Küzdött a sorstalansággal

Egy igazi író, aki magyarul ír, az minden magyarnak ír. Annak is, aki másképp gondolkodik az életről, közéletileg, hitbelileg, kulturálisan. Kertész Imre élete végén otthontalanságában is hazatalált. Ez a hazatérés szolgálhatott az országnak, Budapestnek, a magyar nyelvnek – ezek alapvetések a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke szerint.

Balog Zoltán a nyolcvanas évek második felében olvasta a Sorstalanságot, amikor egy Svájcban élő magyar barátja, szellemi társa felhívta a figyelmét az 1975-ben kiadott könyvre. Az az igazság, hogy 2002, azaz a Nobel-díja előtt Magyarországon az irodalmi életen kívül a széles közvélemény alig ismerte a szerző nevét. Egy helyen Kertész kifejtette: azért írt a holokausztról és azért írt az életéről, hogy ne kelljen róla beszélnie. Amikor több mint két évtizeddel később a püspök személyesen megismerte, a beszélgetéseik során ezt mindvégig tiszteletben tartotta, hiszen az író a Sorstalanságot 1960 és 1973 között vetette papírra, ezt az időt végigszenvedte.

Annak, hogy a zsidó magyar író végül otthontalanságában hazatalált, feleségének is kulcsszerep jutott. Hazatalálni szeretet nélkül nem lehet. Szerelem nélkül is nehéz. Köztük mindkettő megvolt, és az író ezt ki is fejezte, gyönyörű mondatai születtek erről. Az emberiség legnagyobb betegsége a szeretetlenség Balog Zoltán szerint; Magda asszony szeretettel-szerelemmel gyógyította férjét, ezzel tette mégis azt az embert, aki küzdött a sorstalansággal, saját életének a sorstalanságával, egy igazi sorsemberré.

Egy interjúrészletben Kertész Imre azt fejtette ki, hogy „voltaképpen Auschwitzban elpusztult a 2000 éves európai eszmék rendszere... Auschwitz és Birkenau nem csal, nem hazudik, ami ott történt, az teljesen világos, dokumentálva van, minden egyes részlete ismeretes. És mindaz, ami ott történt, világosan mutatja, hogy az európai értékek ott null pontra jutottak… Auschwitztól kezdve szerintem új időszámítást kell kezdeni, etikai értelemben létre kellene hozni valami újat.” Lehet érvényes ez az állítás? Balog Zoltán inkább úgy tenné fel a kérdést: meddig kell visszamenni, hogy megérkezzünk oda, ahol még azok az alapvető emberi viszonyrendszerek élnek, miszerint az ember a teremtője nélkül nem tudta és nem is akarta elképzelni önmagát? Az ember ebben sokszor elbukott, hibázott, önmagát vagy másokat pusztított el, de mégis ez az abszolút viszonyrendszer (mi a jó és mi a rossz) érvényes volt, része a sorsának.

Attól kezdve, hogy az ember ez alól felszabadította magát, elindult egy olyan úton, amely az önpusztításhoz és a másik elpusztításához vezetett. Miután Kertész nem volt hívő ember (nem vallotta magát Isten-tagadónak, de tudatosan Isten nélkül akarta élni az életét), nehéz püspökként az ő fejével gondolkodni és megérteni. Balog Zoltán egy számára magától értetődő, normatív viszonyban él; ha valaki ezt elhagyja, akkor születhetnek torz ideoló­giák, totalitárius rendszerek, amelyek többek között a holokauszthoz és a gulaghoz vezettek...