MÍNUSZ ÖTVEN FOKBAN játszott Szibériában, fellépett a kitörő Etna lábánál. Évtizedek óta egy aprócska kis „vasdarab” alakítja az életét és karrierjét. Hároméves volt, amikor először találkozott vele. A kecskeméti Szilágyi Áron mára nemzetközileg ismert dorombművész, a világ öt legjobbjának egyike.

Apró vasdarab a farzsebből

Mindössze egy vasdarab az egész, elfér a farzsebben. Keretből és rugóból áll. Egyszerű használni: a játékos a keretet a kissé szétnyitott fogsorához nyomja, szabad kezével meg a rugó kiálló végét pengeti. A doromb alaphangon szól, a dallamot a szájüreg térfogatának változása képezi. Nem tűnik túl bonyolultnak, bárki kipróbálhatja. Vannak művelői, akik világsikert értek el vele. Irigyli is őket ezért a zenészvilág. Nehezen nyitják meg előttük zárt köreiket, mondhatni, nem sokra tartják ezt az ősi hangszert. De ideje lebontani a falakat, ideje eloszlatni az előítéleteket. Ennek érdekében tevékenykedik a kecskeméti Szilágyi Áron, akit a világ legjobb öt dorombművésze között tartanak számon.

Ha úgy vesszük, a Szilágyi család férfi tagjai a doromb bűvöletében élnek. Az apa, Szilágyi Zoltán az 1970-es években saját maga jött rá a hangszerkészítés titkaira, amit olyan tökélyre fejlesztett, hogy a földkerekség számos helyéről – többek közt Japánból, Szibériából, Amerikából, Ausztráliából, Új-Zélandról – is felkeresik zenészek, kizárólag tőle akarják ezt a különleges instrumentumot megvásárolni. A mester műhelyéből mindmáig sokféle dorombtípus kikerül, és nincs köztük két egyforma.

Odahaza tehát számtalan érdekes dolgot láttak a gyerekek, ez nyilván hatott is rájuk. Áron egy életre „megfertőződött”, dorombjátékával hihetetlen magasságokba tört, a hétköznapokon pedig az ország legnagyobb hangszermúzeumát igazgatja. Öccse, Barnabás New Yorkban él, az IBM-nek dolgozik, mára annyira lefoglalja a munkája, hogy saját stúdiójában csak ritkán jut ideje a zeneszerzésre.

– Tinédzserként kerestem a helyemet – idézi fel a múltat Szilágyi Áron. – Verset írtam, rajzoltam, de egyikben sem sikerült kiteljesednem. Lakásunkban egymásnak adták a kilincset az emberek, barátok, művészek, külföldi látogatók. Ezek a különleges találkozások és történetek, a vendégeink és szüleim világra való nyitottsága, életigenlése nagyon inspiráló volt számomra. Mindannyiukat a dorombmuzsika kötötte össze, így én is elkezdtem komolyabban zenélni. A hangszert klasszikus népzenei szerepével ellentétben én kísérletezésre, improvizálásra használom, összepárosítom az elektronikus hangzással.

Áron nehéz utat választott. Ha valaki a dorombról beszél, azt az esetek többségében csak lesajnálóan teszi. Később, amikor Áron már sikert sikerre halmozott, muzsikustársai visszakérdeztek: jó, jó, de egyébként milyen hangszeren játszol? Azt is a fejéhez vágták, hogy dorombozni mindenki tud. Van ebben igazság, persze, de egy zongorista vagy nagybőgős talán soha nem fog bekerülni a világ legjobbjai közé. A kecskeméti fiatalember őszintén bevallja: eleinte zavarta ez a hozzáállás, de ma már egyáltalán nem foglalkozik vele. Helyesen teszi: szólóban és zenekarral eddig több mint tíz lemeze készült, megjelenés után szétkapkodták mindet.

Szilágyi Áron 1998-ban szerepelt először külföldön, Ausztriában, egy nemzetközi dorombfesztiválon. Együtt lépett fel Alex Horsch fujarás barátjával, s ő külön is kapott tíz perc játékidőt. Háromezer ember ült a nézőtéren, szemét elvakították a reflektorok fénycsóvái. Egyedül állt a színpadon, bűvölte a „vasdarabot”, belefeledkezett a pengetésbe. Sosem érezte még magát ennyire őszintének és lemeztelenítettnek. Csak repült, repült. Ahogy elhangzott az utolsó megrezegtetett hang, a közönség üdvrivalgásban tört ki. Hátborzongató élmény volt. Szerencsés emberként azóta számtalanszor átélhetett ehhez hasonló élményt. Például a Sziget Fesztiválon, ahol az eksztázisban lévő fiatalok magasba dobálták, a tömeg kézről kézre adogatta, miközben ő ebben a szokatlan pózban is megállás nélkül nyomta a dorombzenét.

– Eleinte szólóban léptem fel, aztán 1999-ben a testvéremmel és a barátaimmal egy indiai utunk során megalapítottam a Navrang nevű formációt. Úgy gondoltam, együtt többre mehetünk, összeadódnak az energiáink. Hegedűvel, zongorával, dorombbal, számítógéppel szólaltattuk meg szerzeményeinket, amelyek nehezen sorolhatók be egy műfajba; ha mindenképpen mondani kellene valamit, akkor a világzenét nevezném meg. Európa számos országában szerepeltünk. Második zenekarom, az Airtist 2006-ban jött létre Izraelben, ahol szólófellépésem volt – és ha már eljutottam odáig, vittem a feleségemet is, friss házasok lévén ott töltöttük a nászutunkat. Nagyon menő lett a banda, három kontinens harmincnyolc országában jártunk, többször sokezres közönség várt bennünket. Öt évvel ezelőtt meghívást kaptam Jakutföldre, hogy mutassam be a magyar dorombzenét egy kongresszuson. Mivel ezt legjobban koncerteken keresztül lehet megtenni, úgy vállaltam el, ha vihetek még két zenészt magammal. Fantasztikus két hetet töltöttünk Északkelet-Szibériában, télen, mínusz 50 fokban. Tíz nap alatt tizennégy fellépést szerveztek nekünk, olyan helyeken, amelyeket az internetes térképen sem lehet megtalálni. Hazafelé jövet a társaimmal elhatároztuk, hogy együtt maradunk. Zoord – ezt a nevet választottuk, dorombra, dobra és hegedűre hangolt zenénk zordságára utalva. Repertoárunk a nyers, zsigeri moldvai zenén alapul.

Magyarországon a dorombról sokan azt gondolják, csak magyar népi hangszer, Szibériában meg úgy tartják, rajtuk kívül mások nem is játszanak rajta. Az igazság az, hogy sok helyen ismerik a világban, Ázsiában elterjedt, és Amerikában is népszerű. Az évezredes hagyománnyal bíró, egymástól távoli kultúrákat összekötő instrumentum attól különleges, hogy aki először hallja, annak szívében nagyon mély, belső húrokat penget meg. Nincs ember, akit ne érintene meg a hangja. Maga a kecskeméti művész is küldetéstudatot érez: szerinte a Jóisten nem véletlenül adta kezébe a dorombot, ami a legalkalmasabb eszköz arra, hogy az emberek befogadóbbak legyenek.

Szilágyi Áron sokat köszönhet a dorombnak. Ezzel az apró kis vasdarabbal bejárta a világot, játszott a kitörő Etna lábánál, a kazahsztáni sztyeppén és földrengés idején Japánban. Évek óta a Nemzetközi Dorombszövetség európai igazgatója, számos fesztivál programját szervezte már. Szülővárosában, Kecskeméten 2010-től vezeti a Leskowsky Hangszergyűjteményt, ahol tavaly majd’ húszezer látogató fordult meg. Rengeteg ötlete van a továbbiakra. A hírös városban korábban is megannyi kulturális rendezvényt álmodott már meg, köztük a 2005-ös első magyar dorombfesztivált. Több mint húsz éve tart workshopokat, Tokiótól Los Angelesen át a legkülönfélébb helyeken tanított már. Állítja: a totyogós kisgyerektől a bottal járó idős emberekig mindenki számára élményt nyújt a doromb hangja. Aki keresi az ősi gyökereit, általa megtalálhatja, hiszen a különleges rezgések felnyitják a lelki gócokat. Zeneiskolában nem lehet tanulni ezen a hangszeren, viszont aki már birtokában van a tudásnak, akár két óra alatt is továbbadhatja. Hamiskás mosollyal osztja meg bánatát: „Nem akarom elhinni, hogy a macskám nem dorombol…”

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELE, FOTÓ: BÚS CSABA, SZILÁGYI ÁRON

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.