Ha a természet el akarja foglalni a maga helyét, hát el is foglalja...

Boldog csigák földje

Másokkal is megesett már, miért éppen vele ne történt volna meg az, hogy többet ivott a kelleténél. Koccintani indult a barátokkal, vidámságot lehelni a szürkésen remegő felhők alá, amitől az eső langyos zuhannyá válik, a szél pedig szellővé szelídül. Az első kört a találkozás örömére itták, a másodikat azért, mert összegyűltek, a harmadikat azért, mert mindenki eljött.

Tósztot is mondtak, egymás után, és a tósztok végén, ugye, illik koccintani. Majd ittak búcsúpoharat, kilépőt, János-áldást, és néhány legutolsó előttit, de tényleg az utolsót, amibe az is belefért, hogy neki is töltsél, mert az még nézi. Aztán szétszéledt a társaság. Már amennyire széledni ilyenkor lehet.

A szélrózsa irányait nem lehetne szebben rajzolni, de alighanem az ittas ember járásán kellene azt is szemléltetni, ahogyan a Föld tengelye elhajlik a bolygó Nap körüli útjának síkjából.

Hősünk, kinek neve maradjon a megértés homályában, elvégre rendes családapa, két fiúgyermek és egy leány, valamint egy feleség becsületes eltartója, rendes munkásember. Mentségére legyen mondva az is, hogy esetében szó sem lehet előre eltervezett, aljas módon történő leittasodásról, hiszen általában két-három pohár bor után olyan nyelveken képes megszólalni, amiket sosem tanult; és egyszer még egy szimfóniát is komponált, kalimpálva, ahogy illik, ütősökkel, vonósokkal és fúvósokkal.

Mindez ugyanakkor kevés vigasz ahhoz, hogy a hazafelé vezető úton sehogyan sem sikerült rátalálnia arra az egyenesre, amit az istenek a szélrózsa nagy körén ezen a hajnalon számára kijelöltek.

Ennek következtében nyugodtan nevezhető sorsszerűnek mindaz, ami vele történt. Merthogy miután betévedt a püspökség harmatcseppekkel hintett kertjébe, majd megmászott négy kőkerítést, három fészert és egy felújításra váró kisbuszt, négykézláb érkezett meg családi házának kertjébe.

Egy ideig ebben a pózban araszolt a nedves fűben, majd azon kapta magát, hogy egyre többet köszön a házukból előbújó, szemkocsányon periszkópozó csigáknak.

Egy idő után pedig bármerre fordította a fejét, mindenütt csak puhatestűeket látott. Talán a legutolsó utolsót nem kellett volna meginni, gondolta, de a csigák nagyon is földinek és élőnek tűntek.

Mi több, inváziós haderőnek, akik ki tudja, mi célból, meghódították a kertet. Némán, szótlanul bújtak a fű mélyében, lapultak a bokrok alatt.

Hősüknek ekkor, talán mert foglalkozására nézve semmi köze nem volt a hadtudományokhoz, felrémlett egy főzős televíziós műsor. A versenyzők abban azt a feladatot kapták, hogy menjenek ki a kertbe, és ami ehetőt ott találnak, azt gyűjtsék be, hozzák vissza és készítsék el levesnek, mártásnak, főételnek, desszertnek, bárminek.

„…de a csigák nagyon is földinek és élőnek tűntek.”

A lényeg az, hogy az étel legyen egyszerű és ízletes. Ennek élménye derengett fel hősünkben, amikor kiegyenesedett, majd eltűnve a fészer sötétjében, némi zörgést követően, kezében egy vödörrel tért vissza. Csigapörkölt, rikkantotta jókedvűen, majd visszaereszkedett négykézlábra, és a pitlit csordultig pakolta piszmogó, lomhán száguldó lényekkel.

Amikor végzett, beosont a házba. Csak ekkor érezte, milyen hideg volt odakint. Kabátját szögre akasztotta, kibújt cipőjéből, a konyhába osont. Lámpát sem gyújtott, hazai terepen járt. A vöd­röt az asztal mellé tette, sört bontott magának. Mohón ivott, pedig legkevésbé szomjas volt.

Ereiben a vadászat élménye lüktetett, és már látta magát, amint aznap délben, kezében a csigapör­köl­tes­tállal fejedelmi ételt szolgál a családi ebédhez. Miután sörét megitta, elégedetten sóhajtott. Lám, az élet milyen nagyszerű. Meglepetésekkel teli jóság. Csak tudni kell felismerni, de legfőképpen elfogadni azt, amit a mindennapok, akár a partra futó tenger hullámai, a lábunk elé sodornak.

Hősünk fejében olyan lassan keveredett össze minden frissen szerzett élmény, ábránd, vágy és valóság, amilyen gyorsan a csigák robognak. Először a könyökét tette fel az asztalra, majd fejét a karjára hajtotta. Elméjére mély és kegyes álom ereszkedett.

A konyhaasztalra boruló, gyermeki nyugalommal alvó hősünkre reggel a felesége talált rá. Azt még csak értette is, hogy egy férfiember olykor ilyen mutatványra is képes, de azon már jó darabig törte a fejét, hogyan került ennyi csiga a házba.

Merthogy ezek a puhán és nesztelenül suhanó lények, amíg hősünk a belőlük készülő pörkölt illatáról álmodott, előmerészkedtek a vödör fogságából, és fényes, nyálkás csíkot húzva maguk után – felkúszva szekrényen, hűtőn és falon, de még a plafonon is – elindultak, hogy életük utolsó nagy kalandjaként felfedezzék a világot.

Mintha csak tudták volna, s talán, mert a génjeikbe vagyon írva, hogy a boldog csigákból készülnek a legfinomabb pörköltök.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.