gáborjáni példát: „Hogy igaz vót-e, nem tudom, de azt mesélték régen, hogy még IV. Béla idejében megtámadták az országot a tatárok. Szép nagy szál emberek voltak mindannyian, csak éppen a fejük nem illett a testükhöz. Olyan fejet viseltek, mint a kutyák, nagy agyaraik voltak meg hegyes fülük. Hogy tehettek rá sisakot, azt nem tudom, de kellett, hogy legyen rajtuk, mert minden csatában ők győztek. El is pusztult Magyarország teljesen.” „Gyöttek a tatárok, ugyi, ilyen lóháton közlekedtek. A magyarok felvették a harcot az ellenséggel, es próbálták kihallgatni űket, hogy miket is mondanak egymásnak harc közben. Hát, egy szavukat sem értették, de nem is lehetett, mert csak ugattak, nem emberi szóval éltek. Meg is ijedtek csúnyán a magyarok, mert azt gondolták, nem is emberek ezek, hanem kutyák!”

A Muhinál aratott győzelmét követően a tatárok végigdúlták a védtelenül maradó országot. Következő télen annyira hideg volt, hogy még a befagyott Dunán is könnyedén átkelhettek. Óriási pusztítást vittek véghez, becslések szerint a korabeli 2,5 millió főt számláló Magyar Királyság alattvalóiból mintegy félmilliót gyilkoltak le, vagyis minden ötödik embert! Mindezt egy esztendő leforgása alatt. Nemzetünknek a következő évszázadokban is rengeteg csapást kellett elszenvednie, de ilyen rövid idő alatt ilyen hatalmas népirtást senki sem végzett itt azóta sem.

Honalapítás másodjára

A mongolok 1242 tavaszán váratlanul kivonultak, aminek két oka is lehet. Egyrészt gyanítható, hogy Batu kán haza akart érni az új nagykán megválasztására, másrészt hagyományos taktikájuk szerint az első hadjárattal általában „csak” megroppantották az ellenséget, és egy második hadjárattal vonták fennhatóságuk alá.

A Magyar Királyság mindenesetre megszabadult a tatároktól egy borzalmas év után, és Béla király azonnal hozzálátott az ország újjáépítéséhez. Vár- és városépítéshez fogott, külföldi telepeseket hívott be, és békésen letelepítette a kunokat és jászokat, akik idővel beolvadtak a magyarságba. Újjáépítette a tatárok által kipusztított, felprédált országot – méltán nevezzük ezért a második honalapítónak.