Máthé Áron: Élethivatásom a történetek elbeszélése

– Az emléknapokon hosszú évek óta eredményesen közvetítik tudományos eredményeiket a nagyközönségnek. Idén mivel készülnek?

– Néhány olyan eredményünkre hívnám fel a figyelmet, amelyek a kommunista diktatúrák történetének ismeretlen oldalaira világítanak rá, mivel az eddigi kutatások során ezeket kevésbé sikerült kidomborítanunk. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága korábbi kutatásaiban megneveztük a kommunista diktatúra hatalombirtokosait. Ez törvényben előírt feladatunk. Ahol volt lehetőségünk, fényképes életrajzokat készítettünk a tettesekről, és internetes adatbázist hoztunk létre, összesen 3000 főről.

De kik álltak a másik, a jó oldalon? A Magyar Hősök című kötetünkben olyan emberek életrajzait tettük közzé, akik egy adott élethelyzetben szemben álltak a diktatúrával, legyen szó nácizmusról vagy kommunizmusról. Szándékosan tömör címet választottunk, mivel az életutak egy-egy cselekedet alapján váltak hősiessé.

– Melyik életút volt különösen megrázó az ön számára?

– Nehéz választani. Márton Áron erdélyi püspökről keletkezett a legtöbb dosszié az egykori Securitaténél. A megyei Securitate-főnökök konferenciát tartottak arról, hogyan lehetne őt megbuktatni. Hátborzongató ez. Az ő esetében az volt a titkosszolgálat célja, hogy erkölcsileg és politikailag megbuktassák, ám ez nem sikerült. Börtönben, házi őrizetben volt.

– Foglalkoztak a magyar vidék történetével is.

– Igen, kiemelkedő fontosságúnak tartom annak feltárását, hogy mit élt át a magyar parasztság a diktatúra évtizedeiben. A magyar falvak és gazdák történetét szerettük volna reálisan felidézni. Például azt, hogyan bélyegezték őket kuláknak, és hogyan került sor először az '50-es, majd a '60-as évek elején a termelőszövetkezetek szervezésére. Arra is válaszokat kívántunk adni, hogyan bántalmazták, forgatták ki vagyonukból az embereket.

Kisfilmet is készítettünk erről Sorfordítás címmel, és felidéztük azokat az eseményeket, amelyekkel tönkretették, megalázták, súlyosan bántalmazták, öngyilkosságba kergették a gazdákat. Fontos megemlíteni az ellenállást is, amely az 1950-es évek elején fegyveres szervezkedést is jelentett. Csongrádban ilyen volt a Fehér Gárda, Békés megyében a Nemzeti Ellenállási Mozgalom. Az 1956 utáni utóvédharcok idejéből pedig meg kell emlékezni az asszonytüntetésekről – például Nyírcsaholyon –, amelyekkel feleségek, anyák a családi vagyon megmentésén igyekezve próbáltak akcióba lépni a téeszek ellen. Ezeket a tüntetéseket a kommunista rendőrség súlyosan megtorolta, börtönnel és testi bántalmazással.

– Milyen volt a magyar helyzet más kelet-európai országokkal összehasonlítva?

– Ismerünk jobb és rosszabb példákat is. Lengyelországban nem volt kollektivizálás, ott a parasztoknak nem kellett beadniuk a földjüket közös gazdaságba, persze ettől még a diktatúra úgy bánt velük, mint a mesebeli gonosz mostoha az árva gyerekkel. A fejlesztések szándékolt elmulasztása miatt az 1970-es években súlyos élelmiszer-ellátási gondok keletkeztek. Máshol viszont talán még durvább volt a téeszesítés. A román kollégák az ezredforduló óta tárják föl a tömegsírokat: erdélyi magyarokat és románokat egyaránt meggyilkoltak, miközben a parasztokat beverték a kolhozokba.

Magyarországon az erőszakos és borzasztó módszerekkel véghez vitt téeszszervezés után sikernek beállítva szoktak arra hivatkozni, hogy az ország ellátását bőven tudták biztosítani, és a magyar agrárexport jelentősnek számított, elsősorban a szovjet piacra. Csakhogy miután az első lendület kifulladt, a két világháború között képzett szakértők kiöregedtek, és a legtehetségesebb gazdákat megtörték, kipukkadt a kádári agrárcsoda. Sokan szó szerint a városokba menekültek, gyárakban, építkezéseken dolgoztak. Alig zajlott le a téeszesítés, rögvest kiderült, hogy a háztáji nélkül nincs „agrárcsoda”.

A magyar gazdák életrevalóságát mutatta, hogy az 1980-as évekre kis túlzással élve a háztájikból élt az ország. Az­után a rendszerváltást követően letarolták az országot a nyugati agrármultik. Megszűnt az addig működő cukoripar, a növényolajipar, a konzervipart is megrendítették, és az állattenyésztés is visszaesett. Nemrég újraindult a cukorgyártás idehaza, szóval a kormány által meghirdetett újraiparosítási program ilyen értelemben is sikeresnek mondható.

– Miért azt választotta élethivatásának, hogy feltárja a kommunizmus bűneit?

– Gyerekkoromban a felnőtteket, a szüleimet, a rokonokat sok titok lengte körül. Nagyszüleim Budapest XI. kerületében laktak, én is ott nevelkedtem. A Bocskai úton a tanácsháza – ma az önkormányzat épülete – éppen szemben volt a nagyszüleim házával, így premier plánban nézték, ahogyan a forradalmárok leverik a vörös csillagot az 1956-os forradalom alatt. Ezt gyakran emlegették, és azt is, hogy két szovjet tank pont az ő házukra szegezte ágyúcsövét.

Másfelől Solton, ahova szintén családi szálak kötnek, pél­dául órákon át bundában állították a kályha mellé azokat, akik nem akarták aláírni a belépési nyilatkozatot a téeszbe. Dédanyám a kuláklistára került. Éjfélkor vitték el, hogy söpörje fel az utcát. Ez teljesen megegyezett a náci módszerekkel. Amikor felajánlotta a földjét az állami gazdaságnak, azt mondták, jó, elfogadják, de művelje meg ezután is, mint gondos gazdaasszony, immáron a közösben.

Az­után visszatérve Budapestre, sok kérdés merült fel: miért kellett kétszer megvenni a nagyszüleim lakását? A nagypapának hová tűnt a fogtechnikai laborja, miért otthon, a cselédszobában rendezte be? Végül a másik családi ágról az erdélyi történetek jöttek, és ezek a '80-as években egészen megdöbbentő információkat jelentettek az üres üzletekről, a nélkülözésről. En­gem megfogott, hogy mi van mindezek mögött. Mindig is érdekelt a történelem, voltak történelmi témájú színezőkönyveim, így indult az egész. Az egyetem után a Terror Háza Múzeumban kezdtem el dolgozni.

– Hogyan ismertetik meg a fiatalokkal ezeket a történeteket a Nemzeti Emlékezet Bizottságánál?

– Rendszeresen tartunk rendhagyó történelemórákat az iskolákban, a magyar vidék történetéről utazó kiállításunk és tematikus honlapunk is működik. A diákok túlélőkkel is találkozhattak a rendhagyó órákon. A legmegrázóbb történet a 14 évesen elhurcolt Hartmanné Nagy Kláráé volt. Amikor ő ment el beszélgetni a diákokkal, meghívtunk mellé egy valaha 15 évesen elhurcolt kárpátaljai ruszin férfit is. Az idős úr és hölgy elbeszélte, mi történt velük a szovjet lágerekben, mi volt a kulcsa a túlélésnek. Azt érzékeljük, van igény a mi történeteinkre, a mi hőseinkre.

A rendszerváltás óta nagy adóssága a történetírásnak, hogy bár a szörnyűségek nagy részét már feltártuk, még nem kapott elegendő médianyilvánosságot, hogy kik azok a magyar hősök, akikkel azonosulni tudunk. Ennek a hőskeresésnek része az az egész országot átfogó levéltári programunk, amelynek során az 1956 utáni pereket nézzük végig. A Magyar Nemzeti Levéltárral együttműködve valamennyi vidéki levéltárban nagy perkatasztert állítunk össze.

– Ez a magyar vidék forradalmáról szól?

– Igen, erről a csendes forradalomról. Amikor az egész országban két-három nap alatt megszűnt a diktatúra. Az emberek a saját maguk önkormányzati, önigazgatási szerveit hozták létre. Erről többet kell beszélni. Sajnos manapság tapasztalható olyan történészi törekvés is, amely be akarja sározni az 1956-os hőseinket. Mintha a magyar szabadságharcosok balhés, zűrös alakok lettek volna. Fontos hangsúlyozni, hogy a megtorlás során a népbíróságok nem a valóságot akarták rekonstruálni, hanem politikai koncepció alapján dolgoztak.

A kommunista belügy elégedetten állapította meg, hogy az úgynevezett „ellenforradalmi” perek anyagai mindenben alátámasztják „pártunk értékelését az ellenforradalomról” – ami nem is volt véletlen, hiszen „pártunk értékelése”, vagyis Kádárék koncepciója határozta meg, hogy mi legyen a perekben – ahogyan azt M. Kiss Sándor és Kahler Frigyes 1992-ben leírta. Tehát már a '90-es évek kutatási eredményeiben nyilvánvaló volt, hogy az 1956 utáni megtorlás iratanyaga torzít, szándékosan összeollózott történetek vannak bennük.

– A napokban jelenik meg új könyve az 1956-os forradalomról. Mi­lyen újdonságok vannak a könyvben?

– Talán úgy érdemes fogalmazni: óriások vállán állva írtam ezt a könyvet a lengyel kollégák felkérésére. Az alapkutatások jelentős része elkészült, számos résztéma már a nagyközönség elé került. Szakolczai Attila kitűnő összefoglalója mellett – s már ez is két évtizede készült – alig-alig akad összefoglaló, áttekintő kötet '56-ról.

Ráadásul külföldön ez még inkább ritkaság. Ezért is merült fel a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének poznani igazgatójában egy ilyen kötet létrehozása. Ő egyébként a lengyel '56-ot, a párhuzamos történetet írta meg ebben a könyvében, amely magyar és lengyel nyelven, idehaza és odaát is megjelenik. Ne felejtsük el, a kommunista diktatúrák az emlékezet ellen is háborút viseltek. Tehát van feladatunk még bőven.