Harminchat fokos láz, tiszta szív, „csecse becse”, hetedik, reménytelenül – ki ne tudná, hogy ezek József Attila szavai?! Minden évben április 11-én az ő születésnapján ünnepeljük a költészet napját – 1964 óta, szovjet mintára. Ugyanezen a napon jött a világra a magyar irodalom egy másik kiemelkedő alakja, Márai Sándor is.

A költészet napjának születésnaposai

„A Majakovszkij téren az emberek még hófúvásban is szívesen hallgatnak két-három óra hosszat verseket” – írta elismerően a hatvanas években a baráti magyar sajtó a moszkvai költészet napjáról. A Szovjetunióban 1955-ben tartották meg először a napot, amely valójában annyiból állt, hogy a Sztálin halála után hatalmi harcokba süllyedő (kultúr)politika „kizavart” néhány kortárs költőt (elsősorban megfelelő irányvonalas) verset szavalni és dedikálni pár moszkvai könyvkereskedésbe.

Aztán 1956-tól rendszeresen megjelent a Gyeny poezii, magyarul Költészet napja című antológia, és a kezdeményezést idővel tömegrendezvénnyé fejlesztették.

A Magyar Népköztársaság sebesen, már 1956 júniusában követte a szovjet példát: a nyári ünnepi könyvhéten előadóművészek szavaltak, írók, költők, tanárok, fiatalok beszéltek a kortárs és klasszikus költészetről.

A József Attila nevével fémjelzett költészet napjának elmaradhatatlan „kelléke” a szavalóverseny.

A munkásmozgalom a kezdetektől fogva kihasználta a művészetekben rejlő propaganda lehetőségét, úgyhogy az Írószövetség javaslatára a Magyar Szocialista Munkáspárt Agitációs és Propaganda Osztálya 1963-ban döntést hozott: a következő évtől a kultúrpolitika a költészet napját az akkor munkásköltőként kanonizált József Attila (1905–1937) születésnapjához, vagyis április 11-hez kapcsolta.

A központi megnyitót a Magyar Írók Szövetsége rendezte az Egyetemi Színpadon, az eseményt a televízió is közvetítette. Ebben az évben jelent meg először a máig élő Szép versek antológia. Az ünnepségsorozat fontos állomásaként megnyílt a József Attila Emlékszoba a költő szülőházában, a ferencvárosi Gát utca 3.-ban; a Petőfi Irodalmi Mú­zeum által létrehozott kiállítóhely máig működik.

A költészet napja kezdetben erősen a munkásmozgalmi lírára fókuszált, de szerencsére az idők során sikerült lassan levetkőzni az osztályharcos jelleget, és egyre színvonalasabb programok, előadás-sorozatok születtek.

Még egy ünnepelt

Szintén április 11-én jött a világra (1900-ban) Márai Sándor, a magyar polgárság képviselőjeként ismert író-költő. Amikor 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, a nevét is alig ejtették ki. Ő is csak a halála (1989) után egy évvel kapott magas rangú elismerést: Kossuth-díjat.

Márai Sándor.

Hosszú út a végső nyughelyig

„Nagy tolongás és tülekedés van szegény szerencsétlen József Attila teteme körül” – vélekedett a Hír című napilap névtelen cikkírója, két hónappal a szárszói temetés után. Versek jelentek meg róla, az egyik szépirodalmi közlöny külön József Attila-számot bocsátott ki, majd halála után egy évvel megkapta a Baumgarten-díjat is.

A költő holttestének kihantolása és budapesti újratemetésének gondolata 1941 decemberében a Film Színház Irodalom című hetilap akciójából nőtt ki: Síremléket Attilának! címmel gyűjtésre szólították fel az ország lakosait, hogy méltó emlékművet állítsanak a kopott fejfa helyére. A költő nővére, József Jolán engedélyezte az exhumálást, a főváros pedig – a párt városházi képviselőinek közbenjárására – díszsírhelyet adott. 1942. május 3-án, egy szürke, esőre hajló vasárnapon temették el újra (képünkön), miközben Major Tamás elszavalta A város peremén című verset.

József Attila temetésén. Fotó: Fortepan, Berkó Pál

Azonban nem ez lett József Attila végső nyughelye! 1959-ben pártutasításra, a nyilvánosság kizárásával újra ki-, majd elhantolták holttestét a Munkásmozgalmi Sírsétányon, 1963-ban pedig mellé temették „özvegyét”, az akkor elhunyt Szántó Juditot. Csak a rendszerváltozás után, 1994. május 17-én térhetett meg a költő övéi közé a Fiumei úti családi sírkertbe.

Ideológiai terhekkel sújtva

Halála után a nyomorba született, korai árvaságra ítélt, instabil és lázadó hajlamú költő alakja szimbólummá vált, s a rövid ideig tartó munkásmozgalmi kötődését olyannyira felnagyították, hogy utána évtizedekig a „proletariátus költőjeként” találkozhattunk József Attila nevével.

Előbb a szociáldemokraták és a kommunisták harcoltak érte, aztán Rákosi pártállamában Petőfi és Ady mellett az irodalom népi demokratikus költőikonja lett. A hatvanas évek kultúrpápája, Aczél György József Attila-rajongó volt, minden versét fejből tudta.

A ferdítéseket József Jolán is tovább erősítette, amikor az ötvenes években több megkérdőjelezhető lépéssel profitálni próbált öccse emlékéből. Írói-újságírói babérokra törekedvén, A város peremén című regényében például az egyik történetének az a végkicsengése, hogy Rákosi Mátyás még József Attilának is tanítómestere volt…

A rendszerváltás után az irodalomtörténeti munkálkodásoknak sikerült végre megtisztítani a költő életművét a rárakódott ideológiai tehertől. József Attila most már az a „töltőtollkoptató szegény legény” lehet, aki megtanította nekünk, hogy anyánk szájából édes az étel, és apánk szájából szép az igaz; aki tudta, hogy a múltat be kell vallani.

A pandémia, a múlt évhez hasonlóan, sajnos még az idén is a rádió, televízió elé és az internetre száműzi a líra szerelmeseit – érdemes válogatni a nívós tartalmak között!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.