Kovács Klaudia: Főnixként kell újraéledni

– Sztárként él Hollywoodban?

– Attól messze vagyok. Amit a hollywoodi sztárok életéről közvetít a média, az nem tükrözi a valóságot. Néha olyan, mintha egy rózsaszínű mesevilág lakói lennénk. Ami persze a kívülállók számára hihető, mert megegyezik a vágyálmaikkal. Ezzel szemben az az igazság, hogy az itt élő emberek ugyanúgy teszik a dolgukat, mint bárki más a világban. Ezt magamról is elmondhatom.

Nem lehet rutinszerű semmi, hiszen állan­dóan változik a menetrend. Ha egyvalaki elodáz egy megbeszélést, borul az egész heti program. Ebben az iparágban rugalmasnak kell lenni. És nagyon keményen, majdhogynem éjjel-nappal kell dolgozni.

– Hogyan sikerült „meghódítania” az amerikai filmipar fővárosát?

– Hollywoodban nincsenek bejáratott utak. Mindenki más és más módon jut el a céljához. Rendkívül széles a művészi paletta, akárcsak filmen belül is számos irány létezik a nagyjátékfilmtől kezdve az akciófilmeken át a dokumentumfilmekig. Hiába ambiciózus valaki, nagyon kicsi az esélye, hogy sikerül befutnia, hacsak nem származik filmes családból. Én nem ijedtem meg: hozzám tökéletesen passzol Hollywood, hiszen a tettek embere vagyok.

Szenvedélyesen szeretem a munkámat, sosem várok mások hívására, magam keresem annak lehetőségét, hogyan tudnék megvalósítani egy-egy új produkciót. Ez a város azoknak való, akik a hihetetlen mérvű konkurencia ellenére is képesek független emberként, szabadúszóként megvalósítani az álmukat. Ebben mi, magyarok jók vagyunk. A történelem rákényszerített bennünket a túlélésre. A legreménytelenebb helyzetekben is feltaláljuk magunkat.

– Önnek 19 évesen milyen álmai voltak?

– Színészként kezdtem, de idejekorán rájöttem, hogy a 183 centis magasságommal, és kezdetben angolnyelv-tudás nélkül nem sokat remélhetek. Ezzel egy időben felfedeztem, hogy sokkal nagyobb örömömet lelem abban, hogy rendezőként végigkísérhetem a produkció megszületését, úgyhogy emellett tettem le a voksomat. De ha kell, forgatókönyvet írok, producerkedem, miközben szín­házban is rendezek.

– Melyik műfaj áll közelebb önhöz: a dokumentumfilm vagy a nagyjátékfilm?

– A dokumentumfilm mindig is a szakma mostohagyereke marad. Hogy mégis ezt a műfajt választottam, abban volt némi tudatosság is. Először egy megkérdőjelezhetetlenül komoly témát kerestem, amivel a tehetségemet, a hozzáértésemet akartam bizonyítani. Azt gondoltam, erre alkalmas lesz a hidegháború, vagyis a nagyhatalmak közötti, 1945-től 1991-ig tartó rivalizálás bemutatása. Az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos és a többszörös díjnyertes Kovács László (nem vagyunk rokonok) operatőrök közreműködésével 9 évig dolgoztam A lyukas zászló (Torn from the Flag) című történelmi dokumentumfilmen, ami a kommunizmus nemzetközi hanyatlásáról és az 1956-os magyar forradalom hatásáról szól.

A 2007-ben bemutatott alkotás volt eddigi pályafutásom csúcspontja, 21 fesztiválon szerepeltem vele, 8 díjat kaptam érte, és a legjobb dokumentumfilm kategóriában bekerült az Oscar-díjért folyó küzdelembe, ami még nem a jelölés, de nagyon fontos lépcsőfoka a versenynek. Bemutatták az Egyesült Államok Kongresszusában, a filmből készült DVD-t pedig az amerikai oktatásban azóta is taneszköznek használják. És amire végképp nem számítottam: most online platformon újra megnőtt iránta az érdeklődés.

– Magyarországra is eljutott?

– El, de csak egy fesztiválbemutatás erejéig. Bár a publikumnak nagyon tetszett, ugyanakkor minden magyar forgalmazó elutasította a filmet.

– Fáj önnek?

– Igen. Emlékérmet, díszoklevelet kaptam ugyan, de annak jobban örülnék, ha nagyobb közönség előtt vetítenék a filmet, és a magyar oktatási intézmények is beépítenék a tanterveikbe.

– Most pszichológusok és ügyvédek támogatásával készül az Égigérő tűz (Flame to Flame) című nagyjátékfilmjére. Milyen stá­diumban van a produkció?

– Megírtam a forgatókönyvet, s elkezdtem befektetőket keresni. Szeretnék európai partnereket is bevonni, mivel a téma ott is felfokozott érdeklődésre tarthat számot, illetve szeretném elérni az Európai Unió jogrendszerében a családon belüli szexuális abúzusban és gyermekpornográfiában érintett bűn­elkövetők szankcionálásának drasztikus szigorítását és egységesítését. Ahogyan a korábbi munkáimban, ezúttal is azon lesz a hangsúly, miként tudom megmutatni az ember erejét, hogyan tud egy látszólag vereséges helyzetből főnixként újraéledni.

– Története túlságosan személyes, azt meséli el, miként vált kamaszlányként apja szexuális cselekményeinek áldozatává, és hogyan talált a traumából kiutat. Nehezebb a saját életét megmutatni?

– Mindenképpen nehezebb, azért is vártam ilyen sokáig vele. Művészként és emberként egyaránt meg kellett érnem arra, hogy a nyilvánosság elé állhassak egy ilyen nagyjátékfilmmel. Számomra semmi gondot nem okoz a személyes érintettség, pont ettől lesz erős a történetmesélés. Arra helyezem a hangsúlyt, hogy az abúzus után miként sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. Bárhonnan jövünk, mindannyiunknak lehetnek olyan periódusai, amikor túl kell tennünk magunkat a tragikus történéseken, és ha boldog emberekké akarunk válni, akkor nem élhetjük az életünket negatív spirálban. Inkább abban a tudatban kell tovább mennünk, hogy sokkal, de sokkal többet érünk annál, mint amivé a bántalmazó próbált tenni.

– Mára enyhültek a fájdalmak? Egyáltalán, begyógyulhatnak valaha a sebek?

– Látja rajtam, hogy már nem vagyok instabil lelkiállapotban, vagyis tudok beszélni a velem történtekről, méghozzá céltudatos, elkötelezett hozzáállással. Ettől még nem múlnak el a fájdalmaim, hiszen a sebek örökre megmaradnak. A kérdés az, mennyire sajognak. Nem magam miatt választottam ezt a témát, hanem a jelenség gyakorisága miatt. Az abúzus szinte minden kultúrában tabu, ennek ellenére túl gyakran fordul elő, és túl sok áldozattal jár. Végre ki kell mondani azt, amit magunkban hordozunk, hogy ezzel másoknak is segíthessünk. Eddig kevés filmes vállalkozott erre.

– Mit szólnak a magyarországi rokonai, hogy filmre viszi a tragédiáját?

– Azért is vártam eddig, hogy jogi és kriminológiai vonatkozásban kellő bizonyítékok legyenek a kezemben. Hangfelvételeket, videóinterjúkat és írásos feljegyzéseket készítettem néhány családtagommal, akik több olyan részletet mondtak el, amit nem ismertem. Megtudtam például, hogy apám mutogatta nekik a rólam készült gyermekpornográf fotóit. Mostanra azonban próbálnak sok mindent letagadni, sőt áldozathibáztatást tapasztalok részükről. Valószínűleg attól félnek, hogy valaki megkérdezi tőlük, miért nem fordultak a hatóságokhoz, ha látták azokat a bizonyos fényképeket. Valószínűleg zavarban vannak, hogy szembesülniük kell az élethazugságaikkal. Apám a tanújelek ellenére is mindent tagad. Megdöbbentő számomra, hogy nem merik vállalni az igazságot, emiatt igen nagy szakadék keletkezett köztem és a családom között.

– Hatesztendős volt, amikor úszó olimpikon édesanyja egy gázrobbanás következtében meghalt, anyai nagymamája, majd gyámszülők nevelték fel. Tizennégy évesen felkereste Hamburgban élő apját, aki szexuálisan zaklatta, menekült tőle. Tizenkilenc évesen egy kofferrel emigrált az USA-ba, hogy újrakezdje az életét. Mibe tudott kapaszkodni? Mi adott önnek lelkierőt?

– Kétségtelenül traumatikus életem volt, ám egy ponton el kellett döntenem, hogy a túlélést vagy a feladást választom. Sokszor csak egy hajszálon múlott az élet iránti elkötelezettségem. Édesanyám szeretetben nevelt, ez is nagyban megalapozta az életigenlésemet. De ha valaki egy rossz pillanatomban rám mosolygott, attól is erősebb lettem. Mertem egyedül nekivágni Amerikának, pénz, nyelvtudás és ismerős nélkül. És eddig sikerült megvalósítani az álmaim nagy részét. Mindig igyekeztem tisztességes, jó emberként élni, és számomra vállalható döntéseket hozni. A legfontosabb, hogy békében legyek önmagammal. Nekem ehhez meg kellett járnom a poklot.