„Találtam egy álomházat, mondtam otthon Németországban, s letettem az asztalra az épületről készült fényképeket.”

A kastély ősz rabja

Még kietlen a táj. Az üres pusztán átfújó hideg szél süvít az akantuszleveles korinthoszi oszlopok között, a 200 éve épült sárga, klasszicista kastély málló falai, régóta behajtott spalettájú ablakai, feketén tátongó pinceablakai örök csatát vívnak a beléjük kapaszkodni próbáló légáramlatokkal. Alattunk patak fut, a távoli falu házait nem látni, a falusi élet neszei már nem hallatszanak el idáig.

Alant egy falu, amelynek lakói nem fogadták be a kastély urát. Fotó: Kállai Márton

Az „uraság”, a sosem volt gróf nagy tervekkel érkezett ide egykor, de közbeszólt az emberi kicsinyesség, majd a sors, mely rulettkerékként játszik élettel s halállal. Az öreg idő rozsdás fogaskerekeivel pedig elhalványít, pókhálóval sző be reményt, terveket. Ki tudja, érdemes-e még leporolni?

Emlékek kísérteties tárházává vált az ódon kastély is, amely mellett hatalmas magtárépület s egy ugyancsak méretes istálló terpeszkedik. Az utóbbiban műértéssel ízlésesen berendezett otthon, ahol egy tükör előtt állva nyakkendőt köt a 80 éve ellenére fiatalos lelkületű Weisswange Zoltán, s azt mondja: régen is volt kötőfékjük itt a lovaknak, nekem is kell a nyakamra valami…

Ez az istálló már nem az az istálló, amire bárki is gondolna. Alaposan felújították, nyílászáróit kicserélték, a 300 négyzetméterén vaskos oszlopok választják el egymástól a lakótér jellegzetes színtereit, a hálót, a tárgyalót, a dolgozórészt, amelynek asztalán a tudós elmékre jellemző zsenis káoszban hevernek mappák, könyvek, mint a Népi kézimunkák és Heltai Jenő versei, folyóiratok, lupék, megkezdett levelezés, s egy újságból kihajtott keresztrejtvény, amelyen már hézagosan kibontakozóban a megfejtésre váró mondatocska is.

Előhangként essen néhány szó dióhéjban arról, hogy a siklósi születésű Weisswange Zoltán annak idején hogyan került ki külföldre, miként élt Németországban, a Majna-parti Frankfurthoz közeli Florstadt-Staden faluban, majd tért vissza Magyarországnak e csodálatos vidékére!

Mivel édesapja gazdasági iskolák szervezésével, beindításával foglalkozott, Zoltán számtalan helyen, Siklóson, Csurgón, Orgoványban, Kunszentmiklóson, Örkényben, Kiskunfélegyházán, Somogycsurgón és az Andocs melletti Nagytoldipusztán járta iskoláit. A családfő 1956-ban a csurgói nemzeti tanács tagja volt, ezért kilenc hónapra bebörtönözték, majd ellehetetlenítették, s ez kihatott mindannyiuk életére. A csurgói gimnázium után Zoltán Budapesten járt teológiára, de azt nem fejezhette be, s egy építőanyag-forgalmazó vállalatnál dolgozott segédmunkásként. Mellesleg 10 évig operaéneklést tanult. Bár 26 évesen kiénekelte a magas C-t, a tenorok képességeinek non plus ultráját, mégse mehetett a Zeneakadémiára.

Amikor mint lengyel származású útlevelet kapott, Lengyelország felé vette irányát, de nem engedték, hogy kitelepedjen. E sokrétűnek nevezhető és némiképpen hányatott előélet után 1979-ben Münchenbe került, s egy missziós iskolában megismerte a feleségét, s ez „szédületes szerelem volt az első pillanatától kezdve”. Néhány évvel később összeházasodtak, s mivel Karin néprajzos doktorként két faluban volt lelkész, a menyegzőn 520 vendégük volt. Hat évvel később jöhettek először Magyarországra, s akkor a felesége azt mondta, „itt vagyok boldog, majd itt akarok élni”.

Kulturális központot álmodva, Németországból költözött haza a teológiai végzettségű Weisswange Zoltán. Fotó: Kállai Márton

Weisswange Zoltán odakint teológiát végzett, a szabadegyházak szerint felszentelt lelkész, a hivatalos egyházaknál segédlelkész. A német településen élve lakhatóvá alakította a parókia padlását. Mint az evangélikus papnő férje, az elithez tartozott, s miután meggyőzte a szomszédos falvak vezetőit, hogy örökítsék meg településeiket festményeken – nyolc magyar festőt alkotótáborba invitált. A felesége „féltékeny lett” erre a kezdeményezésre, ezért ő pedig évről évre koncerteket szervezett, parasztgazdáknak kamarazenét – elképesztő sikerrel.

Ilyesformán hamar a kulturális élet prominensei közé kerültek. El is határozták, ha nyugdíjasok lesznek, Magyarországra költöznek majd, és alkotótábort, koncerteket, költők és filozófusok találkozóját szervezve ott is a kultúrával szeretnének foglalkozni. Németországban erre jó modelleket láttak, például egy malomból kialakított kulturális tér gyakorolt rájuk jelentős hatást.

– A mese úgy szól, hogy 1992-ben Máltán jártunk egy konferencián, ahol a feleségem egy lelkésztársa azt mondta, oh, Magyarország, ott még sohasem jártam. Így később eljött velem Balatonboglárra, és vásárolni szeretett volna egy nyaralót.

Hát akkor menjünk el egy ingatlanközvetítőhöz – javasoltam. Amíg ő beszélgetett a szakértővel, én találtam egy mappát Dél-dunántúli kastélyok és hasznosításuk turisztikai célra címmel, s a paksamétában ez volt a 80. számú kastély.

Mély sóhaj szakad fel a férfiból. Körülöttünk az istállóban intarziás asztalkák, bútorok, megannyi különleges lámpa. Aztán lélekben odalapoz az újabb fejezethez, s úgy mondja:

– Eljöttünk ide, de a kastélyt nem találtam. A termelőszövetkezeti időkben téeszközpontnak használt, majd a részben széthordott épületegyüttest úgy benőtte a dzsungel, hogy egyszerűen nem látszott ki belőle. Egy itt csellengő gyermek azt mondta, hogy van egy csapás, ők is ott mennek be az épülethez játszani. Becsörtettem, megláttam, és megmondom őszintén, belezúgtam. Ez a kiskastélyok legszebbike! Ez egy gyöngyszem! Álltam az oszlopok között a lépcsőn, és diadalittasan lenéztem, mire a lelkészbarátom, Hartmudt azt találta mondani: „Ez neked kastély?! Hát ez egy rakás szar!” Nevettem egyet, mert ha lecikiztek valamivel, abból mindig lett valami.

A természet szép, de előbb-utóbb uralkodni fog az emberformálta kövek felett is. Fotó: Kállai Márton

Aztán elmondása szerint éppen erre járt akkor a mezőőr, aki elárulta nekik, előző nap tudta, hogy a kastélyt újra meghirdették. Mert az utolsó téeszelnök a fordulat évében eladta egy angolnak, attól pedig a hitelező bankok tulajdonába került, és most megint eladó.

– Nekünk egy fillérünk nem volt erre, de onnantól jöttek a csodák. Találtam egy álomházat, mondtam otthon Németországban, s letettem az asztalra az épületről készült fényképeket. A feleségem nyugodt nő volt, nem hozta ki semmi a sodrából. Meglátta, felugrott, s úgy sikongatott: megveszem, megveszem! Ment is az apjához, aki kórházigazgató főorvosként vagyonos embernek számított, kérvén, hogy adjál az örökségemből erre. Erre?! Egy pfenniget nem adok – felelte neki az öreg.

Weisswange Zoltán emlékezéseiből kiderül, az asszonya visszavonult a szobájába, s három napig imigyen imádkozott: „Uram, ha ez a te akaratod, akkor köszönöm neked, engedd meg. De ha nem a te akaratod, kérlek, mindenképpen akadályozd meg!”

Aztán az asszonyt felhívta Berlinből az unokahúga, hogy a dédszülők drezdai háza a kutyának sem kell, ezért az ingatlanügynök visszaadta a megbízást, és ha akarja, szerény összegből kifizetve a többieket, övé lehet a hatalmas, háromemeletes ház. Erre már kapott pénzt az apjától. Megvették, s annak felújítására banki hitelért folyamodtak. És a német bankár visszakérdezett: „Nos, mennyit akar? Annyit adhatok rá, amennyit akar.”

A lóistállóban kialakított lakórészt a házigazda által készített intarziás asztalok díszítik. Fotó: Kállai Márton

Kiderült, a német parlamentben Kohl kancellár éppen a döntő adásvétel után két nappal kijelentette, hogy Drezdát újjá fogják építeni. A nemzet megmozdult, olcsó hiteleket ajánlottak, a befektetők érdeklődése megnőtt, ezért három nap alatt megnégyszereződött az ingatlanok értéke. Így történt, hogy a drezdai házra kapott hitel nagy részéből meg tudták venni a magyarországi kastélyt.

Hat évig tartott a papírok beszerzése a műemlékvédelem alatt álló épület felújításához. Akkor még mindig érkeztek német letelepedők a Balatonhoz, s számukra Balatonbogláron és Siófokon Karin Weisswange, a hazánkban letelepedett nyugalmazott német lelkésznő látta el a szolgálatot. Zoltán pedig hobbiból faberakásos asztalok készítésébe kezdett. Rendeltek már tőle templomi szószéket is, amelyhez 23 vázlatot és 12 makettet készített. – Aki így tud variálni, nem normális – állapítja meg erről a konkrét ügyről némiképp túlzó öniróniával.

Az istálló közepén egy hatalmas, talán két méter átmérőjű, művészi edényben párologtató, az ablakpárkányokon pedig színes, tömör üveggömbök – származás szerint mind a közeli bolhapiacokról való.

Az üveggömbök gyűjtik a fényt…Fotó: Kállai Márton

– A falu befogadta? – kérdezem.
– Hát!
– Legalább gróf úrnak szólítják?
– Á, dehogy! Hát nem vagyok én gróf!

De térjünk vissza az előzményekhez! A ’90-es évek második felében a friss kastélytulajdonosok megkeresték a környékbeli önkormányzatokat, hogy támogatnák-e az ő kulturális próbálkozásaikat, de úgy kidobták őket az ajtón, hogy csak úgy röpültek. Azért tartottak időnként önerőből koncerteket 160-180 embernek, és két festménykiállítást is rendeztek. Közben kampányszerűen zaklatták őket.

Az elmaradt koncertek emlékei…Fotó: Kállai Márton

A kastély előtti kereszt náci, és Weisswange Zoltánnak náci megjegyzései vannak – állította az ellenük szóló egyik feljelentés, ami persze képtelenség. A 41 méter hosszú pincéjét óvóhelynek kell kialakítani, és háború esetén lefoglalják bunkernek – szögezte le egy másik, humorosnak szánt támadás. „Menjetek vissza az öreg tanárhoz, s kérjetek tőle néhány pofont.Amikor a keresztről tanított, ti azt gyakoroltátok, hogy hogyan kell kitölteni a pártba való belépési űrlapot” – írta válaszlevelében a férfi.

Lett is ebből egy évekig tartó pör. És anyagilag is tönkre akarták tenni. Mialatt a kastély tetejét befedték, elhordott falait pótolták, az építkezés munkálatai közben hetente 2-3 ellenőrzést kaptak a nyakukba, és mint kiderült, a műemlékvédelem éves átlagban 12 névtelen feljelentést kapott Zoltán személyéről.

A felújításra addig ráment öt házra való tetőcserép, négy házra elegendő tégla – így pénzforrásaik is elapadtak. Közben a feleség Alzheimer-kórja miatt egészen más gondjaik is lettek, míg három évvel ezelőtt az asszony elhunyt. Gyermekeik nincsenek, akik folytatnák az építkezést.

– Száz év múlva, ha valaki a kastély kapcsán a levéltári iratokat kutatja, annak számára egy pörlekedő, erőszakos ember képe rajzolódik ki rólam – mondja keserűen a 80 éves ember.

– Megnézném a magtárt – jelentem ki, mire nevetve mordul egyet, hogy ott a 200 négyzetméteren csak lapjával lehet közlekedni. És autóba ül, hogy az 50 méteres emelkedőt megtegye, mert nem szeretné hosszú időre elintézni a térdét.

A fűrészgépek, gyaluk mellett faliórák, a cserzett bőrök kupaca mögött kézzel hajtható varrógép, ötezer méter zsineg, színes fapálcikák köbmétere; máshol az élére rakott festmények, karikatúrák jól megférnek a kenyérdobozok és a saját készítésű, kerti partin használható, fára akasztható csillogó tárgyak tömkelegével. Van itt nyomdai sajtó, és a mintegy 50 neszkávésdobozból készített fali csavartároló rendszer előtt kristálycsillárból, állólámpából, asztali világítótestből jó néhány.

Zoltán arra a lámpára a legbüszkébb, amelynek öntöttvas lába korábban egy német falu központjában az autóforgalomtól elzárt területet biztosította. Ahogy valami lecsúszik az asztalról, s magával ránt néhány értékes tárgyat, röstellkedik:

– Itt még senki sem fotózott, borzalom, ami itt van!

Az egymásba rakott öntöttvas bográcsoknál és egy Aladdin csodalámpájához hasonlatos teakiöntőnél már gyanút foghattam volna, de nem úgy lett… A sárgás kastélyba már nem kísér el. Rögtön úgy érzem magam ott, mint aki a színes világból egy fekete-fehér térbe lépett be. Egy gondosan lezárt emlékkazettába.

Monokróm por lepi be a bútorok, háztartási gépek tömkelegét, a nejlonszatyrokból kibuknak a német és angol nyelvű könyvek százai-ezrei, az idő múlását várja itt egy rakáson a félretett vaskád, a húsdaráló, s a szatyrokba pakolt lakkozott vállfák garmadája is. Különféle kerti székek és olajfáklyák tanúskodnak arról, hogy valakik pezsgő életet álmodtak ide, egy külön szobában pedig egy betegágy és egy járógép árulkodik az élet drámai fordulatairól.

Uralja a tájat a kastély, amelynek hasznosítási tervei nem váltak valóra, így az emlékek tárházává vált. Fotó: Kállai Márton

Egykor a kietlen pusztán, amelyet most a sárgás klasszicista kastély ural, a középkorban egy falu feküdt, amelynek nevét már az 1332. évi pápai tizedjegyzékben is említették. Kétszáz évvel ezelőtt a kastélyt építtető alispánnak hétezer kötetes könyvtára volt itt, melyben megtalálható volt Sebastian Münster Cosmographiája 1569-ből, a Diurnum Divini Amoris 1600-ból, Cornelius Tollius Itinerariuma az 1600-as évek közepéről, Mazarin 1663-as Le Testamentje, Pázmány Péter Kalauza 1746-ból és Csokonai Vitéz Mihály kiadatlan levelei és versei is. A 2000-es években kulturális célú hasznosítást terveztek itt, de a tervek meghiúsultak – olvashatnám egy csontszáraz krónikában a kíméletlen tényeket.

Weisswange Zoltán dolgozóasztalán a televízió távkapcsolója mellett a csatornák beosztása, huszonvalahány osztrák, német tévécsatornával. Hajnali egyig-kettőig televíziót néz, olvas, keresztrejtvényt bogarász.

– Egy ideig úgy éreztem, semminek semmi értelme. Már nem emésztem magam az idő visszafordíthatatlan kereke miatt. A korom nem zavar, még mindig elkezdeném valahol. 239 millióra értékelték a kastélyt, nyilván jóval kevesebbért adnám oda valakinek. Jó lenne elmenni innét, Afrikába, bárhová, leginkább Thaiföldön tudnék élni, az a színvilág fekszik nekem. Ráadásul itt van ez a 12 és fél hektár is, a másik gond a nyakamon. Pedig a 6 hektáros park olyan romantikus rész, hogy azt el nem lehet mondani. Azon van hegy és völgy, szakadék és mocsár is, másfél óráig tart csak bejárni.

A belépőben akkurátus sorban felfüggesztve 11 alig használt sétapálca. Odakint újra hűvös szél söpör végig a pusztán, meghajlít kórót, bokrot ráz, átsüvít a kopasz fák ágai között. A korinthoszi oszlopok jól bírják még az ostromot.
Az oszlopfőkön szinte rezegnek azok az akantuszlevelek!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.