Pakisztán a világ második legnagyobb iszlám állama. Viszonylag kevés turista látogatja, ami köszönhető az országban tapasztalható társadalmi állapotoknak, korrupciónak, vallási üldözéseknek, terrorizmusnak, szegénységnek. Pedig a táj gyönyörű arrafelé, a kultúra gazdag, az ország vezetői pedig a lehetőségeikhez képest próbálják rendbe tenni az országot.

Csak Allah tudja, hogy Pakisztánban mikor lőnek

Az angol gyarmatosítás idején még főváros Ravalpinditől nem messze egy pakisztáni kis falu szegény parasztja, nagy bajt sejtvén, szemlélte fekete tehenét: búsul a barom, kikezdte a kór. Hívta az állatorvost, akit azért nem szeret, mert keresztény. Az orvos gyógyszert adott újságpapírba csomagolva. Hanem amikor kibontja, mit lát: egy iszlámot dicsőítő verset… és ebbe tekerte az orvosságot! Rohant az imámhoz, a helyi vallási vezetőhöz, hogy hát mi ez, ha nem istenkáromlás (blaszfémia), azonnal törvénykezzenek… És az iszlám falu rárontott az orvosra meg a családjára. Szétverték a házát, a rendőrség mentette ki őket. Hogy mi lett a tehénnel, és hol lelt új otthonra a keresztény, arról a tartományi média nem tudósított.

Pandzsáb tartomány központjában, a 12 milliós Lahor belvárosának egyik vendéglői teraszán ülünk asztalhoz, miközben előhozakodom a történettel, de vendéglátóim arca rezzenéstelen. Hozzászoktak. Naponta történik hasonló: embereket rabolnak ki, dobnak téglaégető kemencébe, becsületbosszút állnak családokon, erőszakolnak meg – vallásuktól függetlenül keresztény, hindu és muzulmán – leánygyermekeket, védtelen nőket.

A 210 millió lakosú – a világon a második legnagyobb – iszlám ország csaknem fele, azaz 100 millió ember él, inkább csak éldegél mezőgazdaságból a hegyek és a törzsi törvények szittya ölelésében. Az elzártságuk, annak gazdasági, lelki és vallási hatása mások számára olykor rémisztő cselekedetekben nyilvánul meg, amelyeket nem magyaráz, de tetéz, hogy az ország fele írástudatlan. Vendéglátóim egyike Ghulam Dastagír, Magyarország tiszteletbeli konzulja Pandzsábban válaszolni készül a szomorú történetre, de csendre inti a szemközti minaretből kiáradó gépi müezzin kifogást nem tűrő hangja: Allahot élteti és imára hív.

Pakisztán, iszlám, szegénység,

Ghulam Dastagír, Szabó István és Rana Tousit Zahid. Fotó: Franka Tibor

– Pakisztán fiatal ország, mégis öregnek tetteti magát – mondja kissé messzebbről indítva válaszát Dastagír úr, aki világszínvonalú gyárában műanyag palackok millióit állítja elő, és aki négy gyerek apjaként, alig negyvenévesen elmondhatja magáról, hogy befutott és befolyásos üzletember.

– Ahol most ülünk, ez volt a város vigalmi negyede. Könnyű vérű lányok, bársonyos whisky, vízipipából áradó hasis…. Most tilos és tilos! Persze folyik könnyű élet, csak nem nyilvánosan. Otthonokban és kertekben, sőt bátrabb éttermekben üdítősüvegekbe „átfejtett” alkohollal. Ja, és többet isznak és kábítószereznek a pakik, mint bármikor. Az 1971-ben létrejött köztársaság vezetői és kormányai számára, különösen Ziaul Hakk idejében az iszlamizálás fontosabb volt az oktatásnál, az ipar pedig a mezőgazdaság fejlődésénél. Az ország fele a földet túrja, az árut, a jószágot nem tudja eladni, mert nincsen feldolgozóiparunk.

A termelés majdnem egynegyede kárba vész, sokan éheznek, élelmiszer-behozatalra szorulunk. Az elmaradottság és az iszlám különféle értelmezése gyakran tragédiákat okoz, de Pakisztán már nem olyan, mint a híre. Korlátnak dőlve nézzük az esti nyüzsgést. A vendéglő előtt géppisztolyos katonák várnak. Ez a parancs! Szabó István magyar nagykövetnek köszönhetjük a kiemelt biztonságot meg a négytonnás páncéljárművet. Amerre megyünk, autónkat nyitott terepjáró vezeti fel megkülönböztető jelzéssel, csőre töltött fegyverekkel.

Pakisztán, szegénység, iszlám,

Pakisztánban olykor a férfiak is eltakarják az arcukat. Fotó: Franka Tibor

Mi biztonságban vagyunk. Legalábbis ránézésre. Visszaülünk. Másik vendéglátónk, Rana Tousit Zahid textilgyáros megpaskolja a térdemet: nyugi. Rántok a vállamon és visszamosolygok. Dastagír tiszteletbeli konzul kérdezés nélkül meséli, mint aki most jött rá, ezzel kellett volna kezdenie, hogy mennyire hálás a magyar külügyminiszter úrnak és Szabó István nagykövet úrnak, amiért betöltheti ezt a megtisztelő pozíciót… A mezőgazdasággal kezdődött. Néhány éve nagykövetünkkel közösen több mint félszáz magyar és pakisztáni üzletembert, mezőgazdászt sikerült összeültetni a közös boldogulás reményében.

Kiderült, a két ország agráriuma között zongorázni lehet a különbséget. Persze ez lehet igazán serkentő. De a „rögvalóság” olykor a legbátrabb kihívást is elijeszti. Fegyveres őrangyalaink éberségét kijátszva a nagykövetség kiképzett, amúgy érdeklődő és jámbor „biztonsági felelősével” beszökünk egy piciny faluba, Saidpurba (Iszlámábád része). A dallamos név siralmas települést jelez. A többi sem ígéretesebb – súgja oda kétméteres kísérőm –, mintha attól tartana, hogy a körülöttünk állók értik a magyart. A szegénység, ha tiszta, büszkeségre vall.

A pakisztáni parasztemberek, de a városiak is másra büszkék: itt még a kosz is piszkos. Az elzártság és az igénytelenség karonfogva jár és mutatkozik bűzlő szeméttel, rothadó rongyokkal, állati ürülékkel „feltöltött” árokban, járdán és mindenütt. Inkább átlépik, minthogy felemeljék. Apró majom ugrik a fáról jókora kupacra dézsmálni, de egy fehér pofájú fekete kecske megugrasztja. Piros Coca-Cola feliratú láda nézegeti magát a szennyes pocsolyában. Különben nincs mozgás. Negyven fokban delel a falu.

Pakisztán, szegénység, iszlám,

Gyerekek integetnek a társaságunknak. Fotó: Franka Tibor

A gazda vaságysodronyon ül, rám mered, mintha átnézne rajtam. Csak a szeme fehérje világít. Két fekete tehenet és hat kecskét birtokol. Azokkal delel egy faoszlopokra nádból, gallyból és műanyagból rittyentett tető alatt. Családról nem beszél. Feleség? – erőltetem. Egyet mutat az ujjával. Gyerek? – kipótolja hárommal. Nem futja több feleségre. Két gyerek iskolába sem jár, mert nem telik rá havi hatezer rúpia, tizenkétezer forint. Gyakran begyalogol Iszlámábádba, a fővárosba, árulni a munkaerejét, de alig kell, pedig napi kétezer rúpiáért, négyezer forintért bármit elvégez. Az „istálló” tetején kisméretű napelemek. Csodálkozásomra kiderül, mobiltelefontöltésre használja.

Odébb rozsdás tányérantenna: a televízió nappal is „megy”. Milyen ismerős: cifra nyomorúság. Világszerte egyforma. A tiszteletbeli konzul Dastagír úr szemlesütve bólogat a hallottakra, a tetőteraszra gazdagon megterített vacsoraasztal mellett, aztán erőre kapva dicsérni kezdi a jelenlegi kormányt. Mert mi volt eddig? Katonai puccsok. Felakasztott, felrobbantott kormányfők, és tombolt a korrupció, a feketegazdaság. Sorolja.

– A 210 milliós országban nincsen több egymillió adófizetőnél, az átlagkereset húszezer rúpia, negyvenezer forint, a gyerekek nem járnak iskolába, a gazdagok nagyon gazdagok és pénzelik az asszonyaikat, és pénzelik jó néhányan a blaszfémiát, a keresztényüldözést, a törzsi viszályokat, a terrorizmust. Ennek vége! – szűkülnek össze barna szemei. Süt belőle az elszántság, mint ablaktalan kolóniából a rimánkodás. Pakisztán fölött a nehéz múlt végzete lebeg, miközben véres színeit hétköznapi csaták fröccsentik az égre. Feudális viszonyok, jobbágyalázat, szolgasors.

Pakisztán, iszlám, szegénység,

Utcarészlet Pakisztánból. Fotó: Franka Tibor

Más oldalról viszont Iszlámábád Rózsadombján NATO-dróttal védett fényűző paloták, személyi testőrök, drágakőben járatott asszonyok. Tízmilliók naponta egyszer, ha esznek, míg például az egyik nagyúr Szabó István nagykövet szőke feleségéért, ha asszonyai sorába kerülhetne, 70 falut, 2000 szamarat, több Rolls-Royce autót adna cserébe. Évtizedekkel ezelőtt a földtulajdon felső határát 200 hektár öntözött és 400 hektár öntözetlen földben látták jónak megszabni. Akkor 6016 nagybirtokostól 880 ezer hektár földet sajátított ki a kormány, és adta el hosszú lejáratú hitelre 150 ezer parasztnak. Mi lett a vége? A magas földárak miatt az „olcsón kapott föld” ismét azoké lett, akiké volt.

Elképesztő adat: a fizetőképes középosztályt mindössze 30 millió főre becsülik. Csapjuk hozzájuk a szuper gazdagokat, az alkalmazottakat és a fegyveres testületek tagjait. Hozzávetőleg két magyarországnyi pakisztáninak kilátástalan a helyzete, illetve egyetlen kilátása: elhagyni a hazáját. Egy protestáns lelkésznőn kívül, akiket kérdeztem, azonnal indulnának Európába. Nem az üldöztetés elől, hanem a boldogulás reményében. Nincs tüntetés, nincs ellenállás, olyanok, mint a csapvíz, ami azt a formát veszi fel, amilyen edénybe (rendszerbe) töltik. Türelemmel elviselnek, alkalomra várnak. Az alkalmat otthon kell megteremteni! Mert amire otthon képtelenek, arra Európában sem lesznek képesek.

– Az emberi tényező, a kényelem, a lustaság, a koldulás, a tudatlanság legalább annyira ártalmas, mint a rossz kormányzás a mezőgazdaságban – szólal meg először másik vendéglátónk, Rana Tousit Zahid textilgyáros, aki háromezer embert foglalkoztat öt üzemében. Amerikában tanult, és bejárta Európát.

– 2005-től öt évig egy hatmilliós kisváros polgármestere voltam, tudom, mit beszélek. Kegyetlenül nehéz valamit kezdeni velük. A hegylakókat az iszlám tartja össze, a városi népek egyre nyitottabbak az újra, a változtatásra. Kísérletbe kezdtem. Meghirdettem a város körüli parasztoknak egy tanfolyamot, ahová az asszonyaikat is elhozhatták. Az volt a cél, hogy tanulják meg a takarékos vetési módszereket, a műtrágyázás előnyeit, a gépesítés fontosságát, szóval könnyebben jussanak haszonhoz. Több mint hatvanan kezdték, de húszan sem fejezték be. Nincs jobb megoldás. Addig kell gyúrni őket, míg meg nem puhulnak… Erről beszélni kell, mert ehhez pénz kell.

– Nem is kevés! – helyesel a tiszteletbeli konzul, és elém tolja a kézmosó fémtálat. – Javasolt a védekezés, mert amit érintesz, fertőzhet. A hőség, az erjedő szemét és az állati ürülék a cipődre ragad, aztán a földbe szivárog. Csapvizet inni tilos! Pandzsáb tartomány az ország éléskamrája. Láthatta Lahorban jövet, hogy művelik a földet, a gyümölcsöst, egyre nagyobb területeken öntöznek. Bivaly, tehén, kecske, szamár, de ott áll a tanyákon a kombájn is… A többi tartomány még itt sem tart, és ennél többre a pandzsábi gazda sem képes, ha nem kap állami támogatást. Márpedig most nem kap – emeli kezeit az ég felé. Vajon kit fenyeget?

– Jártam Magyarországon. Irigylésre méltó a mezőgazdaságuk, tanulni szeretnénk önöktől. Köszönet azért is, hogy 200 pakisztáni tanulhat magyar támogatással, hogy segítik a keresztényeket, hogy érdeklődnek a hazám iránt. Magyarország kiérdemelte a nemzetközi elismerést.

Aztán kínálja a lehetőségeket, mint kofa az áruját: pocsékba megy a tej, mert nincs feldolgozóüzem, nincsenek kerti gépek, nincs technológia, nincs tömeg-közlekedés, nincs húsipar, nincs logisztika, nincs szakember. Ami van, azt egy kezén össze tudja számolni. Jól jár a magyar, ha ide jön. A Mol már „megvetette csöveit” a pakisztáni olajhoz szép haszonnal. Csak egy baj van: Allahon kívül senki sem tudja, mikor lőnek.

Pakisztán, szegénység, iszlám,

Női arcok, generációk egymás mellett. Fotó: Franka Tibor

– Együtt élünk a veszéllyel és újabban a reménnyel. A tavaly beiktatott Imran Khan elnök ugyanis harcot hirdetett a korrupció ellen, a gazdasági fellendülésért, a biztonságért, a szegénység felszámolására. A legtöbbet a mezőgazdaságra kell fordítani. Alapvető érdek. Pakisztán célok és vezetés nélkül állva maradt. Most nagy változások jönnek! – mondja saját megnyugtatására is tiszteletbeli konzulunk.

Addig marad a félelmetes káosz: az utakon – már ahol vannak – a kecske, a szamár, a kismotor meg a nagy teherautó egymást kerülgeti. A járdákon szemétkupacok között mindent árulnak, és mindenkivel – egymással is – mindenre alkudoznak. Kérnek, koldulnak, munkát keresnek, este pedig visszahúzódnak – sötét sikátorok ablaktalan zugaiba vagy lapos tetős, „sohasem lesz kész” tanyáik falai közé. Ilyenkor károgva köröző varjúcsapatok lepik el az emberlakta térségeket: kupacról kupacra szállnak, kikukázzák az emberi lét aznapi hordalékát.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.