Most mindenki ránk figyel

– Milyen meghatározó magyarországi emlékei vannak?

– A legkeményebb sztálini időkben, az '50-es években nőttem fel, Magyarországon. Sok gondunk volt, mert apám a kormány ellenében tevékenykedett – néhányszor le is tartóztatták –, a nálam sok évvel idősebb nővérem pedig, aki a Veres Pálné Gimnázium tanulója volt, egyetemre sem mehetett apám politikai szerepvállalása miatt. Órásmester volt az édesapám, de az 1940-es években a Független Kisgazdapárt tagjaként elég aktívan tevékenykedett. Így aztán sok, manapság természetes dolgot titokban kellett csinálnunk. Volt például egy rejtett könyvüzlet az akkori Lenin körúton. Ez egy magánlakás volt, ahonnan olyan könyvekhez lehetett hozzájutni, amelyek másutt nem voltak elérhetők. Én is innen kölcsönöztem például May Károly-köteteket. A mai napig emlékszem az ott töltött pillanatokra.

A másik meghatározó emlékem az 1956-os forradalom, ami nagyon megmaradt bennem: minden napjára emlékszem. A kitörése előtt apám mindig biztatott, hogy menjek én is a nővéremmel, és hozzunk a diákok által írt-szerkesztett kis újságokból. Amikor kitört a forradalom – ami a Bródy Sándor utcából indult, mi pedig a Múzeum körúton laktunk –, és lőni kezdtek, a nővérem rohant velem haza. Apámék rettentően haragudtak rá, és nagyon leszidták azért, amiért egy kilencéves gyereket ilyen helyzetben kivitt az utcára.

Apám és a testvérem mindketten aktívak voltak a forradalom alatt. A nővérem a diákokkal közösen megszervezte, hogy szállítsanak kenyeret és pékárut vidékről a harcolóknak, apám meg az V. kerületi forradalmi szervezetnél dolgozott. Édesanyám eközben rettenetesen aggódott értünk. Ha rajta állt volna, akkor semmit sem csinálhattunk volna.

– Mi érdekelte legjobban kisiskolásként?

– Mindig szerettem olvasni, érdekelt a történelem is, és mivel ingyen bemehettem akkor a Nemzeti Múzeumba, gyakran ott írtam meg a leckét. Tudtam, hogy vagy tanító, vagy történész leszek – s ez szerencsére beigazolódott, mert valójában ehhez a két dologhoz értek: az íráshoz és a tanításhoz.

– Mit tapasztal a mai és az ön nemzedéke közötti különbségekről?

– Úgy tűnik, az idősebb generációk valahogyan elfelejtették, hogy mi a fontos az életben. A velem egykorúak valamiért nem ítélték elég fontosnak, hogy átadják a lényeges alapértékeket, ezt a szemléletet a fiatalabbaknak. Nekem tehát nem a fiatalokkal van problémám emiatt. Sokszor észreveszem, amikor különböző korú pedagógusokkal beszélek, hogy nem is igazán tudják, milyen sokat számít az értékszemlélet átadása. A szavak jelentése, a kultúra, a hagyomány tisztelete mind ide tartozik. Nyilván tisztázni kell, hogy különbség van a stabil hagyományos értékek és a mostanra, a XXI. századra már kissé idejétmúlt hagyományok között is.

Elsősorban Nyugat-Európában, de még itthon is előfordul, hogy számos tantárgyat fontosnak tartanak, ám éppen a humán tárgyakat hagyják ki ezek közül. Így azonban a régi civilizációs normákat lassan el fogjuk veszíteni.

– Ha nem jött volna a Harry Potter-sorozat, akkor talán az olvasás is egyre inkább háttérbe szorul...

– Az olvasás nagyon fontos. A történelmet elnézve, a társadalom kb. 25-30 százaléka valaha komoly olvasó volt. De úgy vélem, mostanára még az olvasni szerető emberek is elfelejtették ezt a mintát átadni a fiatalabbaknak. Amikor a fiam gyerek volt, minket akkor a feleségemmel együtt könyvvel a kezünkben látott legtöbbször. Nem mondtuk ki, csak a példával mutattuk meg, hogy ez mekkora élmény. Ma Angliában sokan vannak, akik vacsora közben is a telefonjukat nézik, aztán csodálkoznak, hogy a gyerekeik is ugyanígy tesznek.

– Mi a véleménye, a kulturális intézmények, a múzeumok mennyire kötik le a mai gyerekek figyelmét?

– Sajnos, két probléma van ezzel. Az egyik az olvasás hiányából adódik, a másik pedig abból, hogy a múzeumokban azt hiszik, a diákokat igazán semmi nem érdekli, és elég nekik csak valami interaktív dolgot nyújtani. Ez alkalmas lehet az 5-6 éves korosztály számára, de a nagyobbakat már inspirálni kell a műalkotásokon keresztül. Ezen főleg a pedagógusok tudnának változtatni. Ha én középiskolai tanár lennék, bevinnék például egy festményt az órámra, és húsz percen át csak erről beszélgetnék a gyerekekkel. Megkérdezném, hogy mit látnak a képen. Mit mond nekik a mű? Egy elhivatott tanár ma is érdekessé tudja tenni az óráját, mindent, amit átad. Ehhez azonban az kell, hogy szeresse, amit csinál.

– Mit gondol, hogyan viszonyulunk a kultúránk, a civilizációnk történetéhez?

– Nyugat-Európában – ahogy ezt nagyjából harminc évvel ezelőtt észrevettem – az elit azt gondolja, hogy a múltról másképp kellene gondolkodni. Nem hisznek az érté­keikben, a történelmükben. Ez mostanra számukra egyenértékű azzal, hogy a történelmüket – például a gyarmatosítás jelenségét – meg is tagadják. Leköpik a saját múltjukat, és igyekeznek elfelejteni. A fiatalok pedig ezzel találkoznak a médiában, így azt hiszik, hogy ez helyes, és a múlt nem jelent semmit számukra, vagy csak negatív dolgokat társítanak hozzá.

– Min kellene változtatni?

– Bátrabbnak kell lenni, fel kell vállalni az eltérő véleményünket. Én sem vagyok a legnépszerűbb ember az egyetemeken. De egy kulturális háború közepén vagyunk, ami sokáig fog tartani, ezért is kell összetartaniuk a hasonlóan gondolkodóknak. Egy bizonyos pontig persze optimista is vagyok, mert Angliában a gimnáziumokban járva, előadást tartva tapasztalom, hogy vannak még idealista diákok. Meg kell őket tanítani gondolkodni, ösztönözni kell őket, hogy lehet másképp látni a világot, nem csak úgy, ahogyan azt a médiumok közvetítik. Érdekesnek kell lenni, és szükség van humorérzékre is. Nem szabad túl komolyan venni magukat! Hiszen ha valaki érdekes, akkor az emberek felfigyelnek rá, és hallgatnak is arra, amit mond.

– A saját gyerekeinek milyen értékeket tartott fontosnak átadni, milyen alapértékek szerint nevelte őket?

– Nagyon szabadelvű szülő voltam. Mindent megengedtem nekik, ugyanakkor az első mindig a lecke volt. Meghatározó dolognak tartottam, hogy megtanuljanak önállóan gondolkodni, hogy minél előbb a maguk lábára álljanak. Ne legyenek konformisták. Amikor a fiam iskolába járt, és olyan dolgokat tanítottak neki, amikkel nem tudott azonosulni, elmondtam: ők így csinálják, de a Füredi család másképp gondolkodik. Ezt még apámtól tanultam, aki ugyanezt tanította: „Persze, ne mondd meg nekik, hogy mi másképp gondolkodunk, de tudd, hogy ez az igazság.”

– Hogy látja, tudunk-e hatni mi, magyarok Nyugat-Európára?

– Azt hiszem, hogy tudunk hatni, ezen a téren is optimista vagyok. Sok ide érkező nyugati embernek tetszik az itteni életforma. A modern időket nézve most történik meg először, hogy Magyarországnak ilyen fontos szerepe van: mindenki ránk figyel. Két dolgot emelnék ki ebből a szempontból: fontos hogy a magyar kultúra őrzése mellett tudatában legyünk annak, mi is tudjuk Nyugat-Európát tanítani, éppen annyira, mint ahogyan ez fordítva történik. A második pedig az, hogy okosan neveljük a gyerekeinket! A magyar fiatalság is hallja-látja, mit közvetít a média, ez erőteljesen hat rájuk. Ha nem vesszük komolyan ennek az erejét, elveszíthetjük a fiataljainkat.

Névjegy

Frank Füredi szociológus, publicista. A Kenti Egyetem professzora. 1947-ben született Budapesten, és az 1956-os forradalmat követően költözött Kanadába a családjával. 1969 óta él Nagy-Britanniában. Foglalkozik többek között a félelem szociológiájával, oktatási kérdésekkel, valamint a terápiakultúra jelenségével (ezen elmélet képviselői azt erőltetik a fiatalokra, hogy legyenek önmaguk pszichológusai).