Föld alól a felhők közé

Vagyis a bombanő hídmesterhez igyekszünk, és az ország általa felügyelt leghosszabb hídjához – amely egyben Közép-Európa legnagyobb viaduktja, völgyhídja is. A hölgy és a híd egyaránt Balatonföldvár közelében található, az M7-es 121. kilométerénél. De míg odaérünk – előbb egy vallomás.

Az elmúlt 70 évemben valószínűleg több százszor utaztam végig a régi és az új balatoni utat, s az unalmas, szürke betoncsíkon zötykölődve vagy éppen száguldva, kinéztem magamnak egy-két látványosságot, amelyeknek remek történetei is voltak és vannak. Így hát mielőtt elérnénk a völgyhidat, szeretném elmesélni, miért is lett ez a csodás műalkotás a balatoni út nékem kedves helyszíneinek éppen ötödik darabja. Kezdjük a sort a régi úton egykorvolt kedvenceimmel.

Egy.

Ha a már elköltöztetett Osztapenko-szobornál vettünk egy nagyobb lendületet, akkor ráfordulhattunk a régi balatoni műútra, hogy aztán feljutva a Kamaraerdőn, megpillantsuk a tetejére épített Panoráma éttermet, amely nevéhez illően csodás panorámát kínált a városra, nem beszélve a konyha isteni resztelt májáról. Ha jól emlékszem, az 1965-ben forgatott Szerelmes biciklisták három ifjú hőse is, biciklivel indulva a Balatonhoz, valahonnan a Panoráma mellől pillantott vissza a nyugovóra tért Budapestre. Mára se vendéglő, se resztelt máj…

Kettő.

Tovább haladva, Diósdnál, jobb kéz felől megpillanthatunk egy hosszúkás, földszintes épületet. Ez volt az ország első magánbenzinkútja. Akkor épült, amikor 1936-ban az első kapavágások történtek a balatoni műúton: Landthaller Tasziló, vagyis Taszi bácsi, az utolsó „maszek” benzinkutas apjának volt itt telke, amit az épülő út szabályosan kettévágott. A papa nem esett kétségbe, és esze ágába sem volt pereskedni, mert arra gondolt: ha lesz betonút, lesz azon autó is, az autóknak pedig benzin kell. Csinált hát egy benzinkutat.

– Akkoriban már kedvelt úti cél volt a Balaton, de azért az sem lehetett mellékes, hogy itt, Diósd előtt állt Gömbös miniszterelnök nyaralója, ami ugyancsak jelentős útépítési szempont lehetett… Egyre többen jöttek tankolni. Megálltak itt főurak, grófok, sportemberek csodás Steyrekkel, Buickokkal, Bugattikkal, Mercedesekkel; NSU, BSA, PUCH motorokkal. Járt ide egy névrokon is, bár ő nemcsak Tasziló volt, hanem György is meg József is, meg Festetics is, ja, meg még herceg is…

A gyönyörű, hathengeres Hanomagját tankolta nálunk, Keszthely felé menet. Nagy szám voltunk, ami nem is csoda: a Balaton felé mindössze még egy kút akadt, Székesfehérvárott, aztán már csak Siófokon, a víztoronynál lehetett tankolni – mondta utolsó találkozásunkkor, vagy hét éve Taszi bácsi. Az ő kútja 2017-ben végleg bezárt, mert az akkor már 88 éves benzinkutas fia azon a tavaszon meghalt, ő pedig már nem bírta tovább vinni az ipart.

Három.

Az immár elkészült új autópálya 50-es kövénél, Pákozd magasságában, az egykorvolt faház. (Mára a pálya mindkét oldalán üzemelő kombinát nőtt ide.) A faházikó a Balaton felé tartó út jobb oldalán várta a megfáradt autósokat; a legnagyobb szám a virslis hasé volt. (A virslit vékony hájas tésztába sodorjuk, megsütjük, amikor a tészta piros, forrón tálaljuk.) A mai fogadóban minden van, csak hasé nincs. Ha arra járok, már csak a tradíció okán is megállok, s kérem a virslis hasémat. Nemhogy nincs, de a pult mögött álló kislányok már nem is értik, miről beszélek. Úgy látszik, vén vagyok, mint az M7-es…

Négy.

A 83-as kőnél, Lepsénynél épült vendégfogadó pedig arról lett híres, hogy ez volt az ország első nonstop, vagyis éjjel-nappal nyitva tartó autósfogadója. Azt hiszem, megelőzte korát: az akkori forgalom mellett nyilván tökéletes ráfizetés volt a 24 órás nyitvatartás. Amin, a szóbeszéd szerint, a motelrészbe rendszeresített hölgykoszorúval kívántak segíteni – meglehet, ez a szolgáltatás is korán érkezett példás erkölcsű szocializmusunkba. A 83-as ma egy tankolda, mellette elrobogva, úgy tűnik, a kamionosok pihennek ezen a tájon. Márpedig akkor valahol ismét csak lennie kell hölgykoszorúnak is…

És akkor az ötödik.

A 121-es kőnél található legújabb kedvencem, a csodás völgyhíd. Egyes rajongói állítják: a tihanyi apátság megépülése óta, vagyis majdnem ezer éve nem épült semmi a Balatonnál, ami annyira meghatározná a tó és környéke látképét, mint a kőröshegyi viadukt. És azt hiszem, igazuk van a rajongóknak, ez a híd egyszerűen csodaszép!

Messziről egy légiesen karcsú, felhők között lebegő, hajlékony, vékony szalag, közelről azonban a 16 robusztus lábán állva ijesztő magasan tornyosul fejünk fölé, akár egy birodalmi lépegető… Két lábában lift is van, de mint megtudom, nem nagyon használják, mert ha útközben megállna, Székesfehérvárról jöhetnek a kiszabadítók…

A jövőre 15. születésnapját ünneplő monstrum adatai tiszteletre méltóak: építéséhez 26 340 köbméter vasbeton gerendát, 16 620 tonna betonacélt és 120 000 köbméter gyorsan kötő betont használtak fel, ami akkora mennyiség, hogy előállításához a helyszínen előbb egy nagy kapacitású betonkeverő üzemet kellett létesíteni.

A 16 pillér össztérfogata 15 330 köbméter, s ezeket összesen 18,5 kilométernyi betoncölöp tartja. A több száz, egyenként 120 centiméter átmérőjű vasbeton cölöp mélyen a talajba került; ha az egyik pillér mondjuk 40 méter magas, akkor az ezt tartó cölöpöket a felszíntől ugyancsak 40 méter mélyre süllyesztették. A legmagasabb „hídláb” 79,7 méteres, ez az ország legmagasabb hídpillére. S még három szám: a híd 1872 méter hosszú, 23,8 méter széles, felülete 45 ezer négyzetméter.

Ez tehát Hanák Tímea munkahelye, no meg a hídmesteri hivatal, ahonnan kamerák segítségével egy monitoron mindent lát, ami a fölötte 80 méter magasan dübörgő hídon történik.

– Mi történik odafönn?

– Szerencsére általában a zavartalan forgalmat látjuk: milliónyi jármű halad az Adria vagy Budapest felé. Ha baj van, az kétféle lehet. Az egyik az erre közlekedő embereknek köszönhető. Mert például balesetet okoznak, vagy mert például biciklivel vagy gyalog(!) indulnak neki a völgyhídnak. Vagy mert megállnak, és kiszállnak nézelődni(!!!), de akadt olyan is, aki egyszerűen nem mert kocsijával átmenni a hídon, s leblokkolt. Őt a kiérkező rendőrök segítették át… És hát vannak az öngyilkosok.

– Ők is autóval jönnek?

– Mikor hogy. Van, hogy autóval, de volt olyan, aki a híd előtt hagyta a kocsiját, majd felsétált a viaduktra, és már ugrott is. Ilyenkor sajnos nincs segítség. Hiába látjuk élőben, hogy mire készül, esély sincs beavatkozni. Amire észleljük, hogy egy autó megállt, és mire a helyszínre érünk, már mindennek vége. Ha valaki elég elszánt, meg fog halni. A 88 méteres magasságot lehetetlen túlélni.

– Hányan ugrottak eddig?

– Az átadás óta nagyjából tucatnyian. Az egyik legdrámaibb eset az volt, amikor 2016 októberében egy férfi, mielőtt leugrott volna, felhívta a feleségét. A nő komolyan vette a fenyegetőzést, és azonnal telefonálni kezdett, mindenkit mozgósított, de hiába. Amire a rendőrség a helyszínre ért, sajnos már csak az üres kocsit és a híd alatt a holttestet találták meg. Időnként az is előfordul, hogy valaki csak fenyegetőzik azzal, hogy itt öli meg magát. Volt, amikor a rendőröknek sikerült lebeszélni valakit, és élve vitték le a hídról, de olyan is, hogy amire kiérkeztek, az illető meggondolta magát, visszaült az autójába, és elhajtott.

– Említette, hogy két veszélyforrás lehet. Az embereken kívül mi a második?

– Ha a hídnak valamilyen műszaki problémája adódik. Az a feladatom, hogy ezeket a műszaki hibákat a lehető leghamarabb felfedezzem, és intézkedjek a megoldásukról. Akadnak naponta, havonta, félévente és évente elvégzendő hídmesteri teendők. A viadukt aszfaltjának állapotát például naponta ellenőrizzük. És ugyanígy, mindennap végigsétálok a pályatest alatt húzódó úgynevezett hídszekrényben, hogy megvizsgáljam a különböző kábeleket, vízelvezető csöveket.

A híd belsejében vastag főcsatorna húzódik. Szerepe kulcsfontosságú: ez gyűjti be a hídon összegyűlő, olajjal, sóval, kipufogógázzal szennyezett csapadékot, ami itt, nálunk tisztul meg az ülepítő medencékben. Balesetes hídkárok miatt is kell intézkednem, a megsérült korlátok vagy a szegély javíttatása, műszaki ellenőrzése is az én feladatom. Szeretem ezt a hidat, olyan, mint az emberi test. Él és mozog: télen összemegy, nyáron tágul: legalább 20-30 centimétert nyújtózik ilyenkor.

– Magam is tapasztaltam, hogy a hídmesternek nincs tériszonya és nem is klausztrofóbiás. Ezek előfeltételek voltak az alkalmazásához?

– Nem, de valószínűleg nem lennék itt, ha ilyesfajta pánikbetegséggel bajlódnék… Akartam ezt a hidat. Előtte a négyes metró építésén dolgoztam, úgyhogy az új állásomnak köszönhetően a föld alól a felhők közé jutottam.

– És hogyan esett éppen önre a választás?

– Nyolcan jelentkeztünk 2007-ben hídmesternek: hét férfi és egyedüli nőként én. A szakmai előéletemmel nem volt baj, hiszen építőmérnökként végeztem, viszont egy ekkora híd üzemeltetésében nem volt gyakorlatom. Szerencsére a többieknek sem; a bírálók bizonyára azt gondolták, érdekes lenne, ha ezt a feladatot egy nő látná el, ezért engem választottak.

– Ezekben a #metoo-s időkben már nem illik olyat kérdezni, hogy hát a hídmesterség nem férfimunka-e, ezért inkább azt kérdezném, hogy hát a hídmesterség nem férfimunka?

– Mint látja: nem. Amúgy két unokatestvérrel és a bátyámmal nőttem fel, vagyis nem volt babázás, hanem csibészkedés, fára mászás. A gimnázium után egyértelműen a műegyetemre jelentkeztem, ez egyfajta gondolkodásmódot is feltételez. Az alap a józan, paraszti ész – én ilyen vagyok.

Én meg örülök ennek a hídnak, ötödik kedvencemnek. Hiszen az eddigi kedves helyeim lassan elfogynak, átalakulnak. Unalmasabb lett ez az új világ, unalmasabb, de kétségkívül gyorsabb. Ja, és hogy el ne felejtsem: igaza volt annak a női cikkírónak!