Amikor egy szállodából se ki, se be...

A Royal Nagyszállót, vagyis a Grand Hotel Royalt az 1896-os millenniumi kiállítás vendégei számára építették, gondosan mérlegelt üzleti vállalkozásként. Jelentős az irodalma, egy időben Ady Endre és Krúdy Gyula is ott élt. Fénye megvolt ahhoz, hogy ihletet adjon, s jelkép legyen.

Az Amerikai Magyar Népszavában így írt róla Halász Péter 1979-ben:

„Valaha, diákkoromban a Royal volt álmaim nagyszállója. Arra vezetett el az utam minden reggel a gimnáziumba menet s azután, később hazafelé. A Royal körül mindig élénk volt az élet, szép autók parkoltak a szálloda előtt, érdekes emberek laktak a hotelban.

Azt is tudtam, mint szorgalmas hetilapolvasó, hogy Hunyady Sándor állandó lakója a szállodának. Egyszer-kétszer szerencsém volt, és láttam is. Amint kilépett a hotel forgóajtaján, megállt az utcán, körülnézett, hunyorgott, későn-fekvő és későn-kelő embereknek azzal a jellegzetes arckifejezésével, amely csodálkozást tükröz, hogy míg ők aludtak, idekint már ilyen nagy ütemben beindult az élet.

A külföldön élő magyar hírességek közül a hazalátogatók többsége a Royalban szállt meg. Ott lakott Alpár Gitta és Gustav Fröhlich, amikor házasságkötésük után rövid időre Pestre látogattak, s a nászút egybeesett Alpár Gitta nagy filmjének, a Bál a Sa­voy­bannak bemutatójával… A Royal volt tehát álmaim nagyszállója…”

Ötvenhét évvel ezelőtt, 1963. ­augusztus 31-én a feketehimlő gyanúja miatt kerültek többhetes karanténba a Royal Nagyszálló vendégei. Történt ugyanis, hogy az egyik alkalmazott testén jelentek meg fura kiütések, amit a kihívott orvos fe­ke­te­himlőként azonosított, és en­nek következményeképp karantént rendeltek el.

Lapunk, a Szabad Föld 1963. szeptember 6-án adott hírt az eseményről:

„A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felkérték az alábbiak közlésére: A budapesti Royal Nagyszálló egy alkalmazottján feketehimlő-megbetegedésre utaló tünetek jelentkeztek.

Mivel fennforog nála e betegség alapos gyanúja, szükségessé vált az esetleges fertőzés továbbterjedésének megakadályozására megelőző jellegű járványügyi óvintézkedések életbe léptetése. A beteget szigorúan elkülönítették, haladéktalanul védőoltásban részesítették mindazokat, akikkel elkülönítése előtt érintkezhetett, a szállodát pedig egészségügyi zárlat alá helyezték.”

Későbbi beszámolók szerint a szálló egy női alkalmazottján jelentek meg a tünetek, aki épp az esküvőjét tartotta a hotelben, a szintén szállodai alkalmazott férjével; a kiütések másnap reggel jelentkeztek. Napok múl­va a hazai lapok a gyanú megerősítéséről számoltak be, ekképpen:

„Az orvosi vizsgálatok, valamint a teljesen biztos diagnózishoz szükséges, több napot igénylő laboratóriumi eljárások alapján megállapították: a Royal Nagyszálló alkalmazottja fekete­himlő­ben betegedett meg. Betegsége enyhe lefolyású, s remélhető közeli felgyó­gyulása.

Ezen az egy eseten kívül eddig sem Budapesten, sem vidéken egyetlen újabb himlőgyanús megbetegedés sem fordult elő. Nem betegedett meg senki a Royal Nagyszállóban elkülönített 221 külföldi vendég és az Istenhegyi úti Védőnőképző Intézetben egészségügyi zárlat alá helyezett 89 magyar állampolgár közül sem.

Az ezeken a helyeken szolgálatot teljesítő dolgozók körében sem történt himlőgyanús megbetegedés.”

Mivel az ország akkor legelegánsabb szállodájában történt az eset, a „nyugati” vendégeket az állam saját költségén látta el.

A Zalai Hírlap tudósítója ott volt, amikor a vesztegzárat feloldották – most, hogy az Arcanum tartalomszolgáltató a koronavírus miatt ingyenessé tette szolgáltatását, olvasható is az írás –, fellapozta a porta vendégkönyvét, s azonnal szemébe ötlött a francia Kodak kutatómérnökének, monsieur Ca­li­net-nek a bejegyzése, a csupa elismerő sorok arról, hogy a vesztegzár két hete alatt milyen jól érezte magát, és dicsérte a szálloda kosztját.

A szálloda dolgozói azt mondták:

„Úgy éreztük magunkat, mint egy óceánjárón. A szállót el nem hagyhattuk, napközben elvégeztük a munkát, este pedig szórakoztunk. Itt maradt három zenekar, egy népi és két dzsesszegyüttes. Válogathattunk, hogy melyiket hallgassuk. És mindenki meghízott.”

Az esetből 1986-ban Benedek István Gábor Boldog vesztegzár címmel írt riportregényt, amely a történtek alapján, fiktív szereplőkkel meséli el a vesztegzár alatti eseményeket. Benedek nem végez mélyreható oknyomozást, nem tesz fel kényes-kínos kérdéseket (vajon felelős-e valaki?), inkább érdekes sztorikat gyűjtöget, emberi arcokat, típusokat örökít meg.

S minthogy a riportert a közélet és a politika históriája érdekli mindenekelőtt, ilyen jellegű történetekre vadászik. Főhőse, a szállodai orvos megtudja, hogyan látta Rákosi Mátyás szakácsnője egykori gazdáit papucsban, megismeri az egykori horthysta rendőrspicli életrajzát, továbbá annak a Pest környéki szövetkezetnek a történetét, ahol 1957-ben a kommunisták gyülekeztek.

A Zalai Hírlap egykori tudósítója (nevét nem közli a lap) írja, hogy látja, ahogy a portás 1963-ban, a vesztegzár feloldását követően átadja az új vendégeknek, venezue­laiaknak, svájciaknak, németeknek, románoknak, hollandoknak a szobakulcsot.

„Benéztünk a konyhába is. Teljes üzem. Óriási fazekakban fő a leves, a kis kukta borjúcsülökhegy mellett áll. Nyújtják a sárga tésztát – ebből délre már túrós csusza lesz és stíriai metélt. A hétfői asztalra öt-hatszáz menü került, ezenkívül – á la carte – három-négyszáz ételfajta.

Mindezt miből? 150 kiló húsból, sok lisztből, zsírból, tojásból, cukorból. Az ínyenceknek harminc békacombot is tartogatnak.”