Dupla évforduló apropóján emlékezünk Fekete Istvánra: 120 évvel ezelőtt, 1900. január 25-én született és 50 éve, 1970 júniusában hunyt el minden idők egyik legolvasottabb magyar írója.

A természet hű krónikásának emlékezete

Napok óta sűrű köd ereszkedik az országra, nem győzünk fanyalogni, amikor ki kell lépni a szürke fátyolba. Fekete István ezt a nemszeretem időt is másképpen látta.

„Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.

Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük” – írta a Vadászel­be­szé­lé­sekben.

Mezőgazdászként és szenvedélyes vadászként nagyon szoros kapcsolatot ápolt a természettel, nincs még egy olyan szerző, aki olyan szeretettel és értő figyelemmel tudott volna írni az állatok életéről, mint ő. Fekete István azt vallotta, hogy a természet mindenek fölött áll, törvényeit nem szabad megbolygatni, és akár fájdalmak árán is meg kell őrizni.

A korát jócskán megelőzve, már 1966-ban (a Hú című regényében) a természetvédelem fontosságáról értekezett, ellenkező esetben sötét jövőt vizionált: „Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.”

Apropó, idő – gyönyörűen szól róla A koppányi aga testamentuma című könyvében, amelyet az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmiregény-pályázatára írt 1936-ban. Merthogy bár gazdatisztként sikeres pálya állt mögötte és előtte, ennél többre, kreatívabb életre vágyott.

Kezdetben a Nimród vadászújságba írogatott, eleinte csupán szakcikkeket és vadászélményeket, azonban a szerkesztő-író Kittenberger Kálmán néhány líraibb elbeszélését is elfogadta, és bátorította a kezdő írót, sőt bemutatta a már befutott, népszerű Csathó Kálmánnak – e találkozásból életre szóló barátság született.

A természet hű krónikásának emlékezete

Fekete István. Fotó: Wikipédia

„Ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.”

A népszerű Tüskevár, a Bogáncs, a Téli berek és a Vuk szülőatyját elsősorban ifjúsági regények és állattörténetek szerzőjeként szokás emlegetni, holott felnőtteknek szóló írásaiban (Éjféli harangszó, Öreg magyarok) is sűrűn sorjáznak a kortalan bölcseletek.

Az Almárium pedig nem más, mint Fekete István füveskönyve, ilyen mélységű útravalókkal: „Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához.

Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha… – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.