A szabadság zászlaja alatt

A Habsburg-ház rendszeresen kijátszotta, egymás ellen és összeugrasztotta a Kárpát-medence népeit. A Rákóczi-szabadságharc idején még csak a délszláv népeket tudták a magyarok ellen uszítani, 1848-ban már a románok is kegyetlenül mészárolták a fegyvertelen magyar lakosságot biztatásukra.

Ország-világMärle Tamás2021. 03. 15. hétfő2021. 03. 15.
A szabadság zászlaja alatt

„Nyitra, kedves Nyitra, te magasságos Nyitra! Hol van ama idő, hol van ama idő, mikor virágozál? Nyitra, kedves Nyitra, te szlovák anyácska! Ha rád tekintek én, sírnom muszáj vala.” Ekképpen búsult Ludovit Štúr, a szlovákság legjelentősebb, XIX. századi nemzetébresztője (képünkön) az 1830-as években írt versében Nyitra városának állapota fölött, hiszen csekély jelei mutatkoztak a felvilágosodás eszméjének, valamint a nemzetiségi ébredésnek a tótok között.

Noha a Pozsonyban zajló reformkori országgyűlésekre nem küldhetett képviselőket a szlovák nép mint politikai nemzet, de egyes városok képviselői tótok voltak, úgymint Ludovit Štúr, Zólyom város 1847-ben megválasztott követe.

Ludovit Štúr

A tótok a magyarokhoz hasonló módon kiálltak a reformok mellett, ugyanakkor a nemzetiségek egyenjogúsítását is követelték, anyanyelvi oktatást és a szlovák nyelv tanítását a pesti egyetemen. Csakhogy ezek az igények ellenkeztek az egységes magyar politikai nemzet koncepciójának érvényesítésével, a korabeli hazai politikusok pedig a magyar nemzet iránti hűséget remélték a reformok érvényre juttatásával a nemzetiségektől, valamint a magyar nyelv ismeretét.

Erről írt a Kelet Népében Széchenyi is, és ezt vallotta Wesselényi is: „Sem szükség, sem cél, hogy az idegen ajkúak anyai nyelvöket elfeledjék (…), elég, hogy magyarul tudjanak.”

Nemzetébresztők és a nemzetük

A pesti forradalom kitörését követően a szlovákok lelkesedéssel fogadták az áprilisi törvényeket, majd elégedetlenkedtek azok részleges végrehajtása, valamint a nemzetiségi kérdés elodázása miatt.

1848. május 11-én tették közzé a szlovák mozgalom vezetői a Liptói követeléseket, miszerint Magyarországot föderatív állammá kívánták átalakítani, amelyben a tótok autonómiát kapnának nemzeti parlamenttel. Emellett nemzetként való elismerésüket követelték, továbbá szlovák nyelvű oktatást.

A Batthyány-kormány részéről pánszláv izgatásnak minősítették a Stúr–Hurban–Hodza triumvirátus követeléseit, és a katonaság kiküldésével, valamint néhány személy bebörtönzésével rövidre zárták az ügyet. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői az elfogatóparancs elől elmenekültek, és részt vettek a Prágában megrendezett első pánszláv kongresszuson, ahol a többi néppel együtt elítélték a magyar kormány politikáját, továbbá a szláv népek birodalmon belüli autonómiájáról tárgyaltak. Ezt követően Bécsbe tartottak, ahol megalakították a Szlovák Nemzeti Tanácsot, és az udvartól kapott föderális ígéretekért, önálló koronatartományért cserébe a forradalmi Magyarország ellen kezdtek tót felkelést szervezni.

Nem akartak elszakadni

A lázadás megszervezésébe csaknem beletört Štúr bicskája, az erőlködés ellenére mindössze 4-500 fő lehetett azon felvidéki tótok száma, akik folyamatosan harcoltak a Habsburgok oldalán. Igen árulkodó a tót felkelőknek parancsoló Windischgrätz egyik levele Schwarzenberg hercegnek: „Csekély kivételtől eltekintve a szlovákok egész Észak-Magyarországon egy jóindulatú, könnyen irányítható nép, amely nem kíván semmilyen elkülönülést Magyarországtól.”

Más feljegyzések is arról tanúskodnak, hogy a magyarok ellen uszító Štúrt Kassán például elhajtotta szlovák hallgatósága, ugyanis eszük ágában sem volt a magyarok ellen menni.

A számok Windischgrätzet igazolták. A másfél esztendő alatt jó, ha összesen néhány ezer tót vett részt a magyarok elleni küzdelemben, még úgy is, hogy több forrás szerint a hadba állóknak birtokot ígértek, vagyis nem a magyarok iránt érzett ellenszenv miatt rántottak kardot. Štúréknak csak helyenként sikerült fellázítaniuk a magyarok ellen a tótokat, képtelenek voltak általános felkelést szítani, még úgysem, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács kihirdette, aki a magyarokkal tart, az nemzetáruló, és a későbbiekben szankciókra számíthat.

Ezzel szemben a hadtörténészek 30 ezerre teszik azon tótok számát, akik a magyar honvédségben viseltek hadat, egy részük például oroszlánrészt vállalt Guyon Richárd branyiszkói áttörésében.

Átkelés a Stureci-hágón, Keiss Károly olajfestménye

Uszítás után átverés

A tótok többsége mellett a szintén felső-magyarországi ruszinok is a magyarok oldalán küzdöttek a szabadságharcban, ráadásul a ruszinok körében az értelmiség is magyarbarát volt. Az ungvári görögkatolikus szeminárium papnövedékei önként álltak be katonának, többen közülük nemesi címben és magas kitüntetésben részesültek.

Mindez azonban nem lehetett elegendő az orosz medve ellen, még úgy sem, hogy a Szemere-kormány a szabadságharc végnapjaiban kiadta Európa első nemzetiségi törvényét, amelyben minden nemzetiség számára széles nyelvhasználati jogot és vármegyei autonómiát kínált. A forradalom eltiprása után sem ezek, sem a császári ígéretek nem váltak valóra.

Hiába váltották egymást szlovák küldöttségek és petíciók Bécsben, önálló koronatartomány helyett kevéske nyelvi jognál többen nem részesültek: előírták a szlovák nyelv használatát az alacsonyabb hivatalokban, több szlovák tannyelvű középiskola alakulhatott, vagy államosítás után tették szlovák tannyelvűvé, mint a besztercebányai katolikus gimnáziumot.

A szlovákság zöme 1848–49-ben azonban nem Bécstől várta a pozitív fordulatot, hanem Pest-Budától. Nem ültek fel a Habsburg-udvarból irányított és Štúrék által feléleszteni próbált nemzetiségi uszításnak, hanem vállvetve küzdöttek a magyarokkal a független Magyarországért Damjanich vagy Aulich seregében.

Kié a kettős kereszt? Az 1848–49-es szabadságharchoz kapcsolódó érdekesség – aminek a magyarság abban az időben nem tulajdonított igazán nagy figyelmet –, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács először használta az általa szervezett népfelkelés idején a kettős keresztet mint szlovák nemzeti szimbólumot. A minden bizonnyal bizánci eredetű jelképet a tótok úgy vallják, hogy Cirillnek és Metódnak köszönhetik, amikor azok a IX. században Nyitra környékén térítették a szláv népeket – csakhogy ezt semmilyen forrás nem igazolja. A kettős kereszt bizonyítottan először III. Béla ezüstdénárján tűnt föl a Kárpát-medencében, nevezett királyunk pedig Bizáncban nevelkedett.

 

Ezek is érdekelhetnek