A Nemzet Színészei között: Jordán Tamás

Legfőbb vágya, hogy nemzeti ünnepeinken megöleljék egymást az emberek. Számára magyarnak lenni nem valamiféle szlogen, a szeretetet pedig keresztényi neveltetéséből a legfontosabb erények közé sorolja.

Ország-világBorzák Tibor2020. 03. 17. kedd2020. 03. 17.
A Nemzet Színészei között: Jordán Tamás

– Kinek mondta el először?

– Elsőként a 101 éves édesanyámmal közöltem a hírt, de addigra már hallotta a rádióban. Sosem voltam díjfüggő, bár korábban gondoltam rá, esetleg én is sorra kerülhetek egyszer.

– Tartja a kapcsolatot a töb­biekkel?

– Törőcsik Marit rendszeresen látogatom a velemi otthonában. Bodrogi Gyulával, Haumann Péterrel is szoktam beszélgetni. Mérhetetlen boldogság, hogy a legnagyobbak maguk közé fogadtak. Sok mindenben kimondatlanul is egyezik a véleményünk.

Hasonlóan gondolkodunk például arról, hogy a mi mesterségünkhöz nem elég a tehetség, a szorgalom, hanem mérhetetlen alázat is kell hozzá. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez fémjelzi a szakmai feladataimhoz és a munkatársaimhoz való viszonyomat.

– Nemcsak a színész, hanem a színház számára is rang, ha nemzetinek nevezik. Mindegyik fölött áll?

– Formálisan mindenképpen. A budapesti Nemzeti Színház története során mindig is a nemzet első számú játszóhelye volt, és remélhetőleg ez így is marad. Ha a nemzeti jelzőt használják, én egy kicsit zavarban vagyok. Nekem ugyanis nincs szükségem arra, hogy állandóan emlékeztessenek rá, melyik a legmagyarabb színház.

Számomra ez evidencia. Nagyon erős az identitástudatom, nem tudnám máshol elképzelni az életemet. Arról nem is beszélve, hogy a foglalkozásom alapfeltétele a magyar nyelv és annak mesteri használata. Származásomat tekintve is magyar vagyok, az őseim is azok voltak.

Jordán Tamás szerint mérhetetlen alázat is kell a színészmesterséghez. Fotó: Németh András Péter

– Mintha vesztene a fényéből a nemzeti jelző, hiszen már annyiféle összefüggésben használjuk. Pedig annak a szívünkből kell(ene) jönnie…

– Én is így gondolom. Mindazonáltal nagyon nagy szükség van a nemzeti ünnepekre, amelyek esetleg összehoznak minket. Az esetleg szót azért használom, mert mára olyan mély árkok alakultak ki a két Magyarország között, amelyeket mi már nem biztos, hogy be tudunk temetni, viszont ezt a jövő generációjának kötelessége lesz megtenni.

Mennyivel szebb lenne, ha a jeles napokon, például március 15-én pártállástól függetlenül megölelnék egymást a magyar emberek, és az erősen hangzó szlogenek helyett mindenféle harag és feszültség nélkül néznének egymás szemébe.

Évekkel ezelőtt volt egy tervem: október 23-án ne tartsanak pártrendezvényeket, hanem legyen az összejövetel olyan, mint egy majális. Hát ez sem sikerült.

– Vannak olyan március 15-i ünnepségek, melyekre szívesen emlékszik vissza?

– Számos alkalommal léptem fel ezen a napon. Általában verset mondtam, legtöbbször Petőfitől. Sikeres szervezés esetén sokan részt vesznek az ilyen rendezvényeken, de valljuk be őszintén, a többség nem azért megy oda, hogy verset hallgasson. Ettől függetlenül szerettem az ünnepi alkalmakat.

– A Nemzeti Színházban 1848. március 15-én este a Bánk bánt játszották. Nem jelent ez valamiféle kötelezettséget a mai direktorok számára, hogy legalább ünnepnapokon vegyenek elő magyar klasszikusokat?

– Manapság az éppen aktuális műsorterv érvényesül, nem tudok arról, hogy lennének kifejezetten ünnepi előadások. Én például aznap egy Sigmund Freudról szóló darabban játszom a Rózsavölgyi Szalonban.

Ami az 1848. március 15-i díszelőadást illeti: a Bánk bán a legjobb választás volt arra, hogy a nézőkre is „átragadjon” a pesti forradalom mozgatórugóit képező szabadságvágy és magyarságérzet.

Ezek is érdekelhetnek