Ötven éve van a pályán: vidéken kezdte, és most is vidéken játszik. A legendás Szomszédoknak köszönheti máig tartó népszerűségét, ugyanakkor miatta nem hívták játékfilmekbe, mondván, „elhasználódott” az arca. Tavasszal lett érdemes művész. Trokán Péterrel beszélgettünk.

Alázattal és hittel a pályán: Trokán Péter

– Kicsattanó formában van!

– Koromhoz képest elfogadható az állapotom. Még nem voltam hetvenhárom éves, nem tudhatom, milyen erőben lehet ilyenkor az ember. Bár ha jobban belegondolok, apám ennyi idős korában már nem élt. Ehhez képest én szerencsésnek mondhatom magam.

Persze teszek is az egészségemért. Huszonhat éve mindennap úszom. Ha netán kimarad pár nap, nem találom a helyem. Újpesten nőttem fel, mozgékony gyerek voltam, sokat sportoltam. Kosárlabdáztam, teniszeztem, síeltem. Aztán egy-egy sérülés után abbahagytam, tudomásul kellett vennem, hogy a fiatalos hév múlásával a mozgás is veszélyesebb üzemmóddá válik.

– Márpedig a színészeknek vigyázniuk kell magukra!

– Benne foglaltatik a szerződésünkben, hogy tilos olyan sportágakat űznünk, amelyek sérülés esetén akadályozzák a munkavégzést. Az úszás ilyen szempontból ártalmatlan, úgyhogy maradok mellette.

– Mikor érezte először az idő múlását?

– Hetvenéves koromban. Megkérdeztem magamtól: mennyi lehet még hátra? Mondjuk, tizenöt év. Oké, nyolcvanöt leszek, szerencsés esetben még játszom, ha nem, remélhetőleg magamat karban tudom tartani. Aztán visszafelé néztem, mi történt velem az utóbbi időkben.

Tíz éve szerződtem a szombathelyi színházhoz. De hiszen az tegnap volt! Csak kapkodom a fejem, mi ez a rohanás. Senki ne értsen félre: nem vagyok emiatt szomorú, tragédiának sem tartom, sőt inkább pozitív üzenetet szűrtem le belőle, életem hátralévő részében már nem vagyok hajlandó felesleges dolgokkal foglalkozni.

– Ezt a színészetre is érti?

– Nézze, ötven éve vagyok a pályán. Rólam már túl sok meglepetés nem derül ki sem a szakma, sem a közönség számára. Nincs más célom, mint hogy amit eddig csináltam, azt megfelelő fizikai-szellemi kondícióban folytassam, ameddig képes vagyok rá, illetve ameddig szükség van rám.

Hiába vagyok már én is nyugdíjas, a színész a haláláig játszik. Az összes érzékszervünket zsigeri állapotban tartjuk, folyamatosan használjuk és ellenőrizzük. Fura dolog a színészet, nevezhetjük az önmegismerés tudományának is. De nem mindenki jut el odáig, hogy képes abból építkezni, amilyen valójában.

Talán ezért válnak megkeseredetté, visszahúzódóvá némelyek. Most olvastam az interneten egy svéd orvos tanulmányában, hogy az idős embernek aktívnak kell maradnia, különben bizonyítottan rövidebb lesz az élete.

– Mit vállal inkább: egész estés színpadi jelenlétet, vagy megelégszik egy nyúlfarknyi szereppel is?

– Nincs ilyen szempont. Jordán Tamás kérdezte tőlem a legutóbbi szerződtetéskor, hogy sokat akarok-e játszani vagy keveset. Jó szerepekre vágyom, válaszoltam röviden. Azok pedig lehetnek hosszabbak vagy rövidebbek is.

– Érdekelne mélyebben az imént említett zsigeri állapot. Hogyan változott ez a kecskeméti „ide nekem az oroszlánt is” indulástól a szombathelyi „nagy öreg” állapotig?

– Ha az ember ezt meg tudná előre tervezni, az dögunalmas lenne. Rengeteg rizikófaktor van, ami így vagy úgy befolyásolja a történéseket. És valljuk be őszintén, szerencse nélkül nehezebb. Ránk nézve nagyon is igaz: jókor lenni jó helyen. Az sem mindegy, milyen kollégákkal találkozunk.

Nekem nagyon szerencsésen indult a pályám a kecskeméti színházban. Fantasztikus nyolc évet töltöttem ott, amit nagyrészt annak köszönhetek, hogy az örökös direktor, Radó Vili bácsi oda-szerződtette Ruszt József rendezőt. Az a korszak a társulatnak, a közönségnek egyaránt angyali állapot volt.

Végül Ruszttal együtt jöttünk el, amikor a társulat harmadát felszerződtették Pestre. Biztos voltam abban, hogy soha többé nem lesz ilyen önfeledt időszakban részem. Ettől kezdve így is éltem a továbbiakat: nekem már volt nyolc boldog évem.

Mindig megtaláltam a számításaimat, játszottam a Nemzetiben, a Madáchban, a József Attila Színházban, vidéken Debrecenben, Sopronban, Veszprémben, míg végül Szombathelyen kötöttem ki.

Trokán Péter színész. Fotó: Németh András Péter

– Ahol tíz éve már, hogy rátalált a kecskemétihez hasonló boldogság. Vidéken kezdte, és most megint vidéken tart. Aranykeretbe foglalt pálya?

– Amikor Jordán Tamás a Nemzeti Színház igazgatása után elment a semmiből színházat teremteni Szombathelyre, arra gondoltam, milyen szép lezárása lenne a színészi utamnak, ha kaphatnék a sorstól ajándékba még egy idilli pályaszakaszt. Titkon éreztem, hogy vidéken fogom befejezni.

– Nincs messze Szombathely?

– Mitől lenne messze? Miért mindig Budapest az origó? Szombathely autóval két óra, vonattal két óra húsz perc. Vonattal azért szeretek utazni, mert közben olvashatok, tanulhatok. Ha pedig kocsival megyek, úgy intézem, hogy félúton megállhassak a balatoni házamnál. Van ott egy kis szőlőm, munka mindig adódik.

De útközben az is elég, ha csak egy órácskára beugrom, körbenézek, beleszagolok a balatoni levegőbe, és már indulok is tovább. Három helyen, Budapesten, Szombathelyen és a Balatonnál élek, és mindenhol jól érzem magam. Sosincs üresjárat, egy percig sem unatkozom.

– Fizikai munkát is végez a szőlőjében?

– Íme, a bekötött csuklóm… Július közepén rotációs kapával dolgoztam, aminek ínhüvelygyulladás lett a vége. Hiába kíméltem, borogattam, nem múlik a fájdalom. Nem odázhatom tovább, el kell mennem reumatológushoz. Bárhogy is van, most már muszáj keresnem valakit, aki besegít a megerőltető fizikai munkákba.

Nehezen mondok le a szőlőmetszésről vagy a fűnyírásról, mert tökéletesen kikapcsol. Legfeljebb majd rövid pihenőket tartok. Ezt egyébként igényli is a szervezetem, az utóbbi időben rászoktam arra, hogy délután alszom egy kicsit.

Hetven felett oda kell figyelni magunkra, úgyhogy én már a pincelépcsőn is óvatosan közlekedem. Jaj, ne beszéljünk ennyit az öregedésről!

– Térjünk vissza a mesterségéhez. Elégedett a szerepeivel?

– Van bennem hiányérzet. Törőcsik Mari csupán öt-hat szerepéről gondolja úgy, hogy nem csinálná másként. Nálam is hasonló a helyzet. Ami pedig a szerep-álmokat illeti, nekem sosem voltak.

Minden azon múlik, hogy a színigazgató vagy rendező mit lát bennem. Ha belenézek egy filmbe vagy tévéműsorba, amelyikben szerepelek, egészen furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen én „belülről” másmilyennek tartom magam.

De még a szerelmeim között is akadt, aki megpróbálta rám erőltetni a rólam kialakított véleményét, holott annak köze nem volt a saját valómhoz. Megint ott lyukadok ki, hogy mennyire fontos az önismeret.

Előfordul, hogy „ráég” a színészre egy karakter?

– Azt nem lehet befolyásolni. Vegyük például a Szomszédokat. Ha mérlegre teszem, mit jelentett számomra, akkor az egyik serpenyőben a fantasztikus csapat, a máig elkísérő népszerűség áll, a másikban pedig a tele regény miatt elúszott lehetőségek tornyosulnak.

A tizenhárom év alatt nem hívtak játékfilmekbe, mondván, az állandó képernyős jelenlét miatt „elhasználódott” az arcom. Szerencsére a színházakban nem így gondolkodtak. Amikor Jordán 2002-ben invitált a Nemzetibe, abszolút nem zavarta, hogy a legendás sorozatban szerepeltem.

Mostanság valamelyest oldódik a helyzet, kezdik a filmrendezők „megbocsátani” a Szomszédokat – vagy éppenséggel a fiatalabb nemzedék nem is hallott róla –, de azt nem mondhatnám, hogy elhalmoznak ajánlatokkal.

– Érdekes módon megint sorozatokban láthatjuk. Feltűnt a Barátok köztben, aztán jött a Tűzvonalban, most pedig a 200 első randi…

– Ezek technikailag már sokkal tökéletesebbek. Többkamerás felvételek készülnek, amitől mozgalmassá, érdekessé, filmszerűvé válik a produkció. Arról nem is beszélve, hogy milyen intenzív munkát igényelnek.

A 200 első randi évadja harmincnapos forgatással készült, ami nem kevés. Néha ingáznom is kellett Szombathely és Budapest között, de a jelenetek többségét nyáron rögzítettük. Hatalmas fejlődés tanúja vagyok, bizonyos dolgokat meg kell tanulnom. Még attól sem idegenkedem, ha castingra kell elmennem.

Néha színésznő lányaimmal, Annával és Nórival is beszélünk ezekről, bár ők már a maguk útját járják.

– Tavasszal megkapta az érdemes művész kitüntetést. Kerek a pályája?

– Igen. Talán többet ki lehetett volna hozni művészileg, anyagilag a hátam mögött lévő ötven évből, de én elégedett vagyok azzal, ami megadatott. Voltak sikereim, voltak bukásaim.

A díj üzenete számomra az, hogy érdemes volt ezt a mesterséget választanom. Mindmáig alázattal és hittel végzem a mesterségem, amit rajongásig szeretek. Nem lettem megkeseredett ember.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.