Szeretettel, törődéssel

Európa utolsó nomádjai. A számi nép Nyugat-Európa utolsó nomádjaként szétszórtan él Finnország, Norvégia, Svédország és Oroszország területén. Az 1600-as évek végéig halászó-vadászó életmódot folytattak, ma már leginkább rénszarvastartással foglalkoznak. Csordáikkal minden év tavaszán elindulnak északra a tengerhez, ahol kevesebb a szúnyog és hűvösebb az idő. Ősszel ismét útra kelnek a szárazföld belsejébe, vissza a téli szálláshelyükre. Észak nomád népe mára alig százezer főt számlál, nyelvüket mindössze harmincöt százalékuk beszéli.

Társadalmuk alapját a családok közössége, a siida alkotja. A terelőközösség független, vér szerinti rokonháztartásokból áll, melynek tagjai a tulajdonukban lévő állatállományokat egyesítik, hogy megoszthassák a napi munkát egymás között. A vándorló életforma jellegzetessége, hogy a közösség – ahol mindenki egyenrangú – rugalmasan formálódik, a tagok szabadon csatlakozhatnak és távozhatnak, ahogyan jónak látják.

A minden év júliusában megrendezett norvég Riddu Riđđu fesztivál annak érdekében jött létre, hogy a számik zenéjüket, történelmüket, élő emlékezetüket megőrizzék és átörökítsék a következő nemzedékre.

Poliandria, azaz többférjűség. A több­nejűség (poligámia) intézménye több kultúrában a mai napig virágzik, ezzel szemben a többférjűség csupán Tibet, India, Kína és Niger egyes részein maradt fenn – nem szerelmi, hanem gazdasági és örökösödési okokból.

Tibet természeti adottságait figyelembe véve egyértelmű, mennyire kevés a megművelhető terület, így nem csoda, hogy a családok között leginkább a testvéri poliandria virágzott: a fivérek egyetlen nőt vettek feleségül, hogy a kevéske föld ne aprózódjon el. Emellett számított az is, hogy a testvéreknek csupán egy asszonyt kellett eltartaniuk, ráadásul, ha egyikük elutazott valahová, akkor is maradt férfi a háznál.

A háztartásokban alapvetően a legidősebb férj volt a domináns, ám ettől függetlenül a fivérek mindent egyenlően osztottak meg, beleértve az asszonnyal való szexuális kapcsolatot is. A közös gyermekek közt szintén nem volt hierarchia, hiszen senki nem lehetett biztos abban, melyik férjtől valók, így a kicsik mindegyike egyszerre több apát is a magáénak vélhetett.

A poliandria évszázadokig teljesen elfogadott volt Tibetben, s bár mára hivatalosan illegálisnak számít, még mindig léteznek olyan háztartások, ahol egy feleségnek több férje van.

Asszonyok faluja. A kenyai Umoja falu neve szuahéli nyelven egységet jelent. 1990-ben alapította tizenöt bátor nő, akiket a családjuk azért tagadott ki, mert brit katonák szexuális erőszakot követtek el rajtuk, ezzel becstelenné téve őket a saját törzsük előtt.

Rebecca Lolosoli, az Umoja alapítója és a falu matriarchája fejéből akkor pattant ki a női közösség ötlete, amikor kórházban lábadozott, miután egy csapat törzsbéli, samburu férfi félig agyonverte, mert a falujában élő nőknek beszélni merészelt a jogaikról.

A samburuk közeli rokonságban állnak a maszáj törzzsel. Általában 5-10 családból álló csoportokban élnek, félnomád pásztorok. Kultúrájuk mélyen patriarchális. Az Umoja első tagjai valamennyien az elszigetelt samburu falvakból érkeztek, legtöbbjük a gyermekházasságok, a női nemi szerv csonkítása elől menekültek, vagy szexuális erőszak elszenvedése után kerestek menedéket. Az eltelt évtizedek alatt az ott élő nők és lányok nemcsak egymás erős támaszai lettek, de megtanulták, miként kereskedjenek, neveljék a gyermekeiket, s hogy ne féljenek a férfiak diszkriminációjától.

Jelenleg 47 nő és 200 gyermek él Umojában. Az asszonyok egy kempinget vezetnek a falu közelében, ahol a szafarira érkező csoportok szállhatnak meg. A turisták közül sokan ellátogatnak ide, hogy a szerény belépőt megfizetve és a kézzel készített ékszereket megvásárolva maguk is támogassák ezeket a bátor asszonyokat és lányokat egy férfiak uralta világban.

Tengeri cigányok. A félnomád ázsiai mokenek az Andamán-tenger mintegy 800 szigetét magában foglaló Mergui-sziget­csoporton élnek. Őseik több ezer évvel ezelőtt vándoroltak Dél-Kínából Thaiföldre, Burmába és Malajziába. Az év nagy részében kézzel épített fahajókon, kabangokon élnek, flottillákban vándorolnak a szigetek között, halakkal kereskednek.

Hosszú évszázadokig elkerülték az anyagi javakat, elutasították a technológia vívmányait.

Májustól októberig, amikor a délnyugati monszun heves esőzést és nagy hullámokat hoz, a családok ideiglenes cölöpökre épített házaikba költöznek. A gyerekek, a többi tengeri néphez hasonlóan, születésüktől fogva a csónakban billegnek, kezdetben az anyjukba kapaszkodnak, de 2-3 év múlva már a merülést vagy az úszást tanulják, mivel felnőve tengeri vadászok lesznek.

A thai és a burmai kormány is megpróbálta a nemzeti határokat nem ismerő vízi népet a szárazföldhöz kötni. Bár a számuk az utóbbi évtizedekben jócskán megfogyatkozott, nem tűntek el teljesen. Sokan végleg letelepedtek, de még mindig akad jó pár család, akik a thaiföldi Mu koh Surin Nemzeti Park szigetein élnek. Rendszeresen érkeznek hozzájuk turistahajók, utazókat hozva a térségbe, akik szeretnének megismerkedni e különös nép mindennapjaival.

Tudta? Az ENSZ, felismerve a társadalom legfontosabb intézményének törékenységét, 1994-ben május 15-ét jelölte meg a családok nemzetközi napjává, a felhíváshoz Magyarország is csatlakozott. A jeles nap lényege, hogy a figyelmet a család és a családi értékek irányába fordítsa.