Valakinek van egy mondása: A boldogság olyan, mint a matek; nincs mese, meg kell tanulni. Ülni egy kávézóban és a semmittevés részeként inni egy kávét. Az is boldogság. Az volt, amelyet most egy időre elveszítettünk – mondja Hadházi László Karinthy-gyűrűs humorista.

A megállíthatatlan mókamester

– Hogyan lesz valakiből humorista?

– Már gyermekkoromtól azzal parádéztattak, hogy a Táncdalfesztivál aktuális számait kívülről tudtam. Aztán Hofi Gézát és a Rádiókabarét hallgatni családi program volt, s én azokat a jeleneteket mind el tudtam mondani.

Fejemben tároltam a Nevető lexikont, abból A-tól Z-ig mindent tudtam. Viccesnek tartottak nagyon fiatal korom óta, igazi nagymotor hajtott. S volt, aki észrevette és megmondta, hogy abból meg tudnánk élni, amilyen hülye vagy.

– Voltak azért vargabetűi?

– Amit még az én időmben az általános iskolában a fiúk a gyakorlati órán tanultak, abból mára mind szakma lett. Bekötni a lámpákat, megjavítani a vízcsapot. Fohászkodunk az efféle mesterekhez. Azt én mind meg is tudom csinálni otthon.

És bár szeretem a gitárokat, sohasem akartam gitárkészítő lenni, mert tudtam, hogy vannak, akik sokkal jobban csinálják. Belekóstoltam a mezőgazdasági, rendőrtiszti, egészségügyi, testnevelési, államigazgatási főiskolák és egyetemek hangulatába, de különböző okokból mindegyiket abbahagytam.

Aztán voltam minden, amihez nagy szöveg kellett, például rádiós műsorvezető, de ott volt előttem, hogy igazából humorista szeretnék lenni, azaz látszólagos semmi. Pedig ez egy összetett hivatás.

– Miért?

– Csomó nagy horderejű történés itt van évekig a fejemben, s próbálok irtó vicceset csinálni belőle. Mint ahogyan Charles Bukowski író megfogalmazta, ez egy irányadó mondatom lett.

Amikor letolta a barátnője, hogy mindig ugyanazokat a sztorikat mondja el társaságban, azt felelte: „A történetek a többszöri elmesélés során veszik fel azt a formát, ahogy valójában meg kellett volna történniük.” Sok olyan drámai történetem van, amelyet húsz évig nem érzek viccesnek, aztán majd elmondom, s kicsiszolódik.

Ezért elsősorban novellákat szeretek olvasni, s szerintem a humor műfaja is az, egyfajta rövid elbeszélés. Megtörténik, hogy én is olyan sztorikat mondok el, amin az egyszerű emberek nevetnek, holott az az értelmisé­gieknek szól, csak ők nem nevetnek.

– Van ilyen poénra váró történet most a fejében?

– A lakosságcsere idején egy itteni sváb ember nyelvtudás nélkül eljutott Amerikába. Kint kínlódtak a feleségével, mert az sem álom­ország, viszont valaki azt súgta neki, hogyha elmegy katonának, az jó kezdet lehet. Jelentkezett is rögvest, s elvitték Koreába, ahol hipp-hopp, azonnal légnyomást kapott.

Kint katonakórházba került, s mivel csak magyarul beszélt, azt hitték, olyan mérvű a légnyomása, hogy megzavarodott. Hazahozták Koreából, s elmebetegként kezelték húsz évig egy zárt intézményben, ahol a gyógyszerekkel és elektrosokkokkal „zöld zellert” csináltak belőle.

Idővel az itt maradt rokonai úgy gondolták, nincs olyan, hogy valaki elmegy Amerikába, és soha többet nem ír, ezért megbíztak egy ügyvédet, keresse meg. Az ügyvéd meg is találta. Az ügyvéd beperelte az Amerikai Egyesült Államot, és meg is nyerték a pert.

És az öregúr a nyolcvanas években dollármilliomosként tért vissza Magyarországra. Ez egy remek történet, akár igaz, akár nem, hát még hordozom magamban, hogy hogyan lehet ezt kicsiszolni. Dráma van benne, s az a humor alapja.

– Persze a színpadon mindig jókedvűnek és összeszedettnek kell lennie.

– Mindig tiszteltem Malcolm Youngot és felnéztem rá, az AC/DC ritmusgitárosára, mert ő mindig ott volt, amikor szükség volt rá. Hiába táncolt, mozgott a színpadon, a mikrofont csak elérte abban a századmásodpercben, amikor énekelnie kellett.

Már végéhez ért a vokál, ő még a színpad végén bohóckodott, de aztán onnan mint egy robot elindult a mikrofon felé, elkapta, akár egy legyet, s énekelte, hogy Highway To Hell. Ritka jól csinálta.

– Előfordult már, hogy elfelejtett egy fel­lépést?

– Ó, volt, hogy otthon sütöttem a szalonnát, és a kezemben csavargattam, tenyeremben melengettem az öblös borospoharat, mikor csöngött a telefon. Kőhalmi kolléga telefonált, „Laci, én már lejöttem a színpadról, s kérdezik, hogy te mikor érsz ide”.

Rossz számot hívtál, nekem nincs ott dolgom, ahol most te vagy – feleltem, de nem volt vicc. Annyiszor módosították a fellépés időpontját egy céges rendezvényen, hogy én arról tényleg lemaradtam.

Hadházi László humorista. Fotó: Németh András Péter

– A sok turné miatt ismeri az országot, mint a tenyerét?

– Debrecenben születtem, de annyi helyen léptem fel az elmúlt években, hogy most már a szülőhelyem egész Magyarország. Ha én Baján elmegyek a cukrászdába, akkor ismerősként köszöntenek, és tudják, hogy mit szoktam kérni.

Amikor Nagykanizsára megyek, tudom, hol fogok ebédelni, s hol fogok aludni, milyen az uszoda Szombathelyen, és ha Győrbe utazom, viszek korcsolyát, mert jó a jégpályájuk. Ezért én minden városban úgy érzem magam, mintha ott születtem volna.

Máshogy vagyok a művelődési házakkal, mert azokat csak hátulról ismerem, sötétben érkezem és távozom. Március elején egy Zalaegerszeg, Keszthely, Ajka, Veszprém, Székesfehérvár, Tata turnén voltam, nem először.

– Egy humorista szigorúan nevelte a gyermekeit?

– A három gyermekem számára gyakran én voltam a mumus. Napi egy órát tévézhettek, mobilozhattak, számítógépezhettek. Az arányokról ők dönthettek viszont. És nem járhattak gyorséttermekbe sem. Tudom, hogy akkor utáltak érte, de már felnőttek, és felnőttként ezt a szigort, útmutatást megköszönték.

Hallottam, de igaz: „Ha te nem neveled jól a gyermekedet, mások fogják nevelni rosszul őket.” A fiam mostanában a szabadidejében sziklamászik. Semmit nem tehet többet ma­gáért, mint hogy sportol. Inkább, mint hogy a kocsmában üljön, füvezzen vagy kockafejűként ne értsen meg a világból semmit sem.

Győrben arra a bizonyos jégpályára megérkezett egy fiúosztály, ketten koriztak, és a többi, mint az ősember, ült körben és mobilozott. A feleségem gyermekpszichológus, mondja is, hogy aki 8-10 órát folyamatosan online van, úgy közlekedik, oly bizonytalanul az utcán, mintha mentőövet fogna.

És ő micsoda családtörténeteket mesél! Neki is kell, hogy valakinek elmondja azt a sok gyötrelmet, nehézséget, lelki feszültséget, amit nap mint nap hall. A hallgatósága én vagyok, a humorista. Na, ezért is állok két lábbal a földön.

– A poénok kidolgozásához sokat olvas. Mely könyvek a kedvencei?

– Parti Nagy Lajostól a Sárbogárdi Jolán álnéven írt, A test angyala című kisregény. Minden mondatán nevetek. Úgy van megírva, mintha egy buta ember írna egy szerelmes regényt. „Egy tonikot kérek sok szívószállal, és sajnos egy kis alkoholt is.” Veszélyes írásmű, ezért csak egy fejezetet engedélyezek magamnak naponta belőle.

De tetszik Bornai Tibortól a Sejtés és Robert Capa életrajzi regénye, a Kissé elmosódva is. Alex Kershaw írt Capáról egy dokumentumregényt Vér és pezsgő címmel, ami olyan, mint egy Rejtő-regény.

– Ennyire érdekli egy világhírű fotós életleírása?

– Engem? Hát én végzett fotóriporter vagyok! A Magyar Újságírók Országos Szövetségénél végeztem a nyolcvanas évek végén. Édesapám fényképész volt, otthon működött a labor. De nem teljesedtem ki benne.

Viszont figyelem a fotóművészvilágot, és megvásároltam Szebeni András egyik felvételét a Cseh Tamás indiánruhában sorozatból is.

– A koronavírus miatt bezártak a művelődési házak. Sok, korábban teltház-gyanús fellépése elmaradt, s elmarad még bizonytalan ideig. Mit csinál most?

– Valakinek a mondása: a boldogság olyan, mint a matek; nincs mese, meg kell tanulni. Ülni egy kávézóban, és a semmittevés részeként inni egy kávét. Az is boldogság. Az volt. Nem a nagyobb ház és a nagyobb kocsi jelenti a boldogságot, hanem a látszólag apróbb dolgok. Ez sokak számára elveszett.

Most előrehozott szabadságon vagyok. Úgy teszek, mintha egy rendes ember volnék én is. Rendbe rakom a kertet, megjavítom a lócát, és holnap megint szalonnát fogunk sütni az udvaron, hogy folytatódjék a gasztronómiai tavasz!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.