Gondolhatnánk, lejárt a honismereti szakkörök ideje. Hogy mennyire nem így van, arra legjobb példa a jászdózsaiak története. Örülnek az idén kiérdemelt Jászsági Civil Vándordíjnak, viszont siratják az áldozatos munkával létrehozott tájházukat.

A hagyomány összetartó ereje

Sötét felhők tornyosulnak a Mátra kéklő szi­luettje felett. Idelent, a jászok földjén csupa varázs a síkvidék. Esőcseppek pöttyözik a tájat, miközben a nap vakítóan süt. Szivárvány ível az égen. Az erős téli napsugarak a jász falucska főterének bazaltkockáit is bearanyozzák. Nagy a sürgés-forgás, adventi vasárnapra készülődnek a honismereti szakkörösök.

Zápor kerekedik, behúzódunk a művelődési házba. A szakkörvezető, Zsidei Andrásné Anikó, nyugdíjas könyvtáros három asszonyt hív maga mellé „erősítésnek”, meséljenek ők is honismereti munkájukról, lelkesedésükkel és tettrekészségükkel sokaknak példát mutathatnak.

Mindjárt az elején tisztázzuk, Dózsa Györgynek semmi köze nincs Jászdózsához, pedig logikus lenne, ha róla keresztelték volna el a települést. A név eredete azonban tisztázatlan. Annyi biztos csak, hogy először egy 1433-as oklevélben tűnik fel Dósa elnevezéssel, amit a helyiek máig „Dausá”-nak ejtenek.

Aztán arra is fény derül, kezdetben nem is laktak itt jászok, de miután az idők során idáig terjeszkedett a Négyszállás nevű jász település, megváltozott a lakosság összetétele.

Mindegy, hogy a község nem is Dózsa, nem is teljesen jász, nemrég ide került a Jászsági Civil Vándordíj, amelyet a Jászságért Alapítvány kuratóriuma ítélt oda a Dósai Honismereti Szakkörnek. Ezüstözött kupa, oklevél, kétszázezer forint, ezzel jár az elismerés, amit harmincöt évnyi munkáért kaptak. A szakkör 1984-ben szerveződött.

A hagyomány összetartó ereje

Zsidei Andrásné, a hagyományőrző egyesület tagja. Fotó Ujvári Sándor

Gulyás János történelemtanár föllelkesítette a falulakókat, s összegyűjtötték a múlt tárgyi emlékeit, amelyeket tájházban helyeztek el. Feltérképezték az egykori tanyavilágot. Megszervezték az elszármazottak találkozóját. Rendszeresen megjelenítették a múlt századi falusi élet eseményeit, például az aratóbálokat, a paraszti lakodalmakat.

Második világháborús emlékművet avattak, és emléktáblát állítottak a község néhai orvosának. Hosszan sorolhatnám, mi mindent csináltak. És azóta is szorgosan tevékenykednek Zsidei Andrásné irányításával, aki tizenhat esztendeje vette át a stafétabotot elődjétől. Anikó a falu szülötte, negyven év könyvtári szolgálat után ment nyugdíjba, de nemrég visszahívták, mert nem találtak mást helyette.

Sokat változott a honismereti mozgalom, mondja. E tekintetben mindig is országosan kimagasló munka folyt a Jászságban, talán nem is volt olyan település, ahol ne foglalkoztak volna helytörténeti kutatással, gyűjtéssel. Ahol nem tudtak felmutatni legalább egy falumúzeumot, ott bizony szégyenkezhettek.

Jászdózsán az alakuláskor tizenöt tagot számláltak, egy időben százan is voltak, most ötvenöten járnak össze. Kezdetben megpróbálták honismereti szakkört szervezni az iskola tanulóinak is, de a gyerekeket nem sikerült megnyerni az ügynek.

Pedig a helyi múlt ismerete, az elődök munkásságának megbecsülése, példaképek keresése és követése a hazafias nevelés alapja, amiben az iskoláknak kellene élen járniuk, vagy ha nem, ezt a mulasztást pótolhatnák a honismereti szakkörök.

Nem jönnek közénk a fiatalok, keseregnek riportalanyaim. Pedig próbálják őket bevonni a feladatokba, például találkozókon felszolgálnak vagy hagyományőrző színdarabban szerepelnek. Ezek tetszenek nekik, de hogy belépjenek a szakkörbe, az föl sem merül bennük.

Hogy ennek ellenére mégis sikeres a közösség, az a felnőttek érdeme. Minden községi rendezvényen ott vannak, segítenek a szervezésben vagy fellépést vállalnak. Nagy kérdés, meddig bírja erővel az idősödő korosztály, többségük hatvanon túl van már, a rangidős kilencvenegy éves.

A hagyomány összetartó ereje

Hímeznek a hölgyek. Fotó : Ujvári Sándor

Utánpótlásgonddal küszködik a népdalkör is, vezetője 2011 óta Seres Istvánné Kövér Magdi. Valamikor huszonheten voltak, mára kilencen maradtak. Magdi régi öregektől gyűjtött helyi népdalokat, a nyolcvanhat éves Szabóné Marika nénitől például ezt hallotta: „Hangoskodó jász gyerekek könnye csordul…” Meg ezt: „A dósai nagy fogadó, jaj, de hangos…”

Karácsonyi ének is akad: „Fenyőgallyas kis Jézuska…” Aztán Magdi nekiállt saját nótákat írni, már van nyolc-tíz szerzeménye, köztük az „István király az égből tekint le ránk…” kezdetű, amelyet mindig megkönnyez a hallgatóság, ha színpadon éneklik.

Nem csak a népdalok szövege szomorkás. Anikót például sírás fojtogatja. Valamit szeretne elmondani, de nehezen kezd bele. Bizonytalan abban, hogy egyáltalán szóba hozza-e. Elveszítettük a tájházunkat, hontalanok lettünk – mondja, de itt meg kell állnia, nem tudja folytatni.

Kis idő múlva kirajzolódik a történet: a korábbi jászdózsai faluvezetés úgy döntött, hogy visszaveszi tőlük a tájházat, amit annak idején áldozatos munkával hoztak létre és évtizedeken át gondoztak.

Arról van szó, hogy egy konzorciumi pályázatból felújították az épületet és még másik két emlékházat azzal a távlati céllal, hogy a falu határában lévő kápolnahalmi régészeti ásatások helyszínével együtt turisztikai célponttá teszik a múlt értékeit bemutató helyi nevezetességeket. Hogy az újonnan létrejött önkormányzat mit szeretne, azt nem tudni.

A tájház épülete, az 1847-ben épült parasztház önkormányzati tulajdonban van, a benne lévő tárgyak pedig mégiscsak a honismereti szakkört illetnék, hiszen ők gyűjtötték össze, de az a bökkenő, hogy nem bejegyzett civil szervezetként erre kevés az esélyük. Mindazonáltal az épület és a tárgyak csak együtt képviselnek bármiféle értéket.

A hagyomány összetartó ereje

A hajdísz felkötéséhez bizony segítségre van szükség… Fotó: Ujvári Sándor

Egyik oldalról elvettek, másik oldalról adtak – nézek az ezüstserlegre. Majd a hetvenkilenc esztendős Lőrik Istvánné Bözsike nénit hallgatom, aki arra emlékezik, mennyit dolgoztak a tájház felújításán. Leverték a „válykos” házról a külső vakolatot, két napig tapasztottak, ahogy mondja, döngölték a lószart, mert ezt másképp nem lehet mondani.

Aztán hófehérre meszelték a falat. Seresné Magdi, a népdalkör vezetője nagyapja priccses csizmáját vitte a múzeumba, meg tintatartót, kopott tolltartót és ősei iskolai bizonyítványait. A dózsaiak hamar „összedobták” a parasztház berendezését, bútorokat, sublótot, ágyat, ágyneműket cipeltek oda, ugyanolyan lett a tisztaszoba, a konyha, a kamra, a pince, mint eredeti állapotában.

Később sem lett halott tér, a szakkörösök élővé tették, kint az udvaron régi ételeket főztek, odabenn pedig programokat, találkozókat tartottak. Most a felújítás miatt üresen tátong a ház, a régiségeket a valamikori iparoskör épületébe zsúfolták össze.

A hagyomány összetartó ereje

Meg kell kóstolni a helyi finomságokat! Fotó: Ujvári Sándor

A jászdózsai hagyományőrzők még ma is felelevenítik az egykori falusi esték hangulatát, bemutatják, miként zajlott az élet a pendzsomban. A pendzsom a fonóhoz hasonló közösségi hely volt, a jászok nevezetes táncos összejövetelének helyszíne.

„Sűdő lyányok” jártak oda, tilolták a kendert, pörgették a rokkát, kézimunkáztak, miközben félszemmel a legényeket stírölték. Az est mulatozással végződött. A szerencsésebbeknek meg szerelemmel. És milyen volt a lakodalom? Egy párbeszéd jut eszébe Anikónak a legutóbbi színpadi előadásukból:

„Mennyi fődet adsz a lyánnyal?” – kérdezte a fiú apja.

„Mindet! Mert egyes lyány!” – vágta rá a lányos apuka.

Milyen jó, hogy még nem vesztek feledés homályába a régi szokások! Bözsike néni például kétszer is nyert a visszaemlékezésével Az eltűnt tanyavilág című pályázaton, amit a dózsai kulturális alapítvány hirdetett meg. Leírta azokat a paraszti munkákat, amelyeket egy-egy évszakban végeztek.

Aztán arról vetett számot, hogyan ismerkedtek a fiatalok a tanyavilágban. Na, ez izgalmas téma!… Minden szombaton volt a faluban bál, ahonnan a határban élő nagylányok és legények sem hiányozhattak. Tánciskolába is jártak. A lányok persze csak kísérővel, gardedámmal mehettek.

Ez a terep jó alkalom volt a párválasztásra, s ha összejött két fiatal, a fiúnak egy évig illett udvarolnia. Ami köztük történt: legfeljebb egy csók, és más semmi.

A hagyomány összetartó ereje

A Szabad Föld olvasói is tudják már, milyen finom a jászdózsai hájas tészta. Fotó Ujvári Sándor

Egy honismereti szakkör profiljába a népi ételek megőrzése és továbbvitele is beletartozik, márpedig Jászdózsán sok elfeledett finomság létezik. Ilyen a tejbableves, a pandúrgulyás, a cukorbodag, a nagybodak – Borbás Marcsi is megnyalná mind a tíz ujját, mint ahogyan meg is nyalta, amikor gasztroangyalként a faluban röpködött.

Bennünket dósai pampuskával és hájas tésztával kínálnak, csak felsőfokban lehet beszélni róluk. Aztán kíváncsian hallgatom a jász ünnepi népviselet bemutatását, Gyurkóné Tábi Rozália – akit mindenki csak Dodinak becéz – sorra mutatja az öltözék darabjait, kecelét, nyárikát, kerebélyes főkötőt.

Hát, ilyen az élet a jászdózsai honismereti szakkörben. De vajon meddig tarthat történetük, meddig képes életben maradni ez az értékmentő és értékteremtő közösség? Amikor erre rákérdeztem, Bözsike néni azt válaszolta, amíg Anikó lesz. Anikó meg mosolyogva hozzátette, én kitartok.

Igen. Így valahogy.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.