Az összetartozás érzése

A Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában hangzott el 1989 kora tavaszán a romániai falurombolás elleni tiltakozásul a felhívás: válasszanak erdélyi testvértelepülést a magyarországi települések. A mi választásunk Szadán azért esett Kecsetre, mert a falunkban lakó idős székely ember, Kisfaludi Béla bácsi – még a két világháború között – onnan került hozzánk, s itt alapított családot.

Eljött a nyár, és július elején egy mikrobusszal kilencen elindultunk Erdélybe. Hajnalban már a határon voltunk, de három órát kellett várnunk úgy is, hogy senki nem állt előttünk. Alapos motozás után átjutottunk, s a bajok csak akkor kezdődtek, amikor Marosvásárhelyen hárman – egy rádiós kollégával és a feleségemmel – meg akartuk látogatni a házi őrizetben lévő Sütő Andrást.

Amikor odaértünk, elénk lépett egy marcona alak, és közölte, hogy nem mehetünk be. Másnap pedig, ahogy Farkaslakát elhagyva a főútról letértünk Kecset felé, elénk kanyarodott az a fehér Dacia, amelyik Székelyudvarhelytől követett bennünket. Amikor a faluban ki akartunk szállni, odajött egy civil ruhás meg egy rendőr, s mondták, szó se lehet róla.

Magyarázatot hiába kértünk. A faluból kiérve embereket láttunk a mezőn, és tettünk még egy kísérletet, de hiába. A Dacia utasai akkor már gorombábbak voltak velünk. A „Ceauşescu Eroism, Romania Communism!” feliratú táblák között mikrobuszunkkal hazafelé tartva hogyan is gondolhattuk volna, hogy karácsonyra megbukik a kommunista diktatúra, Ceauşescut és a feleségét kivégzik.

Az új évben meghívtuk a kecsetieket a májusi falunapra, a nyáron aztán mi mentünk ismét Kecsetbe, két nagy autóbusszal. Egy baleset miatt órákat álltunk, este tízre érkeztünk meg a faluba. Amikor épp odaértünk, ahonnan egy éve a Szekuritáté kitoloncolt bennünket, olyan látvány fogadott, amit soha nem felejtünk el: a kultúrotthon előtti téren – amit egyetlen halovány lámpa világított be – ott állt az egész falu.

Ahogy együtt elénekeltük a magyar és a székely himnuszt, szem nemigen maradt szárazon. S az ünnepi találkozások után jöttek a hétköznapok: az akkor két és fél ezres, ma több mint ötezres lélekszámú, Pest-közeli Szada nagyon sok munkaalkalmat kínált a félezres Kecset lakóinak.

Nyaranként a gyümölcsszedés – a falut az idősebbek ma is Gyümölcstermő Szent Szadának nevezik –, a férfiaknak pedig folyamatosan az építkezések adtak munkát, többeknek a kerámiaüzem, a kályhacsempegyár. Tamás János kőműves- és ácsmester például csaknem 15 évet töltött Szadán, keze munkáját házak sokasága dicséri.

A kecseti fiatalok közül is jóval kevesebben mentek Nyugat-Európa országaiba szerencsét próbálni, mint azokról a településekről, ahol nincs ilyen magyarországi munkalehetőség. A pénz pedig, amit keresnek, hazakerül, és a falun – a házaktól a gazdaságokig, az igényesen kialakított vállalkozásokig – meglátszik, hogy jól hasznosítják.

Demény Elemér falubíró szerint – aki lovasgazdaként, -oktatóként, -túravezetőként a környék egyik legismertebb embere – mégsem ez a legfontosabb, hanem az érzelmi összetartozás. Testvére, István, aki Farkaslakán tanácsos – Kecset közigazgatásilag odatartozik – hozzáteszi, minden találkozás, akár Szadán, akár itt, Kecsetben, lélekben nagyon sokat jelent.

Oroszi Sándor, Szada polgármestere pedig, aki az évek során sok barátot szerzett Székelyföldön, a családok közti kapcsolatokat emeli ki, melyek összekötnek minden korosztályt. A kétnapos kecseti program legérdekesebb és leglátványosabb része az idén, a harmincéves évfordulón is a lovas, szekeres szüreti felvonulás volt.

Lóra ültek a népviseletbe öltözött legények és lányok – szinte nincs is olyan köztük, aki ne tudna lovagolni –, a vendégeket és a táncosokat, zenészeket hét szekér vitte a több mint húsz kilométeres úton.

Kecseten kívül még hét falun haladtunk át – Kisfaludon, Bencéden, Székelyszentmihályon, Nyikómalomfalván, Szentléleken, Bogárfalván és Farkaslakán –, mindenütt tánc következett, miközben a „csőszök” borral kínálgatták a falvak lakóit – itt szinte mindenki ismer mindenkit –, így hívogatták őket estére a kultúrotthonba a szüreti bálba. A gyerekek meg lovakat simogattak közben, számukra ez volt a legnagyobb élmény.

S a bál utáni hajnalon, a téren, a magyar és a székely zászló előtt újra felzengtek a himnuszok – búcsúztunk egymástól, de volt, aki jött velünk. Egészen más volt ez az út hazafelé, mint harminc évvel ezelőtt...