Szatmári András: Éremért mentünk és ezt teljesítettük

– A riói ötkarikás játékok óta eltelt öt esztendőben túl sok minden történt, benne a koronavírus miatti csúszástól a kényszerű védelmi intézkedéseken át az olimpia körüli bizonytalanságig. Hogy élte meg mindezt?

– Főként az utóbbi másfél év tűnt nagyon hosszúnak. A felkészülésben, a ráhangolódásban hullámhegyeket és -völgyeket jártunk meg. Sokáig senki nem tudta, a halasztás után egyáltalán megtartják-e majd a versenyeket, sőt az utolsó pillanatban is megtörténhetett volna, hogy végül elmarad ez a felejthetetlen seregszemle. Hála és köszönet Japánnak és Tokiónak: a szigetországiak mindent elkövettek, hogy végül is nyugodt kö­rülmények között versenyezhessünk.

– Odakint hogyan teltek a napjaik?

– Miként idehaza is, alkalmazkodni kellett, ami mindenkinek egyformán nehéz volt. Nem csupán a maszkviselésre, a higiéniai szabályokra, a távolságtartásra gondolok. Amíg nem költöztünk be az olimpiai faluba, a szállásunkon mindenkinek külön szobája volt, de az összes esemény egy hosszú folyosón zajlott. Étkezéskor ki-ki átvette az elemózsiáját, és aztán bevonult a kuckójába megenni. Az egyhangú bezártságot az edzésekre oda- és visszautazás oldotta valamennyire. Mindenki tűkön ülve várta már a versenynapokat.

– Feszültebb volt a szokottnál?

– A versenyláz persze előjött, de az egyéni verseny előtt nem stresszeltem, inkább a csapatküzdelmek reggelén izgultam kicsit.

– Úgy indult el, hogy mindkét aranyérmet megcélozza.

– De hát egy világbajnok másképpen nem is gondolhatja! Mindent ennek rendeltem alá, mindent megtettem azért, hogy sikerüljön.

– Az olimpia előtti hónapokban a térdével bajlódott, az egyéni verseny során pedig a keze sérült meg. Mennyire tudja túltenni magát a „kellemetlenségeken”?

– Amíg az orvos engedi, nem törődöm velük. A kezemet elfagyasztották, azt mondták, nincs törés, vívtam tovább. Amúgy még mindig fáj.

– Az olimpiai faluban Szilágyi Áron, mint már annyiszor, ezúttal is a szobatársa lett. Jól kijöttek egymással?

– Nálam egy évvel korábban kezdett vívni, egyszerre nőttünk fel a Vasasban. Egyes időszakokban szinte éjjel-nappal együtt edzünk. Testvérként szeretjük egymást, ám vetélytársak lévén nem vagyunk a szó klasszikus értelmében barátok. Tiszteljük, segítjük a másikat, ami leginkább a csapatverseny során nélkülözhetetlen.

Mint szobatársak, tudom, mikor szeret olvasni, pihenni, relaxálni. Az összehangoltság mindkettőnknek fontos. Áron koncentrációs képessége kiemelkedő. Testközelből láttam a teljes napi programját, keléstől fekvésig. Úgy vélem, szüksége volt rám, jól kiegészítettük egymást, ami szerintem támogatta a harmadik aranyérme megnyerésében. S azt is megtapasztaltam: híres önfegyelme ellenére az érzelmei a csapatverseny során belőle is előbukkantak.

Sportszerűségből példás

Fair Play-díjat vehetett át 2019 végén a magyar férfi kardcsapat a Nemzetközi Vívószövetség (FIE) lausanne-i gáláján. Történt ugyanis, hogy a júliusi világbajnokságon a férfi kardcsapatok fináléjában a dél-koreaiak 45-44-re győztek – ezzel sorozatban harmadszor lettek világbajnokok –, de az összecsapáson több vitatott ítélet született; a döntő után a bírói testület fel is mentette a vb-re vonatkozóan a további munkavégzés alól a közreműködő zsűripárost. A döntőt követő sajtótájékoztatón az újságírók bíráskodással kapcsolatos kérdést is feltettek, amire az akkor kétszeres olimpiai bajnok Szilágyi Áron sportszerűen így reagált: „Természetesen voltak kétes találatok, de nem emiatt kaptunk ki, nem szeretnénk erre fogni a vereséget.” Ezután csapattársaihoz fordult, és kérdésére Szatmári András, Decsi Tamás és Gémesi Csanád is megerősítette ugyanezt.

– Az egyéni versenyben a legjobb 16 közé jutásért vívott, de nem sikerült bekerülnie. Mi történt?

– Az olimpia előtt azt gondoltam: ha aznap jól vívok, akár az aranyérmet is megszerezhetem, míg ha nem megy, kikapok az első ellenféltől. Az volt a baj, hogy nem vívtam jól. Fogtam a kardot a kezemben, alig-alig kezdeményeztem. Nem a tét nyomasztott, egyszerűen nem ment. Harcos meccsre számítottam, az iráni fiú nem lepett meg – én nem találtam magamat. Sok időm nem maradt a tépelődésre, a korai búcsú után hamar át kellett gondolnom mindent, hiszen négy nap múlva jött a csapatverseny, ahol mindenképpen érmet akartunk nyerni.

– Nem volt könnyű az út a bronzig. Az amerikaiakat megverték, de az elődöntőben az olaszok ellen…

– …nem jött össze. Az első két asszómat elvesztettem, a végén pedig nem tudtam a cserét vezetéssel átadni Áronnak. 43:43-nál egyértelmű találatot adtunk, de nem szólalt meg a gép. Erre mi kaptunk tust, kettőt is. Nagyon kevésen múlt a döntő.

– A németek elleni bronzmeccs sokkal jobban alakult, de akkor is felültek az érzelmek hullámvasútjára.

– Ott nekem jól ment, szépen elhúztunk, ám a németek feljöttek, végül egy videózás a javunkra döntött, és a meccset tiszta találattal nyertük. Éremért mentünk, és ezt teljesítettük. S most már tudom, miképpen vagyok képes felállni a padlóról.

– A döntőben aztán az olaszokat megverték a dél-koreaiak, akik a nagy versenyeken rendre sikert aratnak. Lehet ennek valami különös oka?

– Azt tudom, hogy rengeteget dolgoznak, nagy hangsúlyt helyeznek a lábmunkára, sok versenyen indulva gyűjtik a tapasztalatokat, az edzőik a világot járva lesik el a fortélyokat. Eséllyel a technikás vívók szállhatnak szembe velük.

– Nézőként a képernyő előtt ülve nem mindig érthető a zsűri munkája, a felvételek gyakori visszanézése megszakítja a lendületet.

– A zsűrinél az okozhat gondot, ha olyasvalaki dönt, aki korábban nem versenyzett. Szakmailag bármilyen magas szinten is áll, belülről nem érezheti át a kardvívás igazi rezdüléseit. Persze roppant nehéz feladat a villámgyors akciók, a szempillantás alatt születő találatok helyes megítélése. Ezért van szükség a videózásra, hogy valós döntések szülessenek.

Jómagam szeretek szép tusokat adni, megértem, ha bárki három egymást követő kapott találat után kiakad, és visszanézeti a felvételt, hogy megnyugodjon és az ellenfél esetleg kizökkenjen. Pézsa Tibor, aki 1964-ben nyert Tokióban egyéni aranyat, azt mondta: az egylámpás találatot a zsűri megadja.

– Milyen volt az itthoni fogad­tatás?

– Jólesett, hogy ennyien kilátogattak a repülőtérre. Sok ismerős és a média munkatársai is megjelentek. Remélem, lesz még ilyen üdvözlésben részem a jövőben.

– Bizonyára nyugodtabb időszak elé nézünk, és a Tokió előtt elvesztett esztendőt „bepótolva”, röpke három év múlva következik az újabb olimpia Párizsban. Ott mit várna magától?

– Miként Japánba, oda is két aranyéremért mennék.

Névjegy

Szatmári András olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok kardvívó. Budapesten született 1993-ban. Édesapja példáját követve lett a Vasas SC kardvívója. Első edzője Gerevich György volt. Jelenleg az MTK versenyzője. Az év magyar vívója címet 1964 óta ítéli oda a Magyar Vívószövetség, 2017-ben Szatmári András kapta.