'Mennyi mindent a szőnyeg alá söpörtem. Szinte púposodik az a szőnyeg!' - Jordán Tamással beszélgettünk

– Milyen öregasszonynak lenni?

– Pályám során többször játszottam már nőt. Például Kaposváron, ahol Lázár Kati rendezte a Bernarda Alba háza című drámát, én voltam a címszereplő. Női ruhában, smink nélkül. Műsoron van a Budapesti Operettszínházban az Én és a kisöcsém, melyben Zolestyák nyomozót személyesítem meg, aki női ruhába bújva álcázza magát. És most Szombathelyen itt A Dédi. Roberto Cossa tragikomédiájában egy farkaséhségű matróna lehetek, aki szó szerint kieszi a vagyonából a családját.

– Kihívás nőt alakítani?

– Valló Péter rendezővel egyetértve nem csinálok semmi különöset. Bár női ruhát viselek, a hangomat, a gesztusaimat nem változtatom meg. A közönség így is elfogad. Máskülönben sok idős férfit látni, mintha öregasszony lenne, a hormonok ellenkező irányba dolgoznak. De hogy a színháznál maradjunk: Shakespeare idejében a női szerepeket is férfiak játszották.

– Szinte a premierrel egy időben jelenik meg a könyve, a Hátrametszés. Mi késztette írásra?

– Soha nem gondoltam rá. Matyi Dezső, az Alexandra tulajdonosa régi barátom, még a POSZT hőskorából ismerjük egymást. Idén tavasszal egy kávé mellett felvetette, hogy könyvet szeretnének kiadni rólam. Nagyon rövid határidőt szabott, ezért sem találtam külső szerzőt, sorra kaptam a kosarakat. Közben rájöttem, ha igazán őszinte hangot akarok megütni, az csak úgy lesz hiteles, ha magam írom le a történeteimet. Egyes szám harmadik személyben furcsán hangzott volna: Jordán Tamás művész úr nagy lelki válságba került, amikor otthagyta a két gyerekét.

– Könnyen ráhangolódott az írásra?

– Visszagondolva a 73 évemre, eltűnődtem azon, hogy mennyi mindent a szőnyeg alá söpörtem. Szinte púposodik az a szőnyeg! Most elérkezettnek láttam az időt, hogy alánézzek és szembesüljek a problémáimmal. Nem akartam életrajzi adatokat ismételgetni, arra ott a Wikipédia, inkább az engem ért hatásokról mesélek. Legnagyobb próbatétel elé a magánéleti vonatkozású részletek állítottak. Három anyától van négy gyermekem, fontosnak tartottam, hogy írjak róluk, bár eléggé felkavartak a régi emlékek. Ami a színházművészetet illeti, véleményt alkotok például a POSZTról, a kritikusokról, és a politikát sem kerülöm ki, hiszen az tette megosztottá a mi szakmánkat is.

– Minden titkát elárulta?

– Vannak olyan tartományai az életemnek, amelyek nem tartoznak másokra. Nem emlegetem fel a nőügyeimet, bulvárszintre nem akartam süllyedni. Ennél mélyebben vizsgáltam meg önmagamat: hogyan lettem félénk kisfiúból az, aki ma vagyok? Mindezt fontos emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszonyom alapján próbálom megválaszolni.

– Nézőként jól érzem, hogy a szakmai élete nagy egységekben zajlott?

– Egyetemi Színpad, 25. Színház, Kaposvár, Merlin, Nemzeti, Szombathely. Igen, bitang nagy szerencse is kellett hozzá, hogy így alakuljon. Rendíthetetlenül hiszek a determinációban, ami veszedelmes dolog. Mondhatnám azt is, előre megírták a sorsunkat, de az a felelősség alóli kibújás lehetőségét jelentené. Pályaszakaszaimat tekintve mindig a legjobbkor voltam a legjobb helyen. Tudásban, érettségben, tapasztalatban egyre feljebb és feljebb kerültem, mint amikor lépcsőt vagy hegyet mászik az ember.

– Soha nem került tévútra?

– Egyik váltásomnál sem kínálkozott alternatíva. De nem is lehetett volna jobb annál, mint amit én választottam. Ne feltétlenül csak a színészetre gondoljon. Mérnöknek készültem, közben az Egyetemi Színpadon amatőrködtem. Aztán diploma után minden további nélkül abbahagytam a színészetet.
Már megszületett az első gyermekünk, készülődőben volt a második, volt mérnöki munkám is. Akkoriban alakult meg a 25. Színház, ahová hívtak. Némi vacillálás után igent mondtam, a munkakönyvembe is bekerült, hogy színész vagyok. Innentől kezdve egyenes lett az utam, és nem tértem le róla.

– Most a szombathelyi Weöres Sándor Színház direktora. Nem került túl messzire a tűztől?

– Ha a kilométereket nézzük, az valóban sok. Előfordult már, hogy valami fontos dolog miatt nem tudtam Pestre jönni. Egyébként nincsenek (nem lehetnek!) távolságok. Több fővárosi színházban játszom vendégként, a Magyar Színházi Társaság vezetőségi tagjaként pedig szakmai ügyekben is hallatom a hangomat.

– Mennyire vált vidékivé?

– Kaposváron tizenegy évet töltöttem, Szombathelyen pedig már kilencedik éve vagyok. Szeretek itt élni. Jó a csapat, nagyszerűek az előadások, elismeréseket is kapunk. Nekem nincs szükségem rivaldafényre, de a társulat megérdemelné a figyelmet. Amióta én vagyok az igazgató, innen senkinek nem adtak állami díjat, pedig mindenkor felterjesztjük az arra érdemes kollégákat, sőt lobbizni is szoktam miattuk.
De valamiért nem megy a dolog. Szomorú, hogy elfogytak a színházi újságok, nincsenek színházi közvetítések, ritkán járnak vidéken a kritikusok. A nyolcvanas években még többet tudtunk egymásról, mostanra alább hagyott az érdeklődés, mindenki teszi a maga dolgát.

– Leköltözött Szombathelyre?

– Megtartottam a pesti lakásomat, itt bérelünk egy házat. Párommal és fiunkkal (aki itt lett felnőttkorú) szombathelyiek lettünk, a lakcímkártyánk szerint is. Amikor a színészeket szerződtettem, arra kértem őket, amíg Szombathelyen dolgoznak, addig legyenek szombathelyiek. Be is tartják, részei a város életének. Úgymond mindenben tulajdonosok akarnak lenni, és ennek a vágynak a mi színházunk eleget tesz. Ez már Kaposváron is így volt, mivel a közlekedés elég gyatra volt a fővárosba, nem szívesen mozdultunk ki az otthonunkból.

– Mi az, amit színházteremtőként jobban tud másoknál?

– A kérdésével állít valamit. Mit válaszolhatnék erre? Mindig is kreatív voltam, kitaláltam dolgokat, hogy csak a Csepűrágó Fesztivált vagy az évente zajló Nagy versmondást említsem. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy Szombathelyen igényes színházat hoztunk létre. Ezt szavatolják a rendezők, köztük Zsótér Sándor, Alföldi Róbert, Valló Péter, Mohácsi János, Lukáts Andor, Horgas Ádám. Igazi műhelymunka zajlik, amit a közönség is egyre jobban értékel. Nagy türelem kell a nézői ízlés formálásához, de ez ügyben meglepő sikereink vannak.

– Alföldivel egyre szorosabbnak látszik a kapcsolata…

– Neki adtam át az igazgatói helyemet a Nemzeti Színházban. Részemről szerencsés volt, hogy másfél évvel a mandátumom lejárta előtt döntöttem a továbbiakról, miszerint Szombathelyen folytatom. Robival rokonszenveztünk egymással, de mélyebb barátság akkor alakult ki kettőnk között, amikor a Rózsavölgyi Szalonban együtt játszottunk Az utolsó óra című darabban, amiben én Sigmund Freudot alakítottam. Egyformán gondolkodunk a színházról, hozzátéve, hogy őt egy üstökösnek, vetélytárs nélküli tehetségnek tartom.

– Elég balhés volt a távozása a Nemzeti éléről. Beszéltek legalább telefonon?

– Nem, akkor ő vívta a maga harcát.

– A Nemzeti mindig a figyelem középpontjában áll. Jordán, Alföldi, Vidnyánszky, mindenki megszenvedi a magáét.

– Korlátokat jelent és kikezdhető az elnevezés: nemzeti. Olyan elvárások születnek, amelyek nem feltétlenül a színházzal kapcsolatban lennének fontosak. Én népszínháznak képzelem el, legyen színvonalas a társulat, játsszanak sokfélét, képviseljék a magyar kultúra csúcsát, és persze érdekelje az embereket, amit csinálnak. Máskülönben nekem már a startom sem volt zökkenőmentes. Jobbról is, balról is kaptam pofonokat. Támadták az épületet, a politikai környezetet és természetesen engem. Bántóan írtak a munkásságomról, elmarasztaló véleményeket közöltek az előadásokról. Mára ezeket elfelejtettem, de a könyvemben azért felemlegetem, ha már felhajtottam a szőnyeget.

– Miért Hátrametszés a könyv címe?

– Alföldi Robi javasolta, hogy egy geodéziában ismert műszaki kifejezést használjak. Hátrametszés akkor történik, amikor egy ismeretlen pont koordinátáját akarjuk meghatározni három ismert koordinátával rendelkező pont viszonyulása alapján. Az életben az egyes emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszonyunk alapján lesznek ismertek a koordinátáink, vagyis az, hogy kik vagyunk valójában.