Határtalan összetartozás

Erdély-szerte több ezer olyan ki­sebb akció mutatta jelét a Kárpát-medencei összetartozásnak, mint amikor székely alpinisták magyar zászlót tűztek ki a Békás-szoros feletti Oltárkőre, és azt a hatalom csak jóval a forradalom után tudta eltávolítani.

Komolyabb mozgalmak Erdélyben is az egyetemi ifjúság körében indultak, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Nagyváradon vagy Temesváron. Utób­­bi városban a szegedi és budapesti megmozdulások mintájára szerveztek tüntetéseket október 30–31-én, ahol csaknem a magyarországi követelésekkel azonosakat olvastak fel.

Koszorúzásokon, éjszakába nyúló tervezgetéseken, röpcédulák és forradalmi kiáltványok terjesztésén, egyesületek létrehozásán túl többet nem tudott tenni az erdélyi magyarság, a román hatalomnak ez mégis kapóra jött. A Gheorghi-Dej vezette Román Munkáspárt már október 24-én összeült, és gyors intézkedéseket hozott, nehogy elterjedjenek a forradalmi eszmék. Elrendelték a gyorshadtestek ria­dókészültségét, megnövelték a határőrség létszámát, és „jó román szokás” szerint azonnal kijátszották a „magyar kártyát”. A koncepciós perek során szeparatizmussal, irredentizmussal, antiszemitizmussal vádolták honfitársainkat, még az a vád is elhangzott, az összeesküvésekből megtudták, hogy – az egyébként portugáliai száműzetésben élő – Horthy Miklós már Ausztriá­ban van, hogy fehér lovára pattanjon, és felszabadítsa Budapestet, valamint Erdélyt.

A román hatalomnak 1956 kiváló alkalom volt arra, hogy leszámoljon a magyar értelmiséggel. Annak ellenére, hogy nem történt igazi kihágás az államhatalommal szemben, Romániában harmincezer embert tartóztattak le politikai okokból, negyven embert ítéltek halálra, és rengetegen ültek több mint tíz vagy húsz évig is börtönben. Erdélyi honfitársaink elképesztő véráldozatot hoztak azért, amiért azonosultak a magyarországi szabadságharccal.

Mindezekért még a jutalmát is megkapta a román hatalom: olyannyira szilárdan álltak 1956-ban a Szovjetunió mellett, hogy Hruscsov kivonta Romániából az orosz csapatokat. Ceauşescu idején már egy szovjet katona sem állomásozott Romániában – kitartását a nép sem felejtette el...

Meg kell halnotok, kutyák!

Bár az ukrajnai levéltárakat még kevéssé tárták fel, azt jól tudjuk, hogy számos szervezkedés, akció történt ezekben az időkben Kárpátalján. A besúgóhálózat ellenére Ungváron már 1955-ben szervezkedni kezdtek 16 éves gimnazisták: Benyák Nándor, Orlovszky Viktor és Kulcsár Tibor János. Szovjetellenes röplapokat terjesztettek, éjjelente falragaszokat tettek ki a vil­lany­oszlopokra, a házak falára a szovjet csapatok Kárpátaljáról való kivonását hirdető jelszavakat mázoltak. A KGB csak féléves nyomozás után akadt nyomukra, a fiatalokat hat-hat és négyévi kényszermunkatáborra ítélték. Az 1956-os szabadságharccal egy időben, valamint a forradalmat követő hónapokban Kárpátalján kisebb-nagyobb csoportosulások, röplapterjesztő középiskolások fejezték ki szolidaritásukat a pesti srácokkal. Egyesek megpróbáltak átszökni a határon, és segíteni a magyar forradalmároknak. Kisebb akciók még a forradalom után két évvel is történtek, 1958-ban a választások alkalmával Mezőváriban a következő szöveget tartalmazó cetli került elő az urnából: „Kommunisták, ez az utolsó választásotok! Meg kell halnotok, kutyák, és elszámolni tetteitekért. Hadd vezéreljen minket a magyar Isten, mint elnyomottakat, ezt hozzuk mi, Vári község magyarjai, tudtotokra. Éljen Nagy Imre, aki kiáll a magyarokért! Éljen örökké!”  

Börtön járt a Himnuszért

„A vádlottak kétséget kizáróan elhangzott kijelentései és a magyar himnusz éneklése akkor, amikor Magyarországon a nemzetközi ­reakció, kihasználva a magyarok erős nemzeti érzékenységét, igyekezett megváltoztatni a népi demokratikus rendszert és hatalomra juttatni egy kapitalista kormányt, olyan személyeknek kell tekinteni a vádlottakat is, akik a magyar himnusz éneklésével meg egyéb demonstratív kijelentéseikkel igye­keztek kihasználni a magyarországi eseményeket arra, hogy provokálják a köztársasághoz lojálisan viszonyuló más magyar nemzetiségű személyeket is valamilyen köztársaság-ellenes akcióra.

Ezt az igyekezetüket látni azokban a hangos kiabálásokban, hogy: »Éljen Magyarország!«, »Éljen a szabadságharc!«, »Éljenek a magyarok, azok az igaz emberek!«. Más nemzetközi helyzetben ezek a kijelentések talán nem volnának számottevőek, de akkor, amikor Magyarországon az ellenforradalom harcol a haladás ellen és bestiálisan kínozta az embereket, nem lehet másképp megítélni a kijelentéseket, mint egyetértést az ellenforradalommal, és ellenséges magatartás megnyilvánulásaként köztársaságunk iránt. Ezért a kerületi bíróság úgy tekinti a vádlottak viselkedését, hogy az kimeríti a köztársaság elleni lázítás bűntettét, mivel az a vendéglőben, nyilvános helyen, nagyszámú közönség előtt történt.”

A fenti szöveggel indokolta a nyitrai bíróság az ítéletét néhány ember felett, akik a felvidéki Kolonban egy este elénekelték a Himnuszt, és ünnepelték a magyar forradalmat. „Vétkükért” több hónapra bebörtönözték őket.

Iránytűjük a hajnali harangszó

A szabadságharc utáni hónapokban tízezrek hagyták el Magyarországot Jugoszlávia irányában. Itt először őket teljesen magyar közeg fogadta, akik azonnal gondoskodtak az ellátásukról, a községek nagyobb épületeiben elszállásolták őket, és gyűjtést szerveztek számukra. Érdekes, milyen módon tájékozódtak egyes családok az éj leple alatt a zöld határon. Útjuk irányát a harangszó határozta meg, tudták ugyanis, hogy amíg Magyarországon reggel hatkor harangoznak először hajnalban, addig Jugoszláviában ötkor. A magyar menekülteket a hatóságok aztán elég hamar Jugoszlávia délebbi régióiba telepítették át, hogy ne tudjanak kommunikálni a helyi lakossággal. Túlnyomó többségük onnan ment nyugatra.