Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Kemény hangvételű és nyomasztó légkörű történelmi dráma kilencvenkilenc percben. Ez jellemzi az Eltörölni Frankot című mozifilmet, amely 1983-ban játszódik a vasfüggönyön innen. Főhőse, egy underground zenekar frontembere nem tud beilleszkedni a szocializmus orwelli csendjébe. Pszichiátriára kerül, ahol a rendszer titokban elhallgattatja az ellenségeit. Fabricius Gábor rendezőt kérdeztük.
– Napokig fogva tartja az embert ez a megdöbbentően időtlen történelmi dráma, nehéz kijönni belőle. Ez jó jel?
– Azt vettem észre, hogy akik megnézték a filmet és valamit közölni szeretnének velem, először totális csöndbe burkolóznak, majd ahogy leülepszik bennük az élmény, elkezdenek keresni az üzeneteikkel. Sokakat foglalkoztat a téma, amiről korábban szinte semmit sem hallottak. Az is jellemző, hogy bizonyos jelenetek, képek beégtek a retinájukba, vissza-visszatérő módon kísértik őket. Nemcsak itthon tapasztaltam ezt, hanem külföldön is. Ennél többet egy film nem remélhet.
– De azért számított rá?
– Arra törekedtem, hogy intellektuálisan, érzelmileg, technikailag a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Azt persze sosem tudja előre az ember, mindez hogyan csapódik le, miként „működik” a film. De mivel kíváncsi voltam rá, tartottunk egy tesztvetítést az X, Y és Z generációból verbuvált közönségnek.
Mondhatom, bejött a papírforma: az idősebbek egy része elégtételnek tartotta a témaválasztást, másik része szerint pedig nem így történtek a dolgok. Ez utóbbiak nem hazudtolják meg magukat, nem tudnak szabadulni a pártállamban jól betanult és átörökített nézőpontjuktól. Viszont a fiataloknál nagyon-nagyon tiszta és primer terepre hullik a mag, tökéletesen és világosan értik ezt a leegyszerűsített formanyelvet és ezt a mitologikussá vált történetet.
A velencei díjunkról is 35 éven aluli kritikusok döntöttek, ami ugyancsak azt igazolja – ellentétben néhány szkeptikus szakemberrel –, hogy nem feltétlenül az idősebb korosztályhoz szól a film.
– Amikor néztem a filmet, előttem fiatalok ültek, s úgy láttam, szinte sokkhatásként érték őket a látottak. Vajon mi járhatott a fejükben?
– Most már kimondom: nekik csináltam a filmet. Nehéz mit kezdeniük egy ilyen témával. Valósággal ledermednek azon, hogy a folyamatos elhallgatás és hazudozás után ennyire az arcukba van tolva egy történelmi igazság. Ez a felismerés és annak hatása nem azonnali változást eredményez bennük, hanem lassan válik a demokratikus gondolkodásuk részévé, ami remélhetőleg mások véleményének tiszteletben tartását is segíteni fogja.
– Az első nagyjátékfilmnek mindig nagy a tétje, főleg, ha valaki más területről érkezik, ahogyan ön a reklám és média világából. Elfogadták a filmes szakma nagy öregjei?
– Folyamatosan próbálnak fogást találni rajtam. De ez nem könnyű. A két velencei díj miatt a produkciót nem lehet amatőrnek nevezni, a téma hátterét bemutató háromrészes dokumentumfilm, a Túlzott igazságérzet pedig a Kádár-kori politikai pszichiátria meglétét és működését tárja fel, tehát bizonyítékul szolgál. Minden, ami eddig a filmmel kapcsolatban kifogásként felmerült, arra előzőleg számítottam. Az önvédelem része volt az is, hogy a világpremiert külföldön tartottuk.
– A világon először ön készített nagyjátékfilmet a szocializmus idején bevetett politikai pszichiátriáról. Hogyan fedezte fel a témát?
– Szerettem volna megérteni a kommunista diktatúra lényegét. Hogyan fordulhatott elő, hogy valakit a nézetei miatt tettek tönkre? Annyira fontos volt az ideológia, hogy egyetértés, illetve egyet nem értés mentén húzódtak a törésvonalak. Izgalmasnak tartottam azt a kérdést, hogy egy hatalom miként akarja gyarmatosítani a gondolkodást. Ráadásul az „egyenlőség, szabadság, testvériség” ideológiájára hivatkozva.
Csakhogy a kommunizmusban az elmélet és a gyakorlat rettentő távol esett egymástól, az egyenlőség inkább uniformizáltságot jelentett, a szabadság problematikájába pedig jobb nem is belemenni. Azért azt tegyük hozzá: az átlagember egészen mást ért kommunizmuson, mint amiről mi most beszélgetünk. Ahogy elmélyültem a korszakban, egyre jobban izgatott az elmélet és a gyakorlat világa, ami szorosan összefügg a pszichológiával és a kognitív tudományokkal.
Nem volt nehéz felismerni a hatalom erőszakos beavatkozását a pszichiátriai folyamatokba, ahol az ideológiailag nemkívánatos embereket leszedálták, őrültnek nyilvánították, s elmebetegnek bélyegezve nem volt határa a velük való kegyetlenkedésnek.
– Nem akarták lebeszélni a témáról?
– Ez senkinek sem sikerült volna. Az viszont elég beszédes, hogy korábban nem kaptam támogatást a filmre.
– Filmje 1983-ban játszódik, akkor ön nyolcéves volt. Vannak egyáltalán emlékei a Kádár-rendszerről?
– Különböző generációknak más-más a nézőpontja. Szüleim közelében sok mindent megtapasztaltam. Nyaranta forgolódtam írók között a szigligeti alkotóházban, az ellenkultúra hívei közül többen szamizdatosak voltak, apám is járt hozzájuk. Édesanyám festőművészként a szentendrei szabadelvűek köréhez tartozott. Izgatottam figyeltem őket, ha diskuráltak. Nálunk nyíltan lehetett a korszakról beszélni.
Gyerekfejjel is megértettem: ami tilos, az valami miatt fontos. Aki élt abban a korban, az humorral próbálta túlélni. A humor igenis átsegít a nehézségeken, védelmezi a lelkünket. Ez azonban nem egyenlő azzal, hogy a rendszer, aminek részesei vagyunk, humoros lenne. Nevetve nem lehet elengedni azt, ami meggyötri az embert.
Egy ilyen témával a lehető legnagyobb komolysággal kell szembenézni, mert ellenkező esetben kétségessé teszi a vele kapcsolatos viszonyunkat, azzal pedig a trauma továbbörökítését érjük el. Nem véletlen tehát, hogy az én filmemben nincs humor.
– Mi volt a célja? Valamiféle törlesztés? Tabudöntögetés? Kibeszélni a fájó múltunkat?
– Kibeszélni a múltat…, érdekes, hogy említi. Én meg azt gondolom, ha már hallgatással telt el az elmúlt 30-40 év, akkor most már csak azt tudjuk tenni, hogy a megfelelő konzekvenciákat levonva, a téma kapcsán a társadalomról, a demokráciáról, a valóságról megfogalmazunk olyan általános, örök érvényű gondolatokat, amelyek akár egy ilyen filmben is megjelenhetnek, és a fiatalok számára etikai, morális sorvezető lehet a jövőre nézve.
Arra azért nem számítok, hogy felelősségre vonnának egy érintett pszichiátert vagy megtalálnának egy régi ügynököt. Ezek messzebbre és más területekre vezetnének. Hozzáteszem: sokaknak kellemetlen a film témája, olyan momentumokat hordoz, melyeket az emberek inkább szeretnének elfelejteni. De nem gondolnám, hogy ez lenne a megoldás.
– Sikeres külföldi előélete van a filmjének, megjárta már Karlovy Varyt, Locarnót, Velencét. Megértették az ottani nézők a diktatúra lényegét?
– Nem beszélnék kategorikusan külföldről, inkább a vasfüggöny által szétválasztott területekről. Az innenső részén, ha nem is mélységében, de ismerik az emberek ezeket a történeteket, a túloldalán pedig a nyugatiak Kafka és Orwell műveire asszociálnak, melyekben olvastak ilyesfajta disztopikus hatalomról, elnyomásról, mint amilyen nálunk is létezett. A kinti vetítések során az volt az érzésem, hogy a nézőkre az újdonság erejével hatott a film, hiszen már a témája is eltér az eddig megszokottaktól, a jól körülhatárolható sémáktól, ráadásul visszatértünk az analóg technikához, 16 mm-es filmet használtunk.
Ami a tartalmi részt illeti: be kellett mutatni a politikai pszichiátria működését, de folyamatosan méricskéltünk, nehogy szájbarágóssá váljon a történet és átbillenjen ismeretterjesztő dokumentumfilmmé. Mindez meghatározta a széttöredezett, mozaikszerű történet felépítését és formanyelvét.
Így lehetett közelebb kerülni ahhoz a korszakhoz, melynek hatalmi rendszere a bonyolultsága, összetettsége és átláthatatlansága révén nehezen írható le. E miatt kellett egy olyan szimbolikus helyet találni, mint a pszichiátria, ahol tetten érhető, milyen ördögi mesterkedést folytatott a politika az emberi identitás ellen.
– Mi lesz a következő témája?
– Azt babonából nem árulom el. Legyen elég annyi, hogy az ösvény, amin haladok, tovább szélesedik. Szerencsésnek tartanám, ha a diktatúra időszakáról újabb alkotások születnének, pró és kontra nézőpontból. Tudok is ilyen törekvésről, az HBO számára készül egy magyar sorozat az underground zenei korszakról.
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu