Nem áldozat a kétlakiság

– 2021. szeptember óta Budapest és London között ingázik. Miért döntött a kétlakiság mellett?

– Közgazdász feleségem (Szántó Beáta – A szerk.) pár éve ott kapott csábító munkalehetőséget, ő is szerette volna építeni a karrierjét. Annak érdekében, hogy a tokiói olimpiáig nyugodt maradjon a felkészülésem, ő vállalta magára az ingázást, Tokió után pedig Londonba tettük át a székhelyünket, és én járok haza edzeni a csapattár­saimmal.

– Végtelenül szimpatikus számomra, hogy bár három egyéni olimpiai arannyal a tarsolyában lenne erkölcsi alapja azt kérni a feleségétől, hogy legalább még a párizsi ötkarikás játékokig itthon éljenek, ön férjként – Betti előmenetelére fókuszálva – mégis a fárasztó ingázást választotta két ország között.

– Ez így természetes és igazságos. Bettinek a korábbi évek támogatását viszonozva tartoztam annyival, hogy megpróbáljuk ezt a fajta életmódot és felkészülést. Azért sem érzem áldozatnak a kétlakiságot, mert a tokiói olimpia után vágytam a környezetváltozásra, új ingerekre. Itt ülünk a Vasas vívótermében, ami a második otthonom, kilencéves korom óta minden délutánomat itt töltöttem. Ez a hely egy szeretett védőbuborék, de azért jólesik néha egy picit kitörni. Most hajt bennünket a kalandvágy, élvezzük ezt az epizódot az életünkben, de azt biztosan tudjuk mindketten, hogy haza fogunk jönni, szeretünk Magyarországon élni.

– Mégis, hogyan boldogul az ed­zéssel?!

– Rendszeresen hazajárok a Vasasba, odakint pedig a brit válogatottal tudok edzeni. Becsületesen követem a Decsi Andrással közösen megtervezett edzésprogramot; 32 évesen elég érett és rutinos vagyok ahhoz, hogy az edzőnek ne kelljen ott állnia pálcával a fejem felett. Naponta körülbelül öt órát edzek; a mostani ingázós életmódom is garancia arra, hogy ez ne váljon túl monotonná.

Manapság szinte népbetegség a burnout, azaz a kiégés, ezért kell tudatosan, okosan építkezni a sportban is, nehogy idejekorán megunjuk, belefáradjunk, elfásuljunk. A jelenlegi életem sok kompromisszumot, tervezést, folyamatos mobilitást igényel, de láthatóan bevált: ezzel a felkészüléssel futottam életem eddigi legjobb szezonját két világkupa-győzelemmel, az egyéni világbajnoki címmel és a csapatban elért Európa-bajnoki arannyal.

– Mi motiválja még az embert a negyedik olimpia előtt? Nem szeretne néha elégedetten hátradőlni?

– Nagyon egyszerű a válasz: az az alternatíva, hogy tétlenül otthon üljek, vagy valami olyasmit csináljak, amiben nem vagyok annyira sikeres és magabiztos, mint a vívásban, engem cseppet sem vonz. Nincsenek motivációs problémáim az edzéseken, mert pontosan tu­dom, hogy mi az, amit el szeretnék érni, nemcsak eredményben, hanem élményben is. Jól emlékszem arra az euforikus érzésre, ahogy beadom az utolsó tust az ötkarikás játékokon, ahogy ott állok a dobogón az olimpián vagy a világbajnokságon. Ezekre az élményekre vágyom, szeretném ezeket még átélni, és ez egy nagyon komoly hajtóerő a mindennapokban. Az igazsághoz tartozik, hogy gyerekkoromtól kezdve nagyon szeretek versenyezni, és rendkívül motivál a téthelyzet.

– Szokott gondolkodni azon, hogy mihez kezd majd egyszer a páston túl, vagy ezt a jövőképet tanácsos elhessegetni?

– Igen, persze, szoktam, sőt szerintem minden felnőtt élsportolónak jó előre kellene gondolnia a civil jövőjére, már akkor, amikor még jól megy a szekér. Én minden fontosabb verseny előtt felteszem magamnak a kérdést: érdemes-e abba még annyi rengeteg munkát, az olimpia esetében éveket beletenni? Eddig mindig arra a következtetésre jutottam, hogy igen, érdemes. Most a következő nyári olimpiáig tervezek előre, ehhez a bő másfél évhez érzem magamban az erőt és az energiát. A „hogyan tovább?” kérdésre pedig majd a Párizs után magammal folytatott újabb nagy beszélgetés adja meg a választ.

– A páratlan sporteredményei mellett két egyetemi diplomát is szerzett pszichológia és nemzetközi tanulmányok szakon. Mit szeretne majd ezekkel kezdeni?

– Azért végeztem el ezt a két szakot, mert ezek a témák érdekelnek. El tudom képzelni, hogy az élsport után valamelyik mentén lépjek tovább, ezek jó alapok lehetnek, lehet rájuk építkezni, de ennél kézzelfoghatóbb, biztosabb jövőképem nincs arról az időről, amikor majd szögre akasztom a kardot. A nézők érthető módon csak a sportsikereket látják, azt már nem tudják, hogy az élsportolók helyzete pályafutásuk befejezése után rendkívül nehéz. A tapasztalatok sze­rint a váltás a civil életre jó esetben döccenőkkel, rosszban tragédiával jár.

Menedzseremmel, Kő­rösparti Gáborral régóta gondolkodtunk azon, hogy létre kellene hozni egy fórumot, amely minden területen ellátja az élsportolók képviseletét. Merthogy igaz, hogy az egyesületektől a szövetségeken és az olim­piai bizottságon át az államtitkárságig sok szervezet foglalkozik a sportolókkal és tesz értük, de csak egy bizonyos ideig, amíg versenyeznek. Tavaly ketten megalakítottuk a Magyar Élsportolók Érdekvédelmi Fórumát, aminek a társadalmi elnöki tisztét látom el. Szeretnénk, ha hosszú távon ügyes-bajos gondjaikkal hozzánk fordulhatnának a sportolók, legyen szó jogi, pénzügyi tanácsadásról vagy szerződéses konfliktusok megoldásáról.

– Hogyan látja, mi a legégetőbb feladat az élsportolókkal kapcsolatosan?

– Első körben a duális karrier építésének a segítését tűztük ki célul, hamarosan elkészül egy pályaorientációs karrier-tanácsadás. Ezenkívül fontos terület a pénzügyi ismeretek tanítása, hiszen sajnos többször is láthattuk már, hogy az aktív sportoló jó anyagi hátteret teremt magának, ám a visszavonulása után, vállalkozási ismeretek híján néhány éven belül elherdálja.

– Az edzések, versenyek mellett jut ideje egy élsportolónak a tanulásra, önképzésre?

– Szerintem még a legkeményebb sportágak esetében is belefér a tanulás a versenyző életébe, ha komolyan akarja. A civil életre való átállás nehézségei egyébként függetlenek a diplomák számától, hiszen minden változás nagy kihívást jelent. Én a nagy versenyek után néhány napig élvezek minden percet, utána viszont olyan kiüresedés tör rám, amelyből roppant nehéz kimászni. Egyik nap sztárként ünnepelnek, másnap pedig el kell mosogatni és lemenni a postára?! A sportban könnyű megtalálni a következő célt, hiszen előbb-utóbb jön az új szezon, de a sporton kívül, miután visszavonultak, sokan nem találják a helyüket, és elvesznek.

– Korábban instruktorként vett részt a Nemzeti Tehetség Központ munkájában, most már nagykövetként tevékenykedik. Hogyan tud még erre is időt fordítani?!

– Azért tudok, mert ez fontos nekem. A karrierem során én is számos tehetségprogramba bekerültem, a saját bőrömön tapasztaltam, mekkora segítséget jelent, ha, mondjuk, nincs gond a felszerelésre, az utazási költségekre. A hús-vér példaképekből is tudtam építkezni, akiket eleinte csak messziről csodáltam a Vasasban, és sóhajtoztam: egyszer olyan lépéskitörést szeretnék, mint a Nemcsik Zsolté, vagy úgy szeretném venni a kvartolási (védési, védekezési – A szerk.) posztot, mint Ferjancsik Domonkos! Aztán később velük vívhattam, nekem ez olyan löketet és energiákat adott, amit nem lehet mással pótolni.

Amikor a Nemzeti Tehetség Központ tavaly megszervezte az Egy mindenkiért című dokumentumfilm 10 állomásos nemzetközi turnéját, én Helsinkitől Buenos Airesig mindenütt nyitott szemmel kerestem a tehetséggondozással foglalkozó alapítványokat és intézeteket: láttam brazíliai favellában zseniális zenei akadémiát vagy New Yorkban a Peter Westbrook Alapítványt, amely hátrányos helyzetű fiataloknak ad kitörési lehetőséget a sporton keresztül. A tehetség és a siker felelősséggel is jár, ezért én egyszerűen nem akarok tévés főzőcsatákban szerepelni vagy reality show-kban jópofáskodni, és nem kívánom a következő generá­ciónak, hogy azt a terhet cipelje a vállán, hogy minden sportolónak háromszoros olimpiai bajnoknak kell lennie.