A legenda szerint egy asztalfiókban vitték haza a csengeri piacról az újszülött Erdélyi Tibort, aki asztalos-restaurátor, fafaragó, népi szobrász, majd táncos, koreográfus lett. Feleségével harminchárom éven át oktatta a magyar táncot Japánban, s jóvoltukból a Távol-Keleten sokan megismerték a gulyásleves fogalmát. Idén lett Kossuth-díjas.

A tánc és a szobrászat az élete

Még éppen Budapesten vagyunk, ötszáz méterre a közigazgatási határtól. A szé­kelykapun belépve hatalmas méretű faszobrok fogadnak, köztük egy négyméteres Krisztus a kereszten korpusza. Erdélyi Tibor bejárta a világot, járt Rio de Janeiro selymes vizű óceánpartján, Ausztráliában is, és még ötvenöt országban, de az előttünk elterülő város szemet gyönyörködtető látványát nem adná oda semmiért.

– Szüleim bútort venni mentek Csengerbe, amikor édesanyám érezte, hogy már nagyon követelem a világra jöttömet. Édesapám korábban géplakatosnak tanult, s egykori mesteréhez kéredzkedtek be, ahol megszülettem. Úgyhogy hazafelé menet már egy fiókban bömbölhettem, innen ered életemben a fa szeretete – mondja a most 88 éves férfi, aki a szovjet, majd ukrán határ melletti Uszkában nevelkedett.

Édesapját 1944 novemberében vitték el „háromnapos malenkij robotra”. Soha többé nem látta. A családfő elvesztése is közrejátszott abban, hogy 16 éves korára, mikor hátrahagyta szülőföldjét, minden paraszti munkában jeleskedett. Úgy vágta a búzát, hogy nem győzték szedni utána a markot: „Tibi, ne siess annyira, mi nem vágtunk disznót” – mondogatták a falubeliek.

Szántott, vetett, aratott, törte és fosztotta a málét, de elvetette, kinyűtte, szárította, eltörte, tilolta, gerebenezte a kendert is. Amikor a szöszt fonták a lányok, asszonyok a fonóban, ő citerázott.

A mester székelykapus portája Budapest határában. Fotó: Bielik István

Miután Budapestre került, a Városligetben sétálva szóba elegyedett a világkiállítás épületeit építő restaurátorokkal, azok mestere hívta tanulónak. Igent mondott, és az Iparművészeti Múzeumban dolgozva 1948-ban asztalos-restaurátor szakmát szerzett.

Először munkaként, majd saját örömére díszítette a fát, leginkább használati eszközöket készített, mángorlót, kulacsot, ivócsanakot, csigatészta-csinálót. Évekig siratóasszonyokat faragott, majd az első népi motívum egy botra került fel. A gyakorlat formálta tehetségét, és a pásztorfaragásokból kiindulva talált sajátságos stílusára.

– Hogyan jött életében a tánc?

– Az Iparművészeti Múzeumban alakítottunk egy zenekart, és egy tánccsoportnak citeráztam. Az egyik alkalommal az egyik táncos megbetegedett, mire mondtam a tanárnak, hogy én ezt el tudnám táncolni. Hát hogyan, kérdezte meglepődve, mire azt feleltem, hogy nem olyan komplikált az. Másnap a visegrádi fellépésen már én is táncoltam, másvalaki citerázott helyettem.

Így kezdődött a táncos életem Budapesten. Rövid időn belül az MTA Központi Táncegyüttesében találtam magam. 1951-ben kimentünk a berlini Világ Ifjúsági Találkozóra, ahol meglátott Rábai Miklós, és átvitt az Állami Népi Együttesbe, ahol végigtáncoltam harminc évet.

Erdélyi Tibor portréja fiatal táncosként. Fotó: Bielik István

Lent vagyunk már a műhelyében. A fűrészgép pihen, s ahol domborműveket látni a falon, az embernagyságú faragások mögött egy majomarcos tartóban akkurátusan pihennek a különféle reszelők. Vésők, satuk, csiszolók, bunkónak nevezett műanyag „kalapács” fekszik a polcokra tuszkolt tülkök feletti asztallap alkotói rendjében.

– Bárhová ment a világban, mindig vitt magával egy tülköt, s azt faragta a szállodai szobában, ezt hallottam magáról.

– Nem csak tülköt, de azt valóban érdemes említeni, hiszen háromszáz órát is lehet rajta dolgozni. Vittem én ivócsanakot, kulacsot, mindent, ami a bőröndbe belefért. És sose volt a vésők miatt gond a határokon.

Táncművészi karrierje kiteljesedett, miközben szabadidős fafaragóból elismert mesterré vált. Elnyerte 1970-ben a népi iparművész, s 1998-ban a népművészet mestere címet. Rönkbútorait, vallási, pásztor, sámán, táncos témájú faragványait számtalan kiállításon jutalmazták nagydíjjal. S emellett 1952 és 1978 között a Magyar Állami Népi Együttes táncosa, szólistája volt, 2006-tól pedig örökös tagja.

Minden szoborban és faragásban egy történet, egy sors lakozik. Fotó: Bielik István

Dinamikus, kemény karakterű táncstílusát több mint ötven országban jutalmazták vastapssal. Rábai Miklós a próbákon, táncok betanításában is számíthatott rá, de tehetsége hamar megmutatkozott koreográfusként is. 1978-tól az Építők Vadrózsák, majd a szolnoki Tisza Néptáncegyüttes, 1986–1991 között a Duna Művészegyüttes és még hat néptáncegyüttes művészeti vezetője és koreográfusa volt.

Több mint 130 koreográfiát készített neves néptáncegyütteseknél, és nagy lélekszámot megmozgató táncművek koreográfusaként (Illés Lajos: Cantus Hungaricus, Sebő Ferenc: Rege című zenéjére) és társkoreográfusaként is közreműködött (Novák Ferenc: Magyar menyegző).

De dolgozott színházban, sőt még az Operában is koreografált. Rendszeresen segítette a kárpátaljai magyar táncegyütteseket, és feleségével, Semperger Ilonával, valamint vendégtáncosokkal 33 éven át tartott magyar néptánctanfolyamokat Japánban, ahol 2016-tól már egy múzeum mutatja be munkásságát.

– Kint voltam Japánban az Állami Népi Együttessel egy harmincegy előadásos turnén. Egy buddhista szervezet hívott meg minket, s úgy kalkulálták, hogy a belépődíjas bemutatók ellenére nagyon nagy veszteséggel zárnak majd. Mint utólag kiderült, több százezer dollárt kerestek. Egyetlen plakátunk sem készült, mégsem volt a fellépéseken üres szék.

„És sose volt a vésők miatt gond a határokon.” Fotó: Bielik István

Onnantól fogva évente egy-három hónapot töltöttünk Japánban, s a feleségemmel Szapporótól Okinaváig minden egyetemi városban táncot tanítottunk… Ott minden évben kitalálnak egy divatot, hogy most tekézni fogunk, és akkor 120 millió ember úgy szervezi az életét, hogy a teke közelében legyen… Máskor a röplabda vagy az automatában történő portrékészíttetés a közkedvelt.

– Mi volt a tánc népszerűségének oka?

– A magyar tánc dinamikusságában rejlett. És a japán fiatalok azért is szerették a magyar táncot, mert megfoghatták egymást. Mert a saját táncukban amúgy hozzá nem érhetnek a másikhoz. A tanfolyamok végén eljutottak a kalotaszegi legényesig, amely tisztán pontokból áll, van kezdete, közepe és vége.

Óhatatlanul felmerül bennem mint apró, de fontos részletkérdés, hogy a hosszú hónapokon át kitartott-e a magyar ételmuníciójuk. Nos, külön apartmanban laktak, volt televíziójuk, konyhájuk, hűtőjük, így felesége jóvoltából magyar ételeket főztek. A japánok viszonya más a hússal, mint a magyaroké. A hentes szinte a negyed kiló húst is kiviszi a vevő házához kocsival.

És az apartmanházak japán lakói többnyire napokig tartó tanácskozás után összeálltak, hogy a felesége gulyáslevest főzzön nekik is. Megcsodálták a közösen vásárolt három kiló húst, mert egyben annyit nem láttak még, majd órákkal később, amikor már terjedt a gulyás illata, jöttek sorban és hoztak nagy ibrikeket, hogy majd viszik az ételmaradékot haza. De nem vittek semmit, jóllakás után csak a fazekak mélyét nyalogatták – eleveníti fel a sokszor tapasztalt gasztronómiai kalandnyújtás pillanatait Erdélyi Tibor.

– Persze én is néztem, mikor ők jártukban-keltükben szárított halat ropogtattak chipsként – teszi hozzá nevetve.

A gyakorlat formálta Erdélyi Tibor tehetségét, és a pásztorfaragásokból kiindulva talált sajátságos stílusára. Fotó: Bielik István

A faragáshoz szükséges faanyagot többnyire Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből szerzi be. Látni egy hatalmas, kettévágott tölgyfa rönköt, de azt százkilencvenezer forintért vette egy közeli fatelepen. Ennyi az ára. De vannak, akik felkeresik, és ha kivágnak egy vastag törzsű gyümölcsfát, idehozzák neki. Egy ilyenből készült Rábai Miklós egész alakos szobra is.

– Persze Rábai egy fejjel alacsonyabb volt, de sajnáltam a fát elvágni. Rám is jellemző, hogy tánc az életem, ezért az általam is táncolt összes táncfajtát faragtam rá. Azt mondják, Gogol köpenyéből jött ki minden író, itt pedig Rábai köpenyéből jönnek ki a táncosok.

Sok interjú készült Erdélyi Tiborral az elmúlt évtizedekben. Azokból is kiderül, hogy sosincs megelégedve azzal, amit csinál. Még nem sikerült azt megfaragnia, amit szeretett volna. Mert szerinte minden megálmodott műtárgy szebb, mint a valóságos. Évek során többször elmondja, hogy van még egy alkotnivalója, amit eddig nem készített el. És most itt van előttünk a gyalupadon padvasakba fogva az a hiányzó… Az édesapja haláltábora! A toronyban a géppisztolyos szovjet-elvtárs katonákkal.

– Meg kellett érlelődnie bennem. Három hete csinálom látástól vakulásig. Olyan helyen aludtak, amelyet átfújt a szél, s beesett a hó. Aki meghalt éjjel, azt szánra rakták, s berakták egy közös sírba. Egy sor halott, egy sor mész… Többször próbáltuk keresni, és minden uszkai próbálta megtalálni a Fehéroroszország határánál fekvő prijenszki erdőben, hogy hol lehetnek a hozzátartozóik eltemetve, de hallgat a mély, mindent benőtt a fű, fa, lomb, virág.

Kezével simítja a faragáson a formákat, arcokat.

– Nem lehetett erről beszélni. Uszkáról bevonult katonának egy fiatalember. A politikai tiszt mondta, hogy a Szovjetunió a mi példaképünk, onnan kapunk mindent, s tőlük tanulunk, s a legjobb barátunk a világon… Mire a fiatalember felállt és azt mondta, hogy hát igen, olyan barátunk, hogy édesapámat ott ölték meg… Másnap leszerelték, azt sem tudni, mi lett vele. Én az Állami Népi Együttesben tíz évig nem mertem bevallani, hogy édesapám a gulágon halt meg. Egy lépést nem mentem volna az együttessel külföldre. És milyen hős lettem volna? Semmi értelme nem lett volna.

A végső simítás hiányzik… Fotó: Bielik István

– Mi híja van még?

– A végső simítás hiányzik. A finomcsiszolás is, de a pácolással is arányokat, kontúrokat lehet kiemelni.

– Lefotózhatjuk a kezét, ahogy simítja?

– Jaj, a nyamvadt öreg kezemet! Szép az élet. Kár, hogy ilyen sokáig tart! (A humoránál van.) De, japánul dou itashimasite, azaz szívesen.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.