Erdély-szerte nyolcvan gyerekotthonban mintegy kétezer árva vagy félárva gyereket gondoz a Böjte Csaba ferences szerzetes által 1993-ban életre hívott dévai Szent Ferenc Alapítvány. A Kárpát-medencében Csaba testvérként ismert római katolikus pappal a majd' három évtizedes történetről beszélgettünk.

Böjte Csaba: Mindünknek feladatot ad a Jóisten

– Emlékszik, ki volt az első gyerek, akit befogadott?

– Az 1990-es évek elején történt: az esti szentmise előtt bejött hozzám egyik hívem egy kislánnyal, akit a pályaudvaron talált. Rákérdeztem, miért nem viszi haza, mire azt válaszolta, az ura elcsapja otthonról. Ott tűnődtünk, mi legyen a gyerekkel. Attól féltem, engem a püspököm csap el, ha befogadom a plébániára.

Elkezdődött a szentmise, az asszony beült a gyerekkel az első padba, a kislány rám vigyorgott. Olvastam az evangéliumot: aki a legkisebbek közül egyet is befogad, engem fogad be. Megjött a dilemmámra a válasz. Mise után odavittem a gyereket a szakácsnőhöz, aki elkezdett panaszkodni, hogy mennyire büdös. Mondtam, nem szagolgatni kell, hanem meg kell mosdatni.

Megfürösztötte, levágta a körmeit, tiszta ruhát adott rá és megfésülte. Olyan gyönyörű kislány lett, hogy öröm volt nézni. Nemsokára bekopogott egy másik asszony is nyolc hónapos kislányával. Hajléktalanok voltak, télen az állomáson fagyoskodtak. Kért, hogy hadd hagyja nálam a gyerekét, amíg lakást talál. Tíz év múlva jött érte…

– A püspöke mégsem csapta el…

– Amikor napról napra újabb gyerekek érkeztek, megalakítottuk a Szent Ferenc Alapítványt. Érsek atyának elmondtam, mennyire veszélyes munka, amit vállalok. Azért hoztuk létre az alapítványt, hogy ha botrány lesz, ne az egyházmegyén csapódjon le. Papként világiakkal dolgoztam egy világi alapítványban. A lehetséges kellemetlenségektől óvtam az egyházat, és ezt a feletteseim megértették.

– A kilencvenes években megrázó történetek keringtek a kommunista rendszerből át­öröklött romániai árvaházakról. Hogyan tekintettek a hatóságok a dévai ferences kezdeményezésre?

– Törvényen kívüli állapot uralkodott a gyerekvédelemben, a magánalapon szerveződő gyermekotthonnak nem volt jogi háttere. Az intézeti gyereknevelés megmaradt állami monopóliumnak, közben a városokat ellepték a kallódó fiatalok. Különösen nálunk, a Zsil-völgyében, ahol a bányászat gyors leépülése miatt rengeteg bányászcsalád padlóra került.

A bányászok körében gyakori volt a sokgyerekes család, a munkanélkülivé vált szülők mérhetetlen szegénységbe kerültek. 1993-ban nyári tábort szerveztünk a ferences kolostorban; amikor letelt, mondtam, hogy haza lehet menni. Sokuknak már nem volt hova. Kórusban válaszolták, hogy szervezzünk egyéves tábort!

Egyre több gyerek jött, és nem küldtem el senkit. Mivel törvény hiányában engedélyt nem adhattak, a rendőrség felszólított, hogy minden gyereket vigyek el a parókiáról. Mondtam: én nem viszek el senkit; maguk a karhatalom emberei, de amikor értük jönnek, szólok a televízió munkatársainak, hogy legyenek itt.

– Hogyan végződött a konfliktus?

– A szitkozódó rendőrökkel vé­gül leültünk közös asztalhoz, egy üveg bor mellé. Nyilván tudták, mi történik a romániai árvaházakban, de őket is küldték a feletteseik. 1999-ben jelent meg az első jogszabály, amelyik az alternatív gyerekvédelmet szabályozta. 1993-tól tehát hat éven át így éltünk.

A történet érdekessége, hogy pár év múlva a dévai rendőrség a jótékonysági báljuk bevételeinek felét nekünk adományozta. Sőt megtörtént, hogy az utcán talált gyerekeket hozzánk hozták.

– Olyan épületben laktak, amelyet a román állam kisajátított. Hogyan boldogultak ennyi gyerekkel?

– A dévai ferences kolostort 1948-ban államosították, a szerzeteseket a kommunista hatalom elűzte. 1992-ben visszafoglaltuk az épületet, de hivatalosan csak 1998-ban kapta vissza az egyház, amikor II. János Pál pápa Romániába látogatott. Az ő kérésére szolgáltattak vissza három ingatlant, egyike volt a dévai kolostor.

Minden szobába emeletes ágyakat telepítettünk, egy-egy nagyobb helyiségben 16 gyereket szállásoltam el. Én sem értem, hogyan tudtunk ennyi embert ellátni, pedig 1998-ban már 300 gyerek élt a kolostorban. Kiraktam Szent Antal oltárára azt a pár kenyeret, amennyi éppen a konyhán akadt. Elmondtam a híveknek, hogy a középkorban Szent Antalnak kenyeret adtak, hogy a szegényeknek ossza szét. Imádkoztam, hogy szaporítsa meg az ételünket.

A hívek rendszeresen hoztak kenyeret: egy-egy nap 150-200 is összegyűlt. Nemcsak katolikus magyaroktól, hanem ortodox románoktól is. Bejött hozzám egy jó állásban dolgozó ortodox férfi, hogy a fizetése 10 százalékát minden hónapban az árváknak ajánlja fel. Amikor elmondtam, hogy ezek zömében katolikus magyar gyerekek, azt válaszolta, nem gond, mert mind román állampolgárok.

Sok ilyen történetem van, hogyan sikerült a rengeteg gyereket ellátni, hogy senki ne éhezzen, mindenik iskolába járjon és szakmát tanuljon.

– Csaba testvér népszerű ember Déván, gyermekotthonait a románság is jól ismeri, pedig a város lakosságának kevesebb mint 10 százaléka magyar. Származik-e hátránya abból, hogy Dél-Erdélyben működik az alapítvány központja?

– A gyerekeink most is két kilométerre járnak iskolába, de még senki nem jött haza sírva, hogy útközben a románok bántották. Az ebédlő és a kolostor ablakai nyitva állnak, soha senki nem törte be és nem lopott tőlünk. Együtt tudunk dolgozni.

Mindig azt mondtam a gyerekeknek, legyenek büszkék rá, ha a szüleik vagy nagyszüleik magyarok, románok vagy cigányok. Sok példát mondhatnék arról, amikor a neveltjeink közül jó cigány gyerekből jó magyar ember lett. Azt szoktam mondani, a Kárpát-medencében ezt a térséget együtt tudjuk tündérkertté vagy pokollá alakítani.

A város lakosságának szavazata alapján a dévai városháza minden évben átnyújt egy díjat egy olyan embernek, aki a legtöbbet teszi a városért. Éveken át népdalénekesek vagy sportolók kapták. Öt éve valaki engem javasolt, a díjra én kaptam a legtöbb aláírást több év átlagában is…

Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Fotó: Németh András Péter

– Ma Böjte Csaba gyerekbirodalmaként emlegetik a Szent Ferenc Alapítvány által létrehozott erdélyi gyermekotthon-hálózatot. Hogyan lett a 27 évvel ezelőtti kezdeményezésből „szociális nagyüzem”?

– Kétezerben született a javaslat, hogy állítsunk emléket Krisztus születésének két­ezredik évfordulójára. Mindenki szobrot meg hasonlókat tervezett, én egy gyerekotthonra pályáztam. Szászvárosban volt egy kolostorunk, azt rendbe szedtük, így született meg a Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Otthon. A Magyar Püspökkari Konferencia kampányt indított „Oszd meg a kenyeredet az éhezővel!” címmel, az erdélyi árváknak szerveztek gyűjtést.

Az összegyűlt 14 millió forintból megvásároltuk a szovátai otthonunkat. A ne­künk szánt romániai és a magyarországi jövedelemadók egy százalékából sikerült megvennünk a kovásznai házunkat. Ausztráliában nyolc városban prédikáltam, az összegyűlt adományokból Gyergyószárhegyen vásároltunk ingatlant, a tusnádi házat az Egyesült Államok 12 nagyvárosában tartott körutam bevételeiből fizettük ki. Oda megyek, ahova hívnak.

– Közben az állami gyerekvédelem is gyökeresen megváltozott. Mi­­lyen velük az együttműködés?

– A kilencvenes években rajtunk kívül ezt a munkát senki nem vállalta. A kétezres évek elején a román állam sok pénzt fektetett az állami gyerekotthonokba. Azt gondolták, pénzzel minden megoldható. Idővel rájöttek, bármennyi pénz legyen a rendszerben, attól a gyerek még nem lesz istenfélő, sem jó állampolgár.

Az állami intézetekben sok a botrány, így nem véletlen, hogy a gondban levő gyerekek hozzátartozói Erdély-szerte elsősorban minket keresnek. Mostanában meglepően jó viszonyban vagyunk az állami gyerekvédelemmel.

Tudják, hogy nincs az a pénz, amiért ezt a munkát tisztességesen el lehet végezni, ha a nevelők és a rendszer ré­­széről nincs elköteleződés. Összes kiadásunk felét a román állam állja, a többi magánadományokból származik.

– Nyolcvan helyszínen kétezer gyereket gondoz a felügyelete alatt dolgozó 300 munkatársa. Nem fáradt bele?

– Úgy érzem, hogy Isten ezt kéri tőlem. A Jóisten mindenikünknek feladatot ad. Nincs olyan dolog, amit a gyerekekkel ne lehetne közösen végezni. Szőnyeget mosunk, gyógynövényeket gyűjtünk, zakuszkát készítünk, szentmisét tartunk, mindenben társak. Amikor gyerekek nélkül megyek valahova, olyan, mintha csóré lennék. Szegénynek érzem magam.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.