A Börzsöny déli oldalán húzódó Szén-patak völgye az egyik legérdekesebb területe a hegyvonulatnak. A Királyréthez közeli meder mentén a madarak már januártól fészkelődnek, a reggeli és esti órák a cinege trillázásától és a füttyöngető csuszka énekétől hangosak. Februárban a tavasz legelső hírnökeként kezdi fészkét építeni a holló is.

A természet varázslata (pillanat)képekben

– Vigyázat, csúszós! Most átlépünk ezen a vizes fatörzsön a túlsó partra. Ilyenkor, télen gumicsizmában jövök ki, ha beleesnék a patakba… bár nem fordult még elő. Rengeteg képet készítek ebben a völgyben. Három őshonos rák él Magyarországon, ezek közül a folyami és a kecskerák inkább a Dunában vagy lejjebb lévő tavakban, a kövi rák viszont a szennyeződéstől mentes hegyvidéki patakok lakója – magyarázza Potyó Imre.

Körülöttünk az élő, lélegző téli erdő. Avar zajol a lábunk alatt.

– A kövi rákot sokáig figyeltem, és törtem a fejem, hogyan is lehetne megfotózni. Nem csak a patakban mozogva – felülről, abban nincs semmi különös, hiszen dokumentarista képet bárki tud készíteni. Hanem megkomponálva, amikor éjjel együtt mozognak a csillagokkal.

Többször kijöttem tökéletesíteni a témát felszereléssel. Nem ment egyik pillanatról a másikra. Végül úgy oldottam meg, hogy az objektívet akvá­riumba tettem, ami félig kilógott a patakvízből.

Sétálva tanulható a természet. Közben a fotós figyel, s ha megakad valamin a tekintete, visszatér géppel is. Egy témánál 7-8 fotósalkalom szükséges ahhoz, hogy olyan kép készüljön róla, aminél már nehezebb jobbat lőni. Sokszor elég egy kör a Királyréti tanösvényen, vagy fel a Várhegy kilátóhoz, esetleg le a föld alá, az egykori vasércbányák egyikébe – ezeken a helyszíneken kivételes együttállásokra lehet bukkanni. Példának ­okáért a bányában Imre újabban egy kis patkósdenevér és egy lepke, a vörös csipkésbagoly hibernálódását figyeli napok óta és jár vissza fotózni.

Szemtől szemben a jég urával. Fotó: Potyó Imre

Csodálatos világ ez! Az, aki nem mozgolódik a természetben, a kövi rákról sem hallott. Az átlagember így van a dunavirággal is. Ennek persze az is oka, hogy példányai hosszú idő után 2012-ben jelentek meg újból Magyarországon. Azon a nyáron tömegesen rajzottak a tahi hídon.

Imre akkor az Ökológiai Kutatóközpont Duna-kutató Intézetben dolgozott, ahová tucatjával érkeztek a telefonok, az emberek a hidat elárasztó ismeretlen rovarokról számoltak be. A kérészek fénycsapdába kerültek, a közvilágítás áldozatai lettek. A problémát a tudósoknak sikerült orvosolniuk, ezután kezdte Imre megszállottan fotózni az apró rovarokat. Barátai épp Horvátországba mentek nyaralni, ő inkább a tahitótfalui kérészrajzást választotta. Nem bánta meg.

– Fölmentem a hídra, belekerültem egy több száz­ezres csóvába, mindenemet ellepték, lepetéztek a hajamba, objektívet kellett cserélnem, a barátom milliós új gépe megzakkant. Csak később derült ki, hogy szerencsére nem lett komoly baja. A rajzás július végétől szeptemberig tart, köszönhetően annak, hogy javult a Duna vízminősége, modernizálódtak a szennyvíztisztítók, a rovarok táplálékbázisa is diverzifikáltabb lett, felszaporodtak a különféle kovaalgák. Persze nem minden évben van nagy rajzás, a magas vízállás megzavarhatja őket.

Az erdei élménybeszámolót egy harsány tavaszi hírnök, a csuszka füttyöngetése szakítja félbe… A du­na­virágról készült sorozat mindenesetre díjat hozott. Egy orosz természetfotós-világpályázaton például első helyezést ért el, de nyert fődíjat is. A világ legjelentősebb megmérettetésén, a Wildlife Photographer of the Yea­ren pedig két dunavirágos fotója is bekerült a legjobbak közé, így Londonban, majd 60 világvárosban lettek kiállítva a képek. Ezért is fotóz! Szálljon a természet varázslata minél messzebbre – véli az alkotó.

A gödi lakhelyű fiatalember persze helyzeti előnyben van. A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozó Királyréti Hiúz Ház Erdei Iskola és Látogatóközpontban dolgozik, az ország egyik legvadregényesebb munkahelyén. A környezetkutató munkája ugyanaz, mint a hobbija: természetismereti túrákat tart, videókat, fotókat készít a nemzeti parknak, gyűjti a témákat a tematikus előadásokhoz.

Potyó Imre sokszoros díjnyertes természetfotós ezúttal a hegyvidéki patakok lakóit igyekszik megörökíteni. Fotó: Németh András Péter

Menjünk le a bányába is! – javasolja. A XVII. században komoly ércbányászat folyt a Börzsönyben, a II. világháborúig jelentős gazdasági tevékenység zajlott. Azután így maradtak ezek az aknák, amelyeket meghódítottak a denevérek, szalamandrák, lepkék. A tavalyi szezonban egy hegyi billegető költözött be a bányába, ami nagyon ritka, inkább gyökerek közé, híd alá építi a fészkét.

Beljebb pedig denevérek lógnak, telelnek hetek óta. Európában több mint ötven denevérfajt tartanak számon, ebből 28 él Magyarországon is, igazi denevér-nagyhatalom vagyunk. Közülük több mint tíz fajt mutattak ki ezekben a bányákban. Ha beljebb megyünk, 17 patkós denevér hibernálódik egymás mellett.

– Sokszor visszajöttem fotózni őket. Egyik alkalommal hosszú ideig álltam alattuk. Egyszer csak rám csöppent a pára az egyik közönséges denevérről. Mondtam magamban viccelődve, most már biztos megkaptam a veszettséget meg a koronavírust is – mentem, és lemostam a patakban, ahová meg a vaddisznók járnak. Persze nem lett bajom – mesélte nevetve Imre.

Nem kocka egy tündérmeséből, hanem felvétel a zúzmarás tájról. Fotó: Potyó Imre

Manapság rendkívül divatos a fotósturizmus. Az amatőr fotósokat buszokkal viszik előre megépített lesekhez, ezek jól fűtött, kényelmes lakok a természet közepén. Potyó Imrét többször meghívta együtt fotózásra az egyik legismertebb kolléga, Máté Bence is, aki hasonlóan komfortos, saját maga által tervezett leseiből lövi méltán világhíres képeit, előre megkomponált természeti környezetben. Imre viszont nem kap ihletet ezeken a helyeken, hiszen az ottani látványt a les készítője már tökéletesen megörökítette.

– Annak nem sok értelmét látom, hogy olyan témáról készítsek képet, amelyiket már ezerszer megkomponáltak és gyönyörűen megfotóztak előttem. Ez nem a saját munkám lenne. Élménynek szenzációs, például meglesni fokozottan védett fajokat közelről, könnyebb koncentrálni, de számomra így semmi köze a fotózáshoz. Nekem nincsenek spéci cuccaim.

Van egy vízhatlan lefekvőm, de 10 perc alatt azon is átázom a hóban. Amikor már teljesen átfagyok, akkor érzem jól magam, azt, hogy végre csináltam valamit! Idén télen a Magas-Börzsönyben sokáig megmaradt a zúzmara. Kimentem éjszaka is fotózni. Dőltek körülöttem a fák, reccsentek az ágak – rendkívül izgalmas a zúzmarás ködben menni. Mi, fotósok adrenalinfüggők vagyunk, az igazi megszállottak kalandokat keresnek.

Egyszerre ábrázolja a vízben a tavi rákot és a felszínt is. Fotó: Potyó Imre

Ami a fényképezőgépet illeti, a díjnyertes képek egy alsó középkategóriájú Nikonnal készülnek, igaz, az objektív csúcskategóriás. A fény a lényeg – cinkosan összemosolyognak fotós kollégámmal a fotókurzusok didaktikus tételmondatán. Persze ahhoz, hogy megfotózzon egy hiúzt, jól jönne egy 600-as, többmilliós optika.

– De miért vegyek ilyen felszerelést, amikor másnak ez a téma sokkal jobban megy? Csináljuk azt, amit szeretünk, aztán összeáll egy szép nagy halmaz mindenféle típusú képből, mondjuk egy fotópályázaton – vélekedik.

Potyó Imre legtöbb alkotása esti, éjszakai fotó, nappal nem látható élőlényekről. A legszebbek a kékórán, sötétedéskor születnek. A fény a lényeg, mégis árnyakkal festi a fákat és az azokat benépesítő élőlényeket. A kékóra iránti vonzalom a madarászkodásból jött, amit 13 évesen kezdett el. Amikor elhallgatnak a nappali élőlények, megébrednek a macskabaglyok, a róka elősurran, a nyest megmozdul, pelék merészkednek elő.

A Spórasztráda című kép az éjszaka szülötte. Mintha a fotós nem is a Földön lőtte volna, annak a képnek kozmikus ereje van. Az Apollo–8 fedélzetén, úton a Hold felé készült földfelkeltéhez hasonló hatású felvétel.

– Már tizenhét éve, 2004 környékén kezdtem el spórákat fotózni. A taplógomba folyamatosan eregeti a spóraszemeket, hogy aztán egy másik, holt fán landoljon. Erős vakuvillanással, hosszú exponálás mellett, füstszerűen jelennek meg, mint egy szellem. A Spórasztrádán látható gombalégy véletlenül szállt be a képbe, amivel nemzetközi és a hazai pályázatokon is sikert értem el. Akkor álltam rá erre a témára.

Az idei őszi szezonban, amikor bőgtek a szarvasok mindenhol, este, párás időben – akkor jobban spóráznak a gombák – befeküdtem egy őzlábgomba mellé. Ahogy megszólaltak a bikák, ráfordultam a gombára, és elkezdtem fotózni a gombaszúnyogokat. Nem könnyű, repked, cikázik, technikailag pedig nehéz megjeleníteni az ellenfényben a gombát is a spórák tömegével. Nem vagyok makrofotós, egyszerűen a hangulatokat keresem, a varázslatokat.

Táncot jár a kérészek rendjébe tartozó dunavirág. Fotó: Potyó Imre

Szeretem a meseszerű képeket, hogy az embereknek megmutassam, milyen szépségek vesznek körül bennünket. Ha sikert érünk el egy fotópályázaton, az azért jó, mert ezáltal rengeteg emberhez juthatnak el természeti értékeink kiállításokon, albumokon és a médián keresztül. Nézzék, itt is egy téli szúnyog! Volt már úgy, hogy órákig rohangáltam utána, vakuval. Csak aztán ott a völgy, és ugrani kellene.

Kiderül, hogy nem kell óceánok mélyére szállni vagy a szavannák zebráit kergetni ahhoz, hogy ritka természeti jelenséget bemutató természetfotó szülessen. A Börzsöny, a Duna-part is tartogat bőven felfedeznivalót húsz év után is. A természet tanulása önmagunk tanulását is jelenti.

– Magamra vagyok kíváncsi, az agyam mit fog kidobni, milyen képet fogok felfedezni. Öt éve még fogalmam sem volt, mi az a gombafonál, hogy mutathat egy képen. Lehetséges, hogy nap mint nap épp az év természetfotója mellett haladok el, csak még nem ismerem a témát.

Úgy, ahogy a téli araszolólepkét is egy sétán vette észre. A mindössze három centiméteres élőlényről akkor még nem gondolta, hogy képes megfotózni. A du­na­virágról készült sorozat után tért vissza évekkel később ezekhez a mesebeli lényekhez, amelyeket előtte soha senki nem örökített meg repülés közben, akárcsak a vörös csipkésbagolylepkét vagy a kutyabenge-araszolót.

Középkategóriájú felszereléssel dolgozik. Fotó: Németh András Péter

– A Csóványosra vagy a Nagy-Hideg-hegyre viszonylag ritkán jutok fel fotózni. Elindulok, és csak pár kilométerig jutok, annyi érdekességet látok a közvetlen közelemben. Hamarosan nyílnak a hóvirágok, élednek a békák a királyréti Bajdázói-tóban, amely a Börzsöny legnagyobb kétéltű-szaporodóhelye. Áprilisban olyan békavonulás szokott itt lenni! Csak a tó környékén kétszáznál több békát számoltam meg egyszer. Télen a gyökerek közt, a föld alatt alszanak, de március végén, ébredés után előmásznak, és masíroznak a hidegben.

Sokszor nem egyedül mennek, ahogy a nőstények is előbújnak, rögtön rájuk ugrik egy hím, így érkeznek az emeletes békák a tópartra. Van úgy, hogy a nőstényt egyszerűen vízbe fojtják a szerelmes lovagok, de előtte még kinyomja a petefüzérét. Ez is hihetetlenül izgalmas fotóstéma! Imádom a békákat a csillagokkal fotózni. Próbáltam lekapni egy béka szemét is a tejúttal, de eddig még nem sikerült.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.