Bonczidai Éva sokoldalú, színes egyéniség, író, szerkesztő, 2021 nyara óta a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője. Magánemberként két iskoláskorú fiúgyermek édesanyja, Farkas Wellmann Endre költő felesége. A magyar kultúra napja kapcsán szilágysági gyökereiről, irodalmi indulásáról és azokról a kihívásokról beszélgettünk, amelyek főszerkesztőként érik, miközben minőségi, színvonalas kulturális lapot hoz létre.

A cél az értékek és a szépség közvetítése

– Szilágyballáról származik. Mit jelent önnek a szülőföld?

– A csodálatos gyerekkoromat. Elképesztően vagány volt ott felnőni. Szilágyballa magyar falu, de egy olyan községhez tartozik, amelynek a többi településén románok élnek. Átszeli az E81-es európai út és a vasút is – az itt élőknek természetes, hogy napi szinten ingáznak munkába vagy iskolába.

Gyerekként pedig sokat csatangoltunk, délutánokat, napokat töltöttünk bandákba verődve, a járdaszélen üldögélve, vagy épp árkon-bokron keresztülvágva. Belaktuk a helyet, az utcát, a mezőt – ezt a lehetőséget hiányolom ma leginkább a fiaim életéből.

– Megihlette ez a világ?

– Amíg ott éltem, nem. Amikor már eljöttem onnan, akkor ismertem fel, mennyire különleges hely volt. Most éppen egy olyan köteten dolgozom, amely szorosan összefügg a gyerekkori tapasztalataimmal. Nem hiszek az irodalmi sebnyalogatásban, ez nem olyan könyv lesz, amelyben az olvasót meggyőzöm, hogy az én traumám szebb, mint a másé. Egy képzelt helyszínről írok, Daksadról és a maga nagyon furcsa folklórjáról.

Benne lesz mindaz az élmény­anyag, amit a szülőfalumnak köszönhetek. Teret kap ebben a mágikus realizmus és az emlékezés korlátozottságának a tragédiája. Például gyerekkoromban volt egy időszak, amikor minden nyáron meghalt egy-egy fiatal fiú a falunkban. Borzasztó balesetek voltak ezek, feldúlták mindenkinek a lelkét. És épp ezért mindig volt egy ilyen rettegéssel vegyes várakozás is, hogy jaj, idén kit ragad el a halál. Aztán abbamaradtak a tragédiák, és azt sem tudnám megmondani, mikor, ki volt az utolsó áldozat, mi és hogyan történt.

Amikor az otthoniakat kérdeztem erről (különböző korosztályhoz tartozó embereket), mindenki emlékezett a halálesetek rendszerességére, de ugyanígy zavaros maradt, hogyan kezdődött, és hogyan szakadt meg. Persze a temetőben ezt könnyű kideríteni, mármint a kronológiát, de számomra nem ez az érdekes, hanem ahogy becsapnak, kisiklanak az emlékeink. A saját emlé­keink is, hát még egy közösségé.

– Hogyan szeretett bele az irodalomba?

– Négyévesen – autodidakta módon – megtanultam olvasni és nyomtatott betűkkel írni. A bátyám első osztályos volt, zavartam a tanulásban, kiparancsoltak a szobából, én meg dacból csak azért is megtanultam folyékonyan olvasni tavaszra. Nem is szóltam róla, csak egyszer észrevették.

Az óvodában, amikor kibetűztem a szülőknek szóló üzenetet, hogy a mikuláscsomagra hozzák be a pénzt, és elmondtam pár gyereknek, hogy valami baj van itt, akkor büntetésből sarokba állítottak, hogy hazudok, és nem is az van írva ott. Az óvó néni nyilván így akarta megelőzni, hogy minden gyerek zokogásban törjön ki, de én akkor ott elhatároztam, hogy mostantól olvasok és figyelek, mert résen kell lenni.

– A könyveket honnan szerezte be?

– A falunkban nem volt könyvtár. Illetve mondták, hogy korábban volt, de beázott, ezért nem volt könyvkölcsönzési lehetőség. A kilencvenes évek elején nálunk luxusnak számított könyvet venni, persze mi, gyerekek kaptunk ajándékba meséskönyveket, de ezeket leszámítva a polcon a Biblia volt – Károli nyelvén, ami hatalmas áldás az én életemre –, meg olyan kiadványok, amelyeket jehovista hittérítők hagytak ott.

Einstein relativitáselméletéről meg az indiai kasztrendszerről ezekben a hittérítő anyagokban olvastam először – ez meg is tanított szelektálni, hogy hiába van leírva, kinyomtatva valami, nem biztos, hogy teljesen igaz. Mi reformátusok vagyunk, fenntartásokkal kezeltük ezeket a kiadványokat, de valamilyen tabu mégis lehetett ebben, hogy könyvet nem dobunk ki, főként akkor nem, ha Istenről vagy Jézusról írnak benne. A szomszédoktól is kaptam olvasnivalót, a szomszéd néni unokája a városban élt, ő hozott nekem Rejtő-könyveket, azok ötödikes koromban teljesen beszippantottak. Szóval kevés könyvünk volt, teljesen esetleges színvonalúak, de mindegyiket többször olvastam.

– A tanárok hogyan segítették irodalmi útján?

– Mivel első osztályos koromban már tudtam írni, olvasni, a tanító néni hozott gyerekirodalmi lapokat, és én ezekből feleltem, a tanév végéig magyar mondákat, legendákat olvastam. A gondviselésnek nagyon hálás vagyok, hogy rendkívül jó tanárokat vezérelt utamba.

Mi már általános iskolás korunkban megtanultunk jegyzetelni, az irodalom szakos osztályfőnökünk ötödikes korunktól önállóságra nevelt, de történelemből, földrajzból, matematikából, fizikából, német nyelvből is felkészülten léptem át a középiskolába. Nemcsak jó tanárok ők, de jó emberek is, akik akartak és tudtak is tanítani. Irodalmi szempontból is irányította a figyelmemet például a fizikatanárom, aki versekkel kezdte az órát. Talán akkor döbbentem rá arra, hogy az irodalom nem az irodalomról szól. Hanem a valóságról, igazságokról.

Bonczidai Éva. Fotó: Kállai Márton

– Hasonlóan jó szellemű volt a középiskola is?

– Igen. A Zilahi Református Wesselényi Kollégium teológia szakán tanultam, és ez meghatározó volt – a bibliaismeret és egyháztörténet szerintem nagyon fontos ahhoz, hogy az ember tájékozódni tudjon a művészetekben és a mai társadalmi folyamatokban. De az iskolában itt már a kamaszkorból adódóan is cinikusabb voltam, ahogy emlékszem, olykor kényelmetlen lehetett a tanáromnak lenni. Főleg irodalomból.

A tanárunk, aki két évig az osztályfőnökünk is volt, igyekezett lefoglalni vagy leszerelni – nem is tudom. Például olyan könyveket olvastatott velem, mint Wolfgang Iser A fiktív és az imaginárius című munkája, amelyet én akkor baromságnak tartottam, de végigolvastam, hogy jól tudjak érvelni amellett, hogy ez a teljes irodalomelméleti maszlag, amit ő friss diplomásként olyan nagyra tart, fölösleges. Kölyök voltam, aki nem hisz az intézményesítésben – abban sem, ha a hitre vagy az irodalomra építenek intézményt. És folyton Kolozsvárra vágytam, azt reméltem, minden ott van, ami számít.

– Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

– Részben igen. Álmaim városa volt, és az is maradt, de már nem földrajzi értelemben, hanem az időben. Az akkori Kolozsvárt szeretem nagyon. Vagy húszévesnek lenni? – ezt ma már nehéz eldönteni. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kar Színházi Tanszékének teatrológia szakán végeztem Visky András osztályában.

Amikor eldőlt, hogy Duna-témával indul a Magyar Kultúra magazin, üzenetet írtam neki, hogy úgy érzem, neki biztosan van a Dunáról mondanivalója, beszélgethetünk-e erről valamikor. Ő visszaírta, hogy bizonyára angyalom van, mert ő most épp a kitelepítésük történetének megírásán dolgozik, és az óhatatlanul Duna-könyv is lesz. Ugyanis ő a kisgyerekkorát a Duna-deltában, egy kényszermunkatáborban töltötte, ahova az édes­anyját a hét gyerekével együtt deportálták, miközben édesapjukat az 1956 utáni ideológiai tisztogatás jegyében 22 év börtönre ítélték. Ő volt a hetedik, a legkisebb gyerek, neki az első emlékei ehhez a traumához kötődnek.

– Hogyan jött létre a Magyar Kultúra magazin?

– A lap ötlete Demeter Szilárdtól származik. Ő kért fel, hogy szerkesszek egy komoly magazint Magyar Kultúra névvel. Úgy kezdtem a munkát, hogy a száz évvel ezelőtti lapokat tekintettem át. Érdekelt, mely témák voltak meghatározóak, száz évvel ezelőtt kik és miről írtak, és ez hogyan befolyásolja azt, amit ma gondolunk a kultúráról.

Aztán olyan hívószavakat választottam ki, amelyek meghatározóak lehetnek, ha megpróbáljuk összegezni, miről szól a 2020-as évek eleje – ezek köré szerkesztjük a tematikus lapszámainkat. És ettől kezdve hatalmas csapatmunka kezdődött. A kiadónk a Petőfi Kulturális Ügynökség, melynek tevékenysége a kultúra számos területét lefedi, így komoly szakértőkre támaszkodhatunk a munkánk során. Amikor Döme Barbara főszerkesztő-helyettessel összeállítjuk egy-egy lapszám tartalmát, kortárs irodalmi, gyerekirodalmi, világirodalmi vagy könnyű­zenei, de akár nyelvészeti kérdésekben is rendkívül felkészült szakmai csapatra támaszkodhatunk.

Arra törekszünk, hogy a lap a komolyan vehető ismeretterjesztő jellegét erősítve igényes művészeti folyóiratként is megállja a helyét, és fontosnak tartjuk, hogy a képzőművészet méltó módon jelenhessen meg a felületünkön – nyomdatechnikai és tervezői szempontból is rendkívül igényes és impozáns kiadványról beszélünk. Ezért felelősségemnek tekintem, hogy a lap az értékek és a szépség közvetítője legyen és maradjon. Minden számban valódi történeteket, hiteles embereket mutatunk be, olyan alkotókat, szakembereket szólaltatunk meg, akikre büszkék vagyunk, mert a kortársaik lehetünk.

– Hogyan készülnek a magyar kultúra napjára?

– Két nagyon kedves meghívásnak tehetünk eleget, az egyik az ünnep előtti napon, Szentendrén a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.-vel (MANK) közös szervezésben megvalósuló lapszámbemutatónk, a másik Balatonfüreden, a Szőcs Géza Irodalmi Szalon ünnepi programja. Nagyon várom, hogy találkozzunk az olvasókkal, ezek az alkalmak rendkívül inspirálóak.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.