A szálka

Jó kis borbár ez Sepsiszentgyörgy főterének közelében. Ahogy kiszáll a taxiból, vagy hárman intenek neki a benti asztalok mögül. Mert Diószegi László a térség legismertebb arca, aki pékmesterként labdarúgóklubot hozott létre, és megvalósította az álmait. Ezen az estén négyen három üveg bort iszunk meg. Diószegi választotta. Egy Polgárt Villányból, egy Zelnát Balatonfüredről, és egy Bolykit Eger vidékéről. Korábban, amikor egy rangos díjat átvett Magyarországon, Kányádi Sándort idézte: „Én nem a határon túl, hanem határtalanul vagyok magyar.” Ezt érzem most, még a borválasztásában is.

– Édesanyám gyors-gépíró volt itt, Sepsiszentgyörgyön, az ügyészségen, édesapám pedig pékmester. A magyar időkben született nagyapám országos szintű birkózóként, és persze pékmesterként szerzett ismertséget. Kézzel gyúrt, úgyhogy kifejlett izmai voltak, a nyolcvankilós zsákot egyszer fogadásból a fogával ötven méterre elhordta. A hátát üttette a nagyanyámmal csalánnal, hogy ne legyen reumás, és nem is lett. Érdekes emlékképek ezek – bocsássatok meg érte.

– Nem is volt más választása önnek, mint a pékmesterség?

– Elektronikai mérnöknek tanultam a Székely-Mikó Kollégiumban, s álmomba se volt, hogy pékségben dolgozzak. Aztán eljött 1990, ahogy szokták mondani, a változás ideje, és édesapám azt mondta, hogy az udvaron nyissunk egy pékséget, hogy végre magának süthessen. Piros téglából építettünk egy száz négyzetméteres ingatlant, de a befejezéséhez hitelt kellett felven­niük. Rá két évre három hónap alatt négyszáz százalékos lett az infláció, így szinte belerokkanva a helyzetbe, idő előtt visszafizettük a hitelt. Ott állt a házacska befejezetlenül, majd lett egy szentgyörgyi és egy magyarországi társunk, így elindítottuk a pékséget.

Kicseng a mobiltelefonja. A biztonsági szolgálat a stadionból jelenti, hogy hogyan találtak egy kinyitott kaput, és feltételezhető, hogy valakik behatoltak a hatalmas objektumba. – De hol kell néznem? A mobilon? Itt vagyok a barátaimmal, én nem tudok megnézni százhatvanöt kamerát. Mire végignézem az összeset, az pont egy nap… Hívjátok ki a rendőrséget! – mondja az emberének.

Tovább meséli a pékség történetét. A szentgyörgyi társ megegyezett a magyarországival, és létrejött egy 66:33 százalékos tulajdonosi arány egy kemencével, három alkalmazottal és folyamatos veszteséggel. Amikor kérték a könyvelést, nem akarták odaadni, ebből sejtették, erkölcsi értelemben baj van. Rengeteg tételt „elszámolt” a könyvelő! Édesapja a malomtól kért pénzt, és 2000-ben kivásárolta a társát, két év alatt letörlesztette a kölcsönt, majd neki és a feleségének adományozták a pékséget.

Ő egy év alatt kifizette az öccsét, s minden idejét a vállalkozásra szentelte, aminek meg is lett a hozadéka, hiszen 2007-ben már öt kemencével és hét kiszállító autóval dolgoztak. A szomszédaikat viszont zavarta a hajnali sürgés-forgás, és feljelentették őket, ezért úgy döntöttek, hogy egy ipartelepen 200 ezer lejes hitelt felvéve pékséget építenek. Kitanulta a pékszakmát, és 2009-től új kenyereket kísérleteztek ki, amelyeknek keletjük lett, s felívelt a vállalkozás.

Székely virtus

– Belekergettek a boldogulásba. Ha nincs rossz tőkéstárs, nincsenek feljelentést író szomszédok, akkor minden máshogy alakul, nem leszek sikeres vállalkozó – foglalja össze az iménti, életútjával kapcsolatos gondolatokat.

De az lett! Sikeres vállalkozóvá vált. Megsütötte Románia legnagyobb kenyerét, majd a világ legnagyobbikát. S hogy mit mond először is a 97,5 kilós világrekordról, amelyet Bukarestben sütöttek? Leginkább azt, hogy egy székely embert nem lehet csak úgy megfejni.

– A fesztiválszintű eseményen megjelentek az amerikai hitelesítők, és lemérték a kenyeret. Beszámolt erről a nemzetközi sajtó. Két hónap múlva kaptam egy levelet, hogy ha akarom a hivatalos tanúsítványt, fizessek 20 ezer dollárt. Ha-ha-ha! Micsoda? Mivel korábban mindenki tudomást szerzett a legnagyobb kenyérről, érdekel ez engem? Én inkább odaadom azt a húszezer dollárt a szegényeknek. Mert nektek egy papírért biztosan nem adok húszezer dollárt.

Amúgy mindezzel ellentétben fontosak számára az emlékek és az elismerések. Ezen az estén azt is elmondja, hogy az első nagy kenyerének, egy 50 kilósnak egy levágott és kiszáradt szelete most is megvan neki. Nem penészedett meg, mert lefújta lakkal.

Mára már a pékségben 220 alkalmazottja lett, és 35 autója Románia 12 megyéjébe hordja az árut, s egy ideig még Londonban is volt üzletük. Holnap hajnalban például 150 mázsa kenyér és 20 ezer péksütemény hagyja el a sütödéit.

– Na és a foci?

– Tizenévesen fociztam az iskolában, már ötödikben én voltam a csapatkapitány. Mivel a 36 fős osztályban volt 25 fiú, alakítottunk két csapatot, a Videót és a JVC-t. Majd serdülőkként megalapítottuk a TSK-t, a Tekergő Sport Klubot, és a foci miatt mindennap ellógtunk egy órát vagy kettőt. S milyen könnyen lett később egy betűcserével a TSK-ból OSK – ebbe csak most gondolok bele…

Sportiskolában is focizott, de egy sárgaság után eltiltották a profi focitól, így főszurkoló lett. Válogatós volt, nem szerette a zöldséget, és ez a szurkolásával kapcsolatos bonyodalmakhoz vezetett. – Édesanyám feltételekhez kötötte a csapattal történő utazásomat, például úgy, hogy elmehetsz, ha megeszed ezt a két uborkát vagy fél paprikát. Rettenetes nehézségek árán, kenyérbe bélelve erőltettem le a torkomon, míg egyszer mindent kihánytam, s onnantól már sohasem erőltette… Kilencvenben vizsgázott focibíró voltam a megyei bajnokságban, de csak mindaddig, míg egyszer a pálya szélén álló, a kaszáját a fűbe fektető, lerészegedett alak – mivel szélbíró (partjelző) voltam – el nem kapta meccs közben a hajamat, s azt mondta, ha még egyszer a zászlót fel találod emelni, a hajadat lekaszálom. Meccs után bementem a sportirodára, s azt mondtam: köszönöm, ennyi volt.

Visszaemlékszik arra, hogy '97–'98-ban focizott egy idényt az ötödik ligában egy Telek nevű falu csapatában. Azon a szinten akkor se pénzért ment a foci. Sose felejti, amikor egy győztes mérkőzés után egy helybéli gazda odalépett hozzá, s azt kérte, nyissa fel a kocsija csomagtartóját, majd két zsák krumplit és némi cukrot pakolt bele, mondván, ezt osszák szét a játékostársak között. Nagy boldogság volt az.

– Nem kértük, ezt kaptuk, mert tetszett a játékunk. Ez akkora erőt adott, hogy a következő meccsen készek voltunk meghalni a pályán a győzelemért. Ma már egy havonta tízezer eurós fizetést kapó focista képes azt mondani, hogy jaj, fáj a bokám, nem vagyok képes játszani! Majd leigazoltak a megyei első osztályú Ko­vásznához, ahol csupán három félidőt tudtam játszani a vacakoló térdem miatt.

Nagyot álmodni

– Az első porckorongsérvműtétem után nem pihentem eleget, ezért 2011-ben a második operáció után két hónapig ágyban feküdtem. Volt időm gondolkozni. Néhány nap után áthívtam a barátomat, egyben szomszédomat, Kertész Dávidot, aki építészmérnök. Elmondtam neki, a pékség elég jól megy, mi lenne, ha újraindítanánk a városban a focit? Egyedül a klub színeiben volt vita, én zöld-fehéret választottam volna, mert egész Sepsiszentgyörgy fradista, de végül meggyőzött, hogy a hagyományokra tekintettel tartsuk meg a piros-fehér színeket.

A klubnak négy tulajdonosa van, Diószegi Lászlón kívül Kertész Dávid, továbbá Kovács Attila és Pozna Dávid. Amikor már a másodosztálynál tartott a klub, fel kellett újítani a régi stadiont. Amikor Diószegi értesült róla, hogy bontják az Üllői úti Albert-stadiont, kért onnan ezer széket, majd másik ezret a Puskás-stadionból. Aztán kaptak kandelábereket Dunaszerdahelyről, beléptetőrendszert Székesfehérvárról. A két éve átadott sepsiszentgyörgyi Erőd, a Makovecz-stílusú, 8200 férőhelyes új stadionjuk, nem titok, magyar pályázati pénzből is, 20-25 millió eurós költséggel épült. Hat éve ott vannak az első ligában.

– Biztos van, akinek nem tetszik, amit elértem. Néhány éve olyan ellenőrzést kaptam, hogy még a padlólapokat is megszámlálták a kenyérgyáramban. Ami a klubot illeti, nem pénzelnek egyik állam kasszájából sem minket. A költségvetésünk felét a televíziós jogdíjakból rakjuk össze, szerencsére Romániában jelentősek a tévés jogdíjak. Mivel korábban negyedikek voltunk, ezért a 2020–2022-es idényben 2,6 millió eurót kaptunk, ami a teljes költségvetésünknek a fele. A másik felét a szponzorok adják össze, úgymint a Mol, az OTP, a Gyermelyi tészta Magyarországról, innen pedig a Diószegi pékség, az Ariadne Impex, a Depo, a Bertis. Nagyon sok szponzort tudtunk magunk mellé állítani, mert az a szerencsénk, hogy a régióban mi vagyunk az egyetlen élvonalbeli klub.

– Májusban megnyerték a Román Kupát! Hogyan készült a kupadöntőre?

– A meccs előtti két napon a stadionban voltam, a gyerekkupákkal teli vitrinünket nézegettem, és megpróbáltam elképzelni, hogyan festene középen a Román Kupa. Éva, a feleségem azt mondta: nézd és lásd a kupát a vitrinben, vonzd be, mert akkor biztosan oda is kerül majd. Odáig jutottam, hogy a döntőt megelőző napon babonából helyet csináltattam a trófeának, így amikor győztesként hajnalban hazaértünk, a fotózkodás és a pezsgőzés után máris a helyére tudtam tenni. A közösségi oldalakon érkező gratulációkból ítélve az anyaországban is több ezerrel nőtt a szurkolóink száma.

Olaj a tűzre

Diószegi László és a másik három tulajdonos magyar nemzetiségű, a szurkolók – mivel Sepsiszentgyörgy 80 százalékos magyar többségű város – szintén magyarok. Most novemberben 3-2-re nyert a Sepsi OSK a Román Kupa csoportkörének 2. fordulójában a Bukaresti Dinamo vendégeként a bukaresti Diadalív stadionban. A bukaresti ultrák gondoskodtak arról, hogy a mérkőzés ne csak a pályán történtekről szóljon, a Kutyák jóvoltából rendre felcsendültek a lelátókról a Magyarországot és az erdélyi magyarokat gyalázó rigmusok, de nem „úszták meg” a cigányok sem.

November közepén hazai pályán játszott a Sepsi OSK az FC Petrolul Ploiești ellen. A vendég drukkerek szintén magyarellenes rigmusokat énekeltek, a rohamcsendőrökre is szükség volt, de válaszul magabiztos játékkal nyertek a háromszékiek.

Kívülről impozáns, belülről gyönyörű a stadion. A Ploiestivel szembeni mérkőzés körülményei hetek múlva is borzolják a kedélyeiket. „Gyertek egy órával korábban, kaptok majd egy óra szabadságot” – írja SMS-ben a tulajdonostársaknak, klubvezetőknek, most, hogy a prefektus elment tőle.

– Itt most Székelyföldön a foci a magyarsággal teljesen összefügg. Amikor a magyarok felállnak a sta­dionban, libabőrös lesz az emberek háta. S az, hogy a sportsikereinkben benne van az anyaországból érkező erkölcsi és anyagi segítség, ez nekem személy szerint problémát okoz, de örömmel vállalom. Az, hogy magyarok vagyunk, tény, ki is hangsúlyozzuk ezerszeresen. De ha ők ki is akarnak rekeszteni minket, mi nem vagyunk kirekesztőek. Megmozdítottuk Erdélyt, már 500 gyerek futballozik az akadémiánkon! Mindegy, hogy magyar vagy román, mindenki lehetőséget kap.

Jönnek is az irodába az alapítótársak. A falon lógó képekre kasírozva egy eredeti Ronaldo-mez, egy ötvenedik születésnapra kapott óriási diószegis sportkártya, s egy néni klubcímeres festménye. „Minél jobban játszunk, annál nagyobb a politikai nyomás.” „Pedig mi semmi rosszat nem csinálunk. Csak focizunk.” „A sta­dionépítéssel számtalan embernek munkát adtunk. Egy olyan arénát kapott Románia, hogy bármi történik, itt marad.” „A magyar siker szembetűnő. Szálka” – hallom a vezérmondatokat. A nemzetközi fociban sem könnyű.

Kiderül, hogy amikor a Sepsi OSK az Olimpia Ljubljana ellen játszott, az erdélyi szurkolók „Szentgyörgy, Szentgyörgy!” skandálását, mivel a szívükre tett kezüket a magasba emelték – az UEFA például „rasszistának”, náci karlendítésnek nyilvánította, s megbüntette őket. „Az is baj, hogy a televízió főműsoridejében Románia-szerte két órán keresztül hallható a magyarok szurkolása” – mondja valaki. „Rigmusokra rigmussal válaszoljunk. Szégyelljétek magatokat, szégyelljétek magatokat!” – ötletel más. „Javítsunk a hangosításon, játsszunk kizárólag magyar dalokat. Megnyomsz egy gombot, menjen Lagzi Lajcsi vagy a Tankcsapda.”

Sajnos nem csupán elmélkedésről, éleseszűség teszteléséről van szó itt. Bonyolult szabályoknak kell megfelelni, és muszáj patikamérlegre tenni minden döntést. Mert például, „ha minden meccsen azt skandálják az ellenfelek drukkerei, hogy hazátlan vagyok, és menjek el az országból, akkor a szurkolóink nem fognak meccsre járni” – próbálja meg a társaságból visszaadni valaki egy átlagszurkoló lelkivilágát.

Ez már egy olyan út, amelyről nem lehet letérni. Az egyik vitrinben, a kupák és magyar borok mögött leghátul aranyló magyar címeres mappa, benne a magyar miniszterelnök levelével. Diószegi László int, hogy elolvashatom. „Habár köztudott, hogy a székely fenyők gyors növésűek, mégis úgy gondolom, az első kapavágások után alig egy évtizeddel kupagyőzelmet aratni igencsak megsüvegelendő teljesítmény. Ráadásul mindezt székelyföldi labdarúgócsapatként, Bukarestben – egészen lenyűgöző teljesítmény. Éppen ezért nagy örömmel követtem a tegnap esti bukaresti kupadöntőt, amelynek eredményeképpen az éjjel tegnap Bukarestben sem ért véget, egy álom viszont valóra vált. Engedje meg, hogy a Román Kupa elnyeréséhez szívből gratuláljak, és további sok sikert kívánjak önnek, és az egész családjának! Hajrá, Szentgyörgy!”

Fontos – katari utazásával kapcsolatos – telefon miatt kisiet a lelátóra. Ott álldogál, és a maga teremtette csoda díszletében, a párját ritkítóan szép, s most üres stadionban. Elválaszthatatlan társai egymásnak. Aztán megkérdem, hogy mi van a névjegykártyájára írva, mire zavart köhécselés közepette kiderül, hogy nincs is névjegykártyája. Viszont van egy romániai ügyekre, és van egy magyarországi ügyekre szakosított telefonja, és a kettőn együtt 50-nél nem több a napi telefonhívása. Kettő-három a pékség ügyében, fociügyben 15-20 esetleg, s ezen még ő maga is csodálkozik.

A köd vízcseppeket sorakoztat a hatalmas üvegfalon. Az aréna előtt parkol a sáros kerekek által felvert pöttyökkel tarkított Mercedese, mert bár az utóbbi években már száz utcát leaszfaltoztak a városban, az övék még nem került sorra. Esze ágába sincs, hogy ezért kilincseljen, bárhol bárkinek szóvá tegye. Aztán megint a lelátók zűrzavaráról és a labdarúgásról beszél. Elmondja, nem először, s ma sem utoljára:

– Helyzet van, csak be kell rúgni. Túl sok a kapufa.